hullámzás

 

nem emlékszem pontosan

a pillanatra, mikor bevillant

ne tudj mindent előre

hagyj teret a holnapnak

s a ráncok azóta hiába gyűlnek

felleg-gyanánt az arcra

ott hullámzik a remény, alatta

 

2022-06-19

 

Pillangó-effektus

 

1.

nagy ez a világ, de kicsi

mozdulsz a túlfelén

megremegek itt

nem megyünk messzi

meghúzódunk

míg elvonul fölöttünk

háború, vihar

a szúnyogokat sem mi irtjuk

a szél, miután felszárította

vértől csöpögő földjeinket

 

2.

a bábozón ijesztő maskara

talán a hangja se szép

a rángatott bábu elsőre csúnya

a néző fél, nem tudja

mondjátok el neki

a ti mesétek nincs eltörve

 

mellettetek

a feszültség szétrobban

a lift se jár, a legfelsőre, aki bírja

hős bizony, nem gyenge legény

 

távolban más mesék alusznak, este

anyu bújik mellétek, átbeszéltek

minden napot, ki tudja

milyen csodára ébredtek

holnap

 

 

2023-06-28

 

 

az ember…

 

majdnem minden mondatom így kezdem

mert ki vagyok, hát ember, csakis

nem indulhatok ki másból

nincs egyéb faktorom

számbaveszem, amikkel rendelkezem

mivel megértést ritkán tapasztalok

hát elemelkedem, magam fölé kissé

hogy ne ütközzenek folyton belém

vagy mikor mégis, legalább

én ne legyek ott

mióta az eszemet tudom, ki akarnak túrni magamból

olyan jó hely lettem volna?

hogy mind rám ácsingózott

a mostohák mostohája

és mind, akiknek máshol hely nem jutott

kérdezem, de nincs felelet

hát kilépek, fölém emelkedem

ahol nem találnak el, sem meg

nem kötnek belém, félre sem rúgnak

szabad vagyok

s ha elfáradok a repülésben

magamba zuhanok

beismerem, repülni nehéz

lehúz a test, a tehetetlenség

csak erővel lehetne kitörni

de törni nem jó, csak beletörődni

a változtathatatlanba

 

tudom, sematikus

hogy az élet túl zajos, hangos, akaratos

nem hagyja magát csak úgy kipöckölni

–szándékosan használom ezt a szót–

mert az emberiség az élettől annyira megundorodott

hogy a pöckölés már simogatásnak tűnik

a széttrancsírozó gyűlölethez képest

jaj, hát, hogy nevetnék

mikor folyton ölnek s ölnének még

annyi szünetet hagyva csak

hogy újból nekiveselkedjék

amíg csak egy lélegzik a földön

mi nemsokára lapos lesz, nem gömb

mindenki mindenkit észrevesz, lát majd

nem lesz hova elbújni senkinek

csak repülhet, ha tud majd, föl

s már nem zavar, hogy téged ez idegesít

odavágyom igen oda föl

ahol nincs semmi gyűlölet, irigység, szitokszó

hazugság sincs, mert mindent lemosott

rólam, rólunk a vér

 

 

2023-11-08

 

Kulcsszavak

 

 

Nem tartozik. Mindent nekünk adott.

Nincs helye panasznak.

Ismerj meg – mondja –, ne fordulj el.

De – durcás a gyermek –, hátat mutat.

Telesírtuk így már az egész világot.

Nézzük a tengert, amivé dagadt.

Ő meg arra vár, hogy visszaforduljunk.

Nem nyúl hozzánk, tüze elégetne.

Vár míg magunktól indulunk.

Mikor megérkezünk,

ránk adja fehér köntösünk.

 

2024-06-20

 

 

nullás versek

 

-0-

 

van egy perc, mindig egy perc

amikor eldőlnek a dolgok

vacillálhatsz már azután

bárhogy is, az volt a pont

mikor megfordult a sorsod

 

visszacsinálni nem lehet

nem tudni mi jött volna

nem sírnánk-e ez után

amibe vakon léptünk – azóta

ezen az úton járunk, s nem

tudni, lesz-e még sarok

ahol másfele fordulunk

 

ne bánkódj már, semmi nincs

a volna is hazug barátja

a ma a tiéd, ami nincs

hisz minden perce: jövője/múltja

 

elgondolkozom, mi igaz

ha ami van, csak átmenet

valahová, mit nem ismerek

még itt vagyok, de már belül

elsirattam a nyugalmat

mit tegnap buzgalomnak hittem

és azt is, hogy még van jövő

egyikünknek mindenképpen

 

hát, kezdem a mondatot

fogalmazásból intőt érdemelve

ne sírjunk, a búsúlástól

romlik meg minden, ami friss

engedjük fájni, majd elmúlik

mikor kilépünk innen

 

akkor a lesz már másnak gond

nekünk egy gyémántperc jutott

mikor megállt benned a szó

s én hallgattam a vonalvégi csendet

 

-00-

 

szomorú színű szavaim

beszédtechnikagyakorlatok

kacskaringózva sziszegnek

tekeredő szikracsíkok

a vers bája mindig a búja

azt hiszem nem véletlen

célja van, mit illetéktelen

büszkeséggel viselünk el

oda nem adván semmiért

csakis ingyen, bolondulásból

hogy felemlegesd a napnak

miért más mozdulattal adta

és ne felejtsd el kitől kaptad

az esélyt, hogy végre éld is át

ne húzd ki magad vállat vonva

hogy nem lehet s hogy így esett

képzelt érzelmek koholt tüzén

ideiglenes itt a helyed

még trón-fosztatlan ülhetsz itt

míg érkezik a vőlegény

kié az ara – s övé egészen

vajon, ha tudja ezt az ifjú

reménysége, hogy tiszta lányt visz

az apjának bemutatni

nem borul? nem hal benne el?

vagy akkora szerelme irántad

hogy baklövéseid elnézi?

Ő bölcsebb. Hogy ismernéd

föl, hogy ő, az igazi van itt,

ha nem csalódtál volna annyit?

Bevilágítja lelkedet.

Arénájában az átlátszók

egy pillantására elégnek –

s te tisztán állsz akkor előtte

mint aki mindig őrá vártál

most megjött – hát öleld át

 

-000-

 

letagadom, az nem én voltam

csak megfogalmaztam versedet

hogy átadhasd szerelmesednek

 

mert ismerem, amit érzel

lemaradni az életről gyáván

ha nincs a másiknak bátorsága

kölcsönadok, legyél hatással

és adja neked magát oda

ezt helyetted írtam

a félénk szerelmeseknek

kiknek nincsenek szavaik

de érzelmeik annál inkább

és formát öltve formát bontsanak

áttörjék a merev falakat

így –

 

 

-0000-

 

 

ha más nem, a vers mindig elárul

titkot tartani el kell némulj

temessék veled együtt el

böngésszék majd bogarászva

angyalok fejeseikkel

mikor a Bíró elé kerülnek

de ha nincs ügyvédő Szellem

nehéz dolgod lesz bizony

ő tudja kit szerettél önmagáért

és kit magadért, előtte nincs titkod

 

2024-07-22

 

 

nem ígértem

 

de megsiratlak

akkor még voltak jó fülek

versemre nyitottak

nem zavarta őket a csend

se zsibongás, amit kihallottak

megszűntek drága kagylóik

nincs helyettük értő

nehezen nyílnak

könnyen záródnak

nincs kulcs

és akkorát sóhajtok

hogy beleremeg a két szárny

és magától tárul ki

előtted, aki meglátogatnál

 

2024-07-29

 

Nászta Katalin:

Milyen izgalommal küldtem az első versemet a Káféba hét éve… Mint akinek megbocsátottak. Először foglalkozott valaki komolyan azzal, amit írok. Így jelent meg 2017-ben az Ének az élőknek c. második verseskötetem, már Cseke Gábor értő szerkesztésében, amiért örökre hálás maradok. B. Tomos Hajnal hívta fel figyelmét a színészinterjúimra, nélküle nem találkoztunk volna. Így összeforrt bennem a megjelenés sikere a Káféval. 2018-ban került bemutatásra a Thália erdélyi napszámosai-val az első, szerkesztett verskötetem is Cseke Gábor gondozásában. És nyilvános bemutatón izgulhattam otthoni közönség előtt hatvannyolcévesen. Fürödtem az írásaimra hulló érdeklődésben, rendkívül inspirált. Boldog voltam. Nemes ügynek tartották a színészinterjúk megmentését, és ez felemelő volt. A Káfénak köszönhetem a „beemelésem” az irodalom berkeibe, bármilyen renomét is jelentsen ez. Az, hogy cikkek, interjúk készítésére kért fel ezután is, plusz értelmet adott nyugdíjas életemnek. Azt írhattam, amit gondoltam, minden elvárás nélkül. Boldog és büszke voltam, hogy olyan erdélyi felület fogadott be, ami több lábon áll a világban, Kanadából, Svédországból, Magyarországról, Romániából, Erdélyből néz szét, tart kapcsolatot elszármazott hazánkfiaival. Nemzetközi! Még akkor is, ha csak magyarok olvasták a műveket – nagyszerű. Hálás voltam a recenziókért, amiket megírhattam, a költészet- és születésnapi összeállításokért, melyek szerkesztésében részt vehettem Gáborral, Hajnival és Gergely Tamással. Otthon éreztem magam a Káfé szerkesztői közegében. Nem volt ennél szabadabb alkotói légkör. A portál rangját ők adták, szavatolta önkéntes elköteleződésük, a lelkesedés és a barátság. Pusztai Péter képzőművész, fotós és Horváth Sz. István kritikus Kanadából, Gergely Tamás író Svédországból, Cseke Gábor költő, író, szerkesztő Csíkszeredából, de vonzáskörében ott voltak a bukaresti magyarok és románok, a vásárhelyi, a székelyföldi alkotók is. Világra-kíváncsisága, az erdélyi/székelyföldi sajátos lét a román értelmiség felé is kinyújtott kar, az alkotás öröme tartotta össze és tette különlegessé a Káfé Főnixet. Svédországból, Kanadából, Bukarestből, Csíkszeredából, Magyarországról a világ jókora szeletére rá lehetett látni. Semmi nem volt kötelező, mindenki szerelemből csinálta, írta, kommentálta – ettől volt szabad.

Nagyon sajnálom, hogy Cseke Gábor halálával a Káfé-t már nem tudja „üzemeltetni” a megöregedett gárda. Két évvel ezelőtt még én is képesnek éreztem magam rá. Nemcsak az idő, az élet is kikezdi strapabírásunkat.…

A takaréklángon tartandó lelkesedés, az életkorunkhoz illő jóízlés nem enged lelkendezni, túlsírni se… csak némán gyászolni.

Bár a Káfé Főnix.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ