Nosztalgia Káfé: SZENTE B.* Levente

 

Amikor a költők

a költők

ha elbeszélték az istenek viselt dolgait

amikor majd egymásnak esnek

úgy támasztják meg egymást

mint máglyában a derék fák

égnek-földnek szálegyenest

 

a költők

ekkor már nem is költők lesznek

hanem tűzbe néző öreg csillagok

mert fő mértani arányosság – mondják

és nevetnek

 

a költők

nem hódolnak és nem lesznek lobogók többé

nem élik újra a világ éden előtti történetét

 

mi végre mindez – kérdezik az emberek

avagy őrzőink lettek-e ők kik szerelemmel szerettek

 

de a költők

már csak egymásnak felelnek

szelíd kérdésekkel elköszönnek

 

EREDET

naponta megküzdünk azért

a csöppnyi lenniért –

 

mindig úgy kezdődik, hogy felébredsz,

s az a pillanat, az a néhány perc,

míg összekapod magad,

valamiért mindig kimarad,

arra sem emlékszel, miért hagy ki agyad,

hiába kérdezik, hogyan,

megrázod fejed, álmok és valók között,

te csak zoknit húzol, öltözködsz,

gépiesen a tükörbe nézel,

árnyakat, vonalakat kezdesz felismerni,

neszez füledben a mindenség, de nem ismerős,

aztán jobban figyelsz,

pedig semmi sem érdekel,

kimész az utcára,

emberek jönnek és mennek,

szembe, vagy elhaladnak melletted,

köszönés a boltokban,

munkahelyeden hozzád szólnak, kérdeznek,

beszélnek, beszélnek, zúgnak,

akár azok a zajok odakint,

a hangok füledig érnek,

ösztönből megremegsz,

mint azok akiket megvernek,   

ismered, féled a félelmet,

agyadban bábelek omlanak,

emléked, hogy Ádámnak is

történelem, ami ő előtte volt,

másik titkos eredet, a semmi hátán

a semmibe fúlt istentelen mélység,

agyadban rettentő múltak jelenléte,

tálalva az emberiség kietlenül is szép,

égig érő fák mezítelen égi képe,

csak most, csak ekkor érzed

amiket igaztalanul rád aggatnak,

hát az, az te vagy –

 

mint azok a kapualjak

ahol a szerelmesek csókot váltanak,

annyi minden dől el benned éppen,

s az ágyban, az asztal mellett,

tudod, minden egyes nap azt érzed,

az üres pohár fenekén

ott lappang valahol számodra

egy  másmilyen, egy érthetőbb

valamivel szerethetőbb,

ősi titkok alól feloldott ezredvég.

 

 

És én – kérdezik majd

minden nyelvek zenéje

szélben született

istenek beszéde volt ez

kövek néma tanúja

hozzátenni mást illetlenség lenne

 

nem értelek – kiáltom és

átkelek hát újra tükörképemen

vadonélő erdőkig merészkedem

romra jön a rom

a fák kivágott törzsén tar koponyák

mint antik szoborarcok porlanak puhán

 

ki áldoz kinek

hangok égben földön

halottaink szótlanságra ítélve

csurog torkunkban az ódon cseppkő-lelkiismeret

vérem te drága vérem hogyan tovább

így kereslek öntudatlan

városra falvak telepednek elődöket kitörölnek

más és más halmazállapotban jönnek

s mennek buborék-gubólakó

maga-magát teregető

megfeszítettek

és én – kérdezik majd

 

egy másik történet legelején

ajtó leszek vagy könyöradománya

nevedben legyilkoltaknak

 

netán szélhárfa

galambének

 

Fejembe ha belenézne

kétféle a szent jövőnk

egyik a könnyé

másik a meg nem értett könyveké

 

műrímek szólnak bántanak esztelenek

elénk vetik őket királycsinálók foghegyen

hamisfényben csak az enyészet terem

 

te érzéketlen kegyelem honnét mikor bújsz elő

kereszt-kenyerem eszem nesztelen

rút repesz keretben lobogó lenge papír-szívem

 

trapéz szerelem – megbélyegzetten kitárulkozom

én-időm tüdő-tükröm drága kerítésem egy vagyok magam s régi hitem

inas kezem az ősapáké

 

eperajkú opál-tiszta asszonyokra gondolok részidőben

csak szólok én bárgyú hím hozzátok beszélek néha

ó ti pislákoló tüzes báb-álmok – vigyázzatok éhes istenek intenek

 

egy közületek ha megértene bár ha tépne rabláncot

ölébe ha venne s nem szórna rám többé átkot

fejembe ha belenézne

 

 

Föld felé – egekbe ki

mert szelíd hősök most a kopjafák

fej a fejtől ahogy a kereszt

igaztól és valótól elég távol

egymással küzdenek a szellemek

homokba kapaszkodnak

fejüket lehajtják az emberek

 

fülemben ott harsog a vén Küküllő

királyi vért követelve

lám – kőszirmokat hullat

a keresztúri csönd

az ódon temető

 

nehéz a test

ha földhöz ragad a lélek –

 

lenni kéne valahol

maradni Istenben

csöppnyi létlelet

apró gondolat

vagy csillagtereket átszelő

gondola

 

mert fölfelé sietünk gyökereinktől

egyre fönneb magasabbra fel

hogy mindenütt elöl lehessünk

föld felé – egekbe ki

konok és zord kövek titkai közé.

 

Guanó, hit

ki hitte volna

hogy békéről s galambról

ugyanabban a magasságban

egyetlen összefüggésben többé

nem beszélhetsz –

 

nem azért

de ha úgy tennétek mégis

mint a középkorban

a galambot átkeresztelhetném denevérre

 

a guanóval vajon járhatnának jobban

utánunk való nemzedékek?

 

Kagylózúgás

a vörös szőnyeg csak

a pokol tornáca volt

ami utána jött

ami itt van velünk az

a saját gőgünk

mind fölött

kagylózúgás            

 

 

világra szabadítottuk

az egymást tápláló felelmeinket

hazudik a múlt

elvágva minden köteléktől

gyermeked sem magánügy

arca lépfene-létnek

védelmeződ feneketlen papírtörvény

gombnyomásra szerelem

szél-álca vadvidék

 

ragaszkodsz mint testekhez az árnyék

de minek

kihez

 

gerinctelenül igen nehéz

ha a gyűrűsférgek sem fogadnak be

vélik immár egyre többek

 

 

HAJLADOZÓK, KIRÁLYCSINÁLÓK KÖZÖTT

A szavak, amelyeket hozzád vágnak,

darabosak, élesek. Olyanok, mint a kövek.

És a meg nem rágottakat is le kell nyelned.

 

Az arcokból kiszökik a vér.

Neved nem ér. Nem lüktet a büszke halánték.

Nézel, de nem látsz – hánynod kellene rég.

 

Füled zúg. Ahogy bérceken egykor a rengeteg,

lassan elcsendesülsz – embernek lenni késő.

Lelked, a szétlopott erdők helyén egy kopár temető.

 

Csak békére vágysz. Megértésre. Megbecsülésre.

Miként szíveddel, te fél szavakkal is megértesz mást.

Azt kérdezik, hol élsz? A szép mesékben, netán odaát.  

 

És leveszik az egyik maszkot, a másikat meg fel. Hangoztatják:

„A forradalmat kétféleképpen lehet importálni!

Pénz. Befolyás. Hatalom. Mindegy, ki melyik oldalon áll.”

 

 

Mi jöhet még

 álmodtam álmomban

álmodom hogy álmodok –

 

hogy bezárt a krematórium

előtte lángoló halottaskocsik álltak

rendre egymásután sorban

koszorúk és rózsák

és emlékek a földön szanaszét

menekülő lovakra szájkosaras vad kutyák ugatnak

a halottak az utcákon hevertek

tenyerükből hollók ettek

 

egymásra néztek az emberek

mi jöhet még – kérdezték

 

 

Vajon miért nem

mindegyre azt kérdezem magamtól

mi történne, ha a világon minden ember

ki valamely közösségi platformon ott van

egyszerre kitenne egy háborúellenes

vallomást

jó ideig semmi más nem jelenne meg

vajon miért nem –

miért nem megy ki minden ember az utcára

éljenek azok bárhol is

naiv bolondnak néznek

mert mindegyre azt kérdezem másoktól

de a nők az asszonyok még hallgatnak –

 

 

 

*Szente B. Levente (Szörényvár, Drobeta-Turnu Severin, 1972. szeptember 21.) költő, író.

1979 óta Székelykeresztúron él (Erdély, Románia).

 

1994 óta közlik írásait határon innen és túli folyóiratok, internetes portálok.

Egyik alapító tagja a Felolvasónak, valamint a Kányádi Sándor Irodalmi körnek (KÁNYA).

2021 és 2022 között a Garabontziás lap főszerkesztője

 

  1. a Magyar Kultúra Lovagja (Budapest)
  2. „Pro Cultura” díj (Székelykeresztúr)
  3. a Romániai Magyar Írók Ligájának tagja (EMIL)
  4. Papp Árpád – Búvópatak díj (Magyarország, Keszthely)

 

Tizennégy önálló kötete jelent meg. Több irodalmi, néprajzi kiadvány, antológia társszerzője.

Legutóbbi kötetei:

 

Tündérkert (meseregény), AB-ART Kiadó, 2023

Elaludt fejed alatt a fény (versek), AB-ART Kiadó, 2024

Elfengarten (meseregény, német fordítás: Kornélia Dohmen), AB-ART Kiadó, 2024 

2024. augusztus 3.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights