egyetlen kapocs közöttünk már a szó
a ritka a néma a késve jövő
mire elér már csak hunyorgó rakéta
tán föl se kellett volna lőni
elnézést

nem látok nem hallok nem tapinthatok
csak sejtek és emlékezem
de hol javítják meg gyorsan romló memóriámat
ki igazolja be sejtéseim

jönnek az őszi fellegek kontinenseken át
úsznak mintha valaki küldené őket
útlevél nélkül
súlyos szavak a kitoloncolt nyár után

lehet hogy ugyanakkor bámulunk föl az égre
a mindig titokzatosra a hívogatóra a mélyre
s a szavakba öltöző fájdalom
lepergő cseppek átázó vállamon

Irina Pusztai fotója