immár örökös lármafa lettem

énem lecsurog mesefákon szelíden lüktető leomló falevélre

 

hozz hát közelebb hozzám mindent

azt is ahogy cigarettára gyújtasz

ahogy ág-ujjaimmal kezed érintem

nagy vihar előtti csönd előtt

 

szépemlék már – takaró kéreg

zubogó vér öntözte szívünk régen nagyon régen

csókunk és tenyerünk lázas lenyomata bennem ma is él

meséltük hogy szájunkban testízünk kék mint az ég

ezüstpatina omló cigarettafüst

fa-ének ék

 

ez a szeretet semmi eddigire nem hasonlít már

megígértem s te megígérted mikor falevél-erezet leszünk

bennünk a kapcsolódási pont felhevült gravitáció öntapadás

igazolja eső – eme szép zongorafutam

ez a szerelem-vers fénykép-lenyomat

hordozzuk egymást a magzatot miként Istennek szokás

végsőkig elkísérni

hallanád közben ahogy fűzfasíppal megénekelle

 

Hajdú Mónika fotografikája

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ