Megváltásig

már megtanultam annyit
hogy mennyit nem tudok
passzol hozzám arasznyit
a sajátos gondolathurok

benne kezek-lábak és a fej
félreértésekért felel
felejteném mennyi volt a jel
torokban szorulok tőle el

és lejjebb is adom
akad hogy kiborít
komoly kis fogadalom
szándékból domborít

de nem csinálom jobban
félelmek növő halmazán
kucorogva az én roppan
és kinyúlik majd lazán

 

Predesztináció

Varjú csőrben diócsendet
mindig roppantó az idő
darabra töri a rendet
mert tép a nagy Térfeszítő
kérdéseken innen
a válaszokon túl
egy szemnyi a Minden
és az én Ő-be fúl

 

Morzsák

Még mit rebbentenek galambetető tenyérbe
a lenyelhetetlen idő előtti órák?
Elég, hogy a tegnap száradt íztelen kenyérbe,
nem segít ezen már se földi, se égi jóság.
De én felfelé indulok: jöhet a felejtés,
kis erő ahhoz, ami nem több, mint csigacsúszás.
Múltból a jelenbe és tovább – tart az elejtés.
Majd harangég alatt kitisztul az üres búgás.

 

Reménykeltős

Sötét erők, égő erdők, kis hitek,
könnybe rántják búzavirág szemetek,
bársonyhangon éjjel-nappal hadurak
hazudják, hogy nem lesznek már madarak.

Hazudják, hogy tönkrement már az egész,
félvilági szomorúság heverész.
Gyöngyhajakba hiába a koszorú,
úgyis jön majd derűre más szomorú.

Ki se mozdulj, el ne menj, mert csatatér,
a világon megmérgezett minden ér!

Szedd szét jóslatukat vigasz, kegyelem,
Oldd meg kötésüket igaz szerelem!
Csipke télen, virág nyáron a szívem,
csak az övé, mohaágyon szeretem,

és jöhet már akármilyen esemény,
lényegünkben hímezve lett a remény.

 

 Sodródás

elhajló alak
sóhajtó terek
tárt karjaid közt
keresztülmegyek
a gyors tavaszon
a lassú őszön
hideg-melegen
már nem is győzöm
a lendület visz
fognak a szavak
lassan halkulok
ahogy tartalak
homály nő közénk
csipkéi falak
érzem szövetét
felejtésanyag.

 

Csend

Már nem mondasz szépet,
csak ülsz a kanapén,
vagy leakasztasz egy képet,
pakolsz, a teret kitölti a kén.

A pokolban lakunk,
fél együtt a te meg én,
de légyottba fúlt alakunk
még ott a múlt mesés egén.

 

Jé!

Dombornyomású most a könnyhiány,
és öt évtizedbe zár, hogy kilestem,
nem volt, és nincs semmilyen jó irány,
a szép szavak ritmusból hát kiestem.

Sodor azóta is lassú gőggel,
hogy itt mindegy is kik voltunk, vagyunk,
és ha megváltjuk majd egymást ősszel,
fel sem tűnik, se az, hogy meghalunk.

 

Optimizmus előtt

mindig van valami
fodrozódó unalom
felhajtott szélein ami
túllóg azt se uralom

tehetetlenné tesz a kívül
mert onnan jön
lehetetlenné a belül
az a sok kacat ön

marakodnak egy múló testen
de sok mindent tettem
akarat megrepedten
ahogy magamba estem

felállni innen
mindig elegáns
csak azt kell hinnem
ez így releváns

 

Szerelmes vers

Műfényű este fekszik hanyatt
ég csókolta háztetőnk alatt,
ahol mindig úgy várlak haza,
magányodnak legyek vigasza.

Arcot adunk a szép szavaknak,
testet hullámzó hangulatnak,
átforr az éjtől a hűs nappal,
összefonódunk ámulattal.

Ablakra karcolt jégvirágok,
eszenciánkban tüzes táncok.
Ostorát veszti a külvilág,
ahogy ráfénylik a belvilág.

 

Ó- és Újév között

Számot vetünk, számolgatunk,
szép szívekben nyomot hagyunk.
Mennyi jót is cselekedünk,
ki szeretett nagyon bennük?

Minek is volt tanulsága,
mi késztetett okulásra?
Hányan jöttek, hányan mentek,
mindegyiket megbecsültük?

Önként adtuk, amit vittek?
Kincseinkből marad itt bent?
Csorgó évek miért hagyják,
hogy mellettem megmaradjál?

Válaszokra még több kérdés,
hogy életünk végigérjék.
Csiszolódjunk minden nappal,
keservvel vagy víg kacajjal.

Összes tettünk fel van írva,
változó, szép testpapírra.
Bent pislákol égi fényünk,
látjuk is, ha összenézünk:

Ó és újév közt az Istent,
és ahol Őt, ott a Mindent.

 

Paletta

parányi téren át szép fényformás
színeiben fürdet még hangtalan
reggeli csodás égi ecsetvonás
a nyugalom árad és parttalan
egymásba fonva izzó lényegünk
időtenyéren ébred izgatón
puhán ringató az hogy létezünk
és így fekszünk test testbe olvadón

 

Összeérős

Most szépen szól a míves tilinkó,
de a létezésben van kacskaringó,
buktató vagy egy sohanap búja,
mitől megnyílhat a könnyek útja.

Minden tettnek nőhet a súlya,
kitörhet két szív háborúja,
de szemtől szembe készakarva
ne legyünk soha szétszakadva.

Jobb magunkhoz visszatérjünk,
egymással is összeérjünk,
boldogságot együtt mérjünk,
hímzett létben jól megférjünk.

Vadkörte és ízes málna,
tudod, hogy mi szívem vágya,
én is tudom a tiédet,
a világot velem éled.

 

* A már csak múlt idõben közöl – nosztalgiából – hûséges alkotóitól

**Szuhay-Havas Marianna Art’húr díjas költő, örök témája a szerelem. 2008 januárja óta az 2015-ben megújult Lenolaj irodalmi és kulturális lap főszerkesztője, az Art’húr Irodalmi Kávéház szerkesztője. A Káfét a Lenolaj társlapjának tartotta, vagyis a Káfé több szerzõje jelenik meg a Lenolajban. Õ maga gyakran volt a Káfé vendége.

 

 

 

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ