Nosztalgia Káfé: SZENTE B.* Levente
Amikor a költők
a költők
ha elbeszélték az istenek viselt dolgait
amikor majd egymásnak esnek
úgy támasztják meg egymást
mint máglyában a derék fák
égnek-földnek szálegyenest
a költők
ekkor már nem is költők lesznek
hanem tűzbe néző öreg csillagok
mert fő mértani arányosság – mondják
és nevetnek
a költők
nem hódolnak és nem lesznek lobogók többé
nem élik újra a világ éden előtti történetét
mi végre mindez – kérdezik az emberek
avagy őrzőink lettek-e ők kik szerelemmel szerettek
de a költők
már csak egymásnak felelnek
szelíd kérdésekkel elköszönnek
EREDET
naponta megküzdünk azért
a csöppnyi lenniért –
mindig úgy kezdődik, hogy felébredsz,
s az a pillanat, az a néhány perc,
míg összekapod magad,
valamiért mindig kimarad,
arra sem emlékszel, miért hagy ki agyad,
hiába kérdezik, hogyan,
megrázod fejed, álmok és valók között,
te csak zoknit húzol, öltözködsz,
gépiesen a tükörbe nézel,
árnyakat, vonalakat kezdesz felismerni,
neszez füledben a mindenség, de nem ismerős,
aztán jobban figyelsz,
pedig semmi sem érdekel,
kimész az utcára,
emberek jönnek és mennek,
szembe, vagy elhaladnak melletted,
köszönés a boltokban,
munkahelyeden hozzád szólnak, kérdeznek,
beszélnek, beszélnek, zúgnak,
akár azok a zajok odakint,
a hangok füledig érnek,
ösztönből megremegsz,
mint azok akiket megvernek,
ismered, féled a félelmet,
agyadban bábelek omlanak,
emléked, hogy Ádámnak is
történelem, ami ő előtte volt,
másik titkos eredet, a semmi hátán
a semmibe fúlt istentelen mélység,
agyadban rettentő múltak jelenléte,
tálalva az emberiség kietlenül is szép,
égig érő fák mezítelen égi képe,
csak most, csak ekkor érzed
amiket igaztalanul rád aggatnak,
hát az, az te vagy –
mint azok a kapualjak
ahol a szerelmesek csókot váltanak,
annyi minden dől el benned éppen,
s az ágyban, az asztal mellett,
tudod, minden egyes nap azt érzed,
az üres pohár fenekén
ott lappang valahol számodra
egy másmilyen, egy érthetőbb
valamivel szerethetőbb,
ősi titkok alól feloldott ezredvég.
És én – kérdezik majd
minden nyelvek zenéje
szélben született
istenek beszéde volt ez
kövek néma tanúja
hozzátenni mást illetlenség lenne
nem értelek – kiáltom és
átkelek hát újra tükörképemen
vadonélő erdőkig merészkedem
romra jön a rom
a fák kivágott törzsén tar koponyák
mint antik szoborarcok porlanak puhán
ki áldoz kinek
hangok égben földön
halottaink szótlanságra ítélve
csurog torkunkban az ódon cseppkő-lelkiismeret
vérem te drága vérem hogyan tovább
így kereslek öntudatlan
városra falvak telepednek elődöket kitörölnek
más és más halmazállapotban jönnek
s mennek buborék-gubólakó
maga-magát teregető
megfeszítettek
és én – kérdezik majd
egy másik történet legelején
ajtó leszek vagy könyöradománya
nevedben legyilkoltaknak
netán szélhárfa
galambének
Fejembe ha belenézne
kétféle a szent jövőnk
egyik a könnyé
másik a meg nem értett könyveké
műrímek szólnak bántanak esztelenek
elénk vetik őket királycsinálók foghegyen
hamisfényben csak az enyészet terem
te érzéketlen kegyelem honnét mikor bújsz elő
kereszt-kenyerem eszem nesztelen
rút repesz keretben lobogó lenge papír-szívem
trapéz szerelem – megbélyegzetten kitárulkozom
én-időm tüdő-tükröm drága kerítésem egy vagyok magam s régi hitem
inas kezem az ősapáké
eperajkú opál-tiszta asszonyokra gondolok részidőben
csak szólok én bárgyú hím hozzátok beszélek néha
ó ti pislákoló tüzes báb-álmok – vigyázzatok éhes istenek intenek
egy közületek ha megértene bár ha tépne rabláncot
ölébe ha venne s nem szórna rám többé átkot
fejembe ha belenézne
Föld felé – egekbe ki
mert szelíd hősök most a kopjafák
fej a fejtől ahogy a kereszt
igaztól és valótól elég távol
egymással küzdenek a szellemek
homokba kapaszkodnak
fejüket lehajtják az emberek
fülemben ott harsog a vén Küküllő
királyi vért követelve
lám – kőszirmokat hullat
a keresztúri csönd
az ódon temető
nehéz a test
ha földhöz ragad a lélek –
lenni kéne valahol
maradni Istenben
csöppnyi létlelet
apró gondolat
vagy csillagtereket átszelő
gondola
mert fölfelé sietünk gyökereinktől
egyre fönneb magasabbra fel
hogy mindenütt elöl lehessünk
föld felé – egekbe ki
konok és zord kövek titkai közé.
Guanó, hit
ki hitte volna
hogy békéről s galambról
ugyanabban a magasságban
egyetlen összefüggésben többé
nem beszélhetsz –
nem azért
de ha úgy tennétek mégis
mint a középkorban
a galambot átkeresztelhetném denevérre
a guanóval vajon járhatnának jobban
utánunk való nemzedékek?
Kagylózúgás
a vörös szőnyeg csak
a pokol tornáca volt
ami utána jött
ami itt van velünk az
a saját gőgünk
mind fölött
kagylózúgás
világra szabadítottuk
az egymást tápláló felelmeinket
hazudik a múlt
elvágva minden köteléktől
gyermeked sem magánügy
arca lépfene-létnek
védelmeződ feneketlen papírtörvény
gombnyomásra szerelem
szél-álca vadvidék
ragaszkodsz mint testekhez az árnyék
de minek
kihez
gerinctelenül igen nehéz
ha a gyűrűsférgek sem fogadnak be
vélik immár egyre többek
HAJLADOZÓK, KIRÁLYCSINÁLÓK KÖZÖTT
A szavak, amelyeket hozzád vágnak,
darabosak, élesek. Olyanok, mint a kövek.
És a meg nem rágottakat is le kell nyelned.
Az arcokból kiszökik a vér.
Neved nem ér. Nem lüktet a büszke halánték.
Nézel, de nem látsz – hánynod kellene rég.
Füled zúg. Ahogy bérceken egykor a rengeteg,
lassan elcsendesülsz – embernek lenni késő.
Lelked, a szétlopott erdők helyén egy kopár temető.
Csak békére vágysz. Megértésre. Megbecsülésre.
Miként szíveddel, te fél szavakkal is megértesz mást.
Azt kérdezik, hol élsz? A szép mesékben, netán odaát.
És leveszik az egyik maszkot, a másikat meg fel. Hangoztatják:
„A forradalmat kétféleképpen lehet importálni!
Pénz. Befolyás. Hatalom. Mindegy, ki melyik oldalon áll.”
Mi jöhet még
álmodtam álmomban
álmodom hogy álmodok –
hogy bezárt a krematórium
előtte lángoló halottaskocsik álltak
rendre egymásután sorban
koszorúk és rózsák
és emlékek a földön szanaszét
menekülő lovakra szájkosaras vad kutyák ugatnak
a halottak az utcákon hevertek
tenyerükből hollók ettek
egymásra néztek az emberek
mi jöhet még – kérdezték
Vajon miért nem
mindegyre azt kérdezem magamtól
mi történne, ha a világon minden ember
ki valamely közösségi platformon ott van
egyszerre kitenne egy háborúellenes
vallomást
jó ideig semmi más nem jelenne meg
vajon miért nem –
miért nem megy ki minden ember az utcára
éljenek azok bárhol is
naiv bolondnak néznek
mert mindegyre azt kérdezem másoktól
de a nők az asszonyok még hallgatnak –
*Szente B. Levente (Szörényvár, Drobeta-Turnu Severin, 1972. szeptember 21.) költő, író.
1979 óta Székelykeresztúron él (Erdély, Románia).
1994 óta közlik írásait határon innen és túli folyóiratok, internetes portálok.
Egyik alapító tagja a Felolvasónak, valamint a Kányádi Sándor Irodalmi körnek (KÁNYA).
2021 és 2022 között a Garabontziás lap főszerkesztője
- a Magyar Kultúra Lovagja (Budapest)
- „Pro Cultura” díj (Székelykeresztúr)
- a Romániai Magyar Írók Ligájának tagja (EMIL)
- Papp Árpád – Búvópatak díj (Magyarország, Keszthely)
Tizennégy önálló kötete jelent meg. Több irodalmi, néprajzi kiadvány, antológia társszerzője.
Legutóbbi kötetei:
Tündérkert (meseregény), AB-ART Kiadó, 2023
Elaludt fejed alatt a fény (versek), AB-ART Kiadó, 2024
Elfengarten (meseregény, német fordítás: Kornélia Dohmen), AB-ART Kiadó, 2024
Pusztai Péter rajza