Nagyon rég nem írt nekem Gergely Tamás, egyik „előfizetőm”, akinek az utóbbi években elküldtem minden versemet, minden szösszenetemet. Két dologtól tartottam: 1.) hogy az utóbbi időkben gyenge, szóra se érdemes verseket írtam; 2.) hogy Tamás megbetegedett vagy Isten tudja… Nagy volt az örömöm, amikor ma reggel telefonos üzenetet kaptam tőle. Nem, nem verseket kért ????, hanem visszaemlékezést: írjak neki az egész gyermekkoromon végig vonuló 55 banis bélyegről (ugyanis Romániában a kezdetektől, de legalábbis a XX. század ’60-as éveitől végig, a ’70-es évek közepéig) a normál súlyú (20 gramm alatti) belföldi levelek viteldíja ötvenöt bani volt).

A régi bélyegeken az országmegjelölés REPUBLICA POPULARĂ ROMÎNĂ volt, 1965 tavaszán – hatalmi felszólításra – megváltoztatták az ország nevét REPUBLICA SOCIALISTĂ ROMÂNIÁ-ra. Innentől kezdve a román bélyegeken nem ROMÎNĂ szerepelt, hanem ROMÂNIA, így a románokat nem lehetett összetéveszteni a romákkal, és világosan látszott, hogy egy újlatin nyelvű országról van szó. 1965 tavaszán meghalt Gheorghe Gheorghiu-Dej és nemsokára Nicolae Ceaușescu lett az ország első embere. Gheorghiu-Dej nagyobb moszkovita volt mint soviniszta, Ceaușescu nagyobb soviniszta mint moszkovita. Fokozatosan a Szovjetunió felé történő nyalintásokat felváltotta a dákoromán származáselmélet tudatosítása. Nagyjából elmondhatjuk, hogy az 55 banis bélyegeket egy hűséges, szovjetbarát szocialista ország adta ki, a későbbi 1 lejes bélyeget már büszke, román tudatú, desztalinizált hazafiak nyomták. Persze párhuzamállításom lehet puszta véletlen is, de valószínűbb az általam felvázolt ideológia.

A („)jó(„) magyar emberek előttem sose beszéltek a bélyegárakról, tehát a fenti „összeesküvéselmélet” vagy igaz vagy nem, de szél fúvatlan nem indul, ahogy a finn mondja: nincsen füst tűz nélkül (ei sauvaa ilman tulta). Az ötvenöt banis bélyeg visszanyúlik a háború utáni abszolút szegénységbe. Emlékezetem szerint a régi-régi szocialista bélyegek színtelenek voltak; egy fekete-fehér kőműves volt rajtuk, nem szabadkőműves, hanem egyszerű ROMÎNA-kőműves. Egyszer a bátyám előhalászott valahonnan egy régi 55 banis bélyegívet ezzel a kőművessel és azt ragasztotta a borítékra. Csodálkozott, amikor a posta visszahozta a feladóhoz. Nem is értette… Én fejtettem meg, hogy a ROMÎNA szó volt már tilos, mert félreérthetően jelölte az ország nevét, netán cigány országot sugallott vagy mit.

Nekem is volt egy kalandom a Magyarországgal való levelezés során. Egy Ifjúmunkásban versem jelent meg. Húsz éves koromban még tudtam örvendeni az ilyesminek. A szüleim éppen Magyarországon voltak öreg rokonunknál, Dezső bácsinál (1896—1987), s publikációmat postára tettem. Csak papír haskötőt tettem rá, megcímeztem, felbélyegeztem, de a küldemény pár nap múlva visszajött és a levélszekrényemben landolt. Kicsit megrémültem, hogy már újságot sem szabad Magyarországra, a szomszédos „baráti” szocialista országba küldeni, de pár nap múlva rájöttem, mi volt a hiba: tévedésből egy leáztatott magyar bélyeget ragasztottam a haskötőre. Hát – gondoltam – jó, hogy a postás nem dobta el a bozgor bélyeg miatt, hanem becsületesen visszahozta.

Nem volt ilyen szerencsém a napokban itt, Budapesten: 2024. március 19-én a Nyugati pályaudvar melletti 62-es postán ajánlva feladott A/4-es, azaz ívpapír nagyságú borítékba tett 31 grammos AJÁNLOTT levelem sosem érkezett meg, hiába reklamáltam; azt mondták: egy viteldíjjal nem szállítják oda-vissza a levelet, különbenis: meg kellett érkeznie; ők továbbították stb., stb. csak éppen az a titkárnő nem kapta meg soha, akitől anyagi javadalmazásom függött. Végül a másolatot vittem el személyesen Budapesttől Budapestig, ahogy régebb mondtuk: LOCO. Még jó, hogy én mindent másolattal írok. Az impotens ajánlási szelvényt lamináltatni fogom, mert ekkora pechnek már jobb, ha nyoma marad. Pestiesen szólva észbontó, hogy 2024-ben egy 890,- Ft értékű, nagy formátumú, túlsúlyos levélküldemény csak úgy egyszerűen eltűnhet.