“Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
József Attila: Eszmélet

Korai lenne leltárt készíteni a még be sem fejeződött esztendőről, ezért nincs is rálátásunk az elkezdődött dolgok alakulására, a még folyamatban levő, ki nem érlelődött múlt, ha úgy tetszik sokarcú és virtuális. Különösen nincs esélyünk az esztendő történelmi hozadékának a valamelyest is akkurátus leírására, ha elfogadjuk – Isaiah Berlint parafrazeálva –, hogy a történelem paradoxonja, hogy „akkor készül”, amikor egy kortárs krónikás semmi feljegyezni valót nem talál a dolgok alakulásában. Föltéve, de meg nem engedve, hogy mindenek ellenére és máris érdemes reflektálni a végéhez közeledő esztendő dolgaira – még slendrián módozatban is – nagyon röviden leírom, amit magam gondolok a dolgok alakulásáról.
Ha mindjárt az elején akarnám kezdeni az elmúlni készülő év kielemzését, egyszerűen a végével kellene kezdenem, hiszen kétezerhuszonnégy a világ számára nem ér véget szilveszterkor. Miután világosan kiderült, hogy az amerikai politikai mezőnyt a legtetején Elon Musk azonnal megtérülő spekulatív tőkebefektetési játéktérré degradálta, legalább három-négy hetet még hozzá kell számítolnunk az évhez. Legalább Donald Trump újbóli beinvesztálásáig, rögeszmés és tévképzetes, valamint megalomán látomásainak a Fehér Házból való kinyilatkoztatásáig. Másfelől pedig, eltiktokosodott „kisvilágunkban”, a ’24-es szuper-választási év elhúzódása, és az elnökválasztás kimenetelének bizonytalansága, jó három hónappal nyújtja meg az évet. A romániai látszatdemokrácia – egyik párt sem az, aminek mondja magát, a politikai szcénán pedig folyamatosan Ion Luca Caragiale darabot játszanak – év végére omlott be. A tiktokon fölépített misztikus-, hol szektáns, ugyanakkor pópás, és közben színtiszta vasgárdista, mindenestől Putyinra hajazó szélsőjobboldali „megváltó” elnökválasztási sikerével. Ebben, ha igaz, az orosz hybrid háborús befolyásolás nyomai is fellelhetők lettek volna. Bár kellőképpen nem bizonyított a dolog, mindenesetre a román Alkotmánybíróság a választás első fordulóját, igaz két ütemben, azonmód elmeszelte és nem tudni, hogy fog kinézni a megismétlése az Egy elveszett levél bohózatának.

De mindenesetre a világ és benne a „mi kis világunk” sem lett jobb hely 2024-ben, ugyanakkor legalább még úgy ahogy, tél-túl meg- és egyben van. Ha nem morálisan, hát empirikusan, megtapasztalható módon még fennmaradt, eldöcög egy darabig, igaz már csak zötyögő MÁV, illetve amolyan CFR-módra (Oh, a vasúti észlelés rémei).

 

Hajdú Mónika illusztrációja

 

Ami viszont hiányzik életünk értelemteli, vagy azzá tehető folyásából az a korszellem! A korszellem nagyban befolyásolja a társadalmi interakciókat, pontosabban az értelmezések, a társadalmi akciók kölcsönös értelmezésének az elterjedt és nyilvánosan is megjelenő rendjét. A korszellem ilyenformán a közgondolkodást strukturáló tényező, és mint a foucault-i kifejezéssel episztémének nevezett értelmezések összehangolásának eljárása, mely ugyanakkor jellegét tekintve szimbolikus interakciók strukturált és strukturáló egysége, egy-egy korszak megértésének a kulcsát képez(het)i. Korszellemet mondok, de közben a Michel Foucault által preferált episztémére, illetve a diskurzusok rendjére gondolok, amely fogalmak részben azonosak a hegeli Zeitgeist-tel, részben pedig eltérőek. Az előbbi eltérése abból adódik, hogy Foucault nemcsak arról elmélkedik, hogy (és eddig a korszellemmel azonosítható a gondolatmenete), hogy egy adott korban melyek azok az “ismeretelméleti diszpozíciók”, amelyek megszabják, hogy mi az, ami elgondolható és főként mi az, ami elmondható egy adott korban. Ezután azt is világossá teszi, hogy nem valamiféle egy központból kiáramló eszmei háttérre, filozófiai jellegű, a priori tudásra vonatkozik, hanem “alapvető kódokról”, melyek a köznapi értelmezésekben vannak jelen. Foucault ugyanakkor, magától értetődően, és helyesen nem globális (viszont mostanra már világos, hogy egyre globalizálódó) prediszpozíciókról, hanem kulturánként egy domináns episztéméről szól, jellemzően minden egyes korra. Másfelől pedig a különféle kultúrákra jellemző episztémék nem az állandóság, hanem a gyakori váltás, a mutációk okán kerül fel a “tudás archeológiájának” térképére. A diskurzusok rendje pedig a “másik feléről” mutatja meg a korszellemet, mégpedig a tiltások és kizárások, mint a diskurzusok termelését és elosztását szabályozó, illetve kontrolláló mechanizmusok oldaláról, és itt már a hatalmi berendezkedés, az uralom formái játszanak fontos szerepet.

A korszellem ugyanakkor nem divat! Hej, nagyon régen írta már le Nietzsche, hogy „az erkölcsi érzés Európában ma (…) oly finom, bonyolult és ingerlékeny …”, ez azóta biza kiment divatból, és nemcsak Európában, illetve azonmód elfelejtődött szerte a világban. A korszellem az, ami mindenkor fogódzókat, vagy legalábbis igazodási pontokat nyújt az „erkölcsi érzés” kialakulásához, a morális rend – melyhez szerencsés esetben a köznapi életvitel normái éppen úgy, mint a jogilag kodifikált szabályok is igazodnak – kialakulásához és annak karbantartásához egyaránt. Következésképpen annak megértése, hogy morális vonatkozásban „jutott-e a világ előbbre?”, ahogyan azt J.J.Rousseau már ifjú korában fölvetette (gondolatkísérletének eredményét, megalapozott kételyét már le sem kell írnom), annak a függvénye, hogy létezik-e és ha igen, akkor milyen a korszellem. A korszellem kialakulásának antropológiai, szociológiai és pszichológiai diszpozíciók állnak a hátterében, ha úgy tetszik az a gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális elrendeződés (vagy másképpen mondva mátrix), ami egy korszakra és egy geopolitikai helyzetre – hiszen egyetemes korszellem nincs is –, jellemző. Ezért (tévesen?) korszellemen szinte mindenkor a nyugati világot jellemző (pre)diszpozíciók összességét értettük/értjük, mintha “más világok” nem is léteztek volna, illetve nem léteznének. Nem vitás ugyanakkor, hogy a politikai Nyugat, a maga módján mégiscsak a nemzetközileg is érvényes szabályok legfőbb kodifikátora, megfogalmazója és – legalábbis elvi – védelmezője volt a közelmúltnak, és ezt a világ nagyobbik része elfogadta, hiszen ezt a világrendet(lenség) kétségtelenül egyfajta stabilitást, kiszámíthatóságot és előreláthatóságot is hozott. A politikai Nyugat játékszabályainak elfogadására példa, ami a „létezett-szocialista-kommunista” blokk magállamának és a neki alárendelt államoknak gyors és többnyire békés, átalakulását, a politikai Nyugathoz való, legalábbis formális csatlakozásával történt.

Korai volt ezt a fejleményt a „liberális demokrácia” történelmű léptékű, sőt végleges, győzelmének kikiáltani, mint ahogy Francis Fukuyama tette a „történelem végének” bejelentésével, de kétségtelenül olyan fordulat volt, mely meghatározta az új évezred kezdetét. Szempontomból az 1 VH-t követően elkezdődött a korszellem huszadik századi gyors, ideológiai alapú szétfejlődése, minek következtében két – egymással vetélkedő – Zeitgest uralta jó háromnegyed évszázadra a világot. Kilencven után nem a “történelem vége” köszöntött be, hanem éppen csak elindult a kétféle korszellem egyesítése, ami mára nyilvánvalóan elbukott, de legalábbis válságba jutott. Az emberiség elkülönböződése (és az elkülönülésben való létezése, mint Jacques Derrida mondaná, együtt azzal a hiánnyal, ami ebből az elkülönböződésből kiegészítésként /suppléer/ hiányzik), illetve szétfejlődése minden korábbi korszaknál mélyebb és gyorsabb folyamat, és minden eddiginél több törésvonal mentén történik. Ha az online világ esetét tekintjük ez a folyamat a reménytelen el-buborékosodás, a zárt virtuális világok egyetemes léptékű eluralkodását jelenti, a buborékok falának egyre inkább jellemző megszilárdulását, áteresztő képességének, rugalmasságának elvesztését hozza.

A korszellemnek a nyilvánosság a hordozója és egyben létrehozója is, ennek radikális megváltozása viszont azt a kérdést veti fel, hogy a csupán a virtuális világban létező nyilvánosság képes-e ellátni ezt a funkciót? Különösen problematikus, hogy a csupán félig-meddig nyilvánosságként működő úgynevezett social media támogatja-e a korszellem kikristályosodását, terjedését, azokat a közös gondolkodás nélkülözhetetlen formáit, amelyek mindeddig a korszellemet alakították? A buborékban élésből (elkülönböződésből) nem lesz Zeitgeist, a fiatal generációs társadalomra az “alternatív életformák” egymáshoz lazán és mindenekelőtt a virtuális térben történő kapcsolódások és hálózatok a jellemzőek. A máskor – különösen a ‘68-as évben, oly jellemző – “lázadó ifjúság” jelensége is rég lecsengett, ma már a generációkat talán, mint “fogyasztói célcsoportokat” jellemezhetjük, nincs is ifjúsági (szub)kultúra (úgy általában), hanem inkább csak különféle szubkultúrák laza hálózata a jellemző. A virtuális társadalom logikája hálózati logika, azaz a horizontális és nyitott kommunikációs interakciók gyorsan alakuló hálózatai hoznak létre állandóan változó buborékokat, melyek közül sok azután vészesen eljegecesedik. A social media vezetői az influenszerek pedig gyakran nem is kommunikálnak egymással csak saját csoportjaikra koncentráltan és igencsak sűrűn váltogatják is egymást. Legföntebb fogyasztói attitűdjeik és persze ennek megfelelően a reklámarcaik maradnak valamelyest stabilak, ahogyan az algoritmusok vezérelte reklámhadjáratok valamelyest ízlés- és fogyasztói csoportokra osztják a hálózatot. Csakhogy itt nem valamelyest is következetes és logikai értelemben is folytonos tartalmakról van szó, hanem a leginkább csak figyelemfelkeltő – lásd lájkvadászat – pillanatnyi fogyasztói érdeklődést gerjesztő asszociációkról, soha végig nem gondolt benyomást keltő tartalmakról van szó. Az itt a nagy kérdés, hogy a konzumerizmus (és annak szélsőséges változatai) elég kötőanyagot biztosíthatnak-e korszellem létrejöttéhez, akárcsak a virtuális térben is.

Hajdú Mónika illusztrációja

Márpedig a huszonegyedik század elejére, a bizonytalanság és változékonyság jellemzi mindazokat az összetevőket, amelyek mellett viszonylag tartós Zeitgeist egyáltalán kialakul(hat)na. Logikai értelemben a korszellem eltűnése nem ma kezdődött, meglehet a kognitív disszonancia elméletének praktikus bukása volt az egyik első jele: minden igaz lehet és ugyanakkor az ellentétje is, ma már ez csak nagyon keveseket, illetve szinte senkit nem zavar (ugyan ki olvassa Arisztotelész Organonját manapság?), és a nihilizmus, az anómia éppen ezért folyamatosan megerősítést nyer. A post-truth és az alternatív tények – valójában a tudományellenes, a ráció tagadásán alapuló hazugság-kultúrának a politikai kommunikációt egyre inkább eluralkodó formája – jellemző diskurzusai készítették elő a talajt.

Érzékelem, hogy látszólag egy régi/új átfogó narratíva látszik kialakulni és hegemóniára törni, mindenekelőtt a “konzervatív forradalom” eredményeképpen, alt-right, jobboldali populista, vagy éppen illiberális politikai köntösben. Meggyőződésem viszont, hogy ez a hegemónia kérészéletű és csupán látszólagos lesz, mert máshol vannak a törésvonalak – elsősorban a politikai Nyugaton – társadalmunkban. A strukturáló, szétválasztó gap elsősorban a digitális bennszülöttek és a digitális világba bevándorlók között körvonalazódik, akkor is, ha az mostanság újra fölfedezett „nagy elbeszélés”, a nacionalista, intoleráns, kirekesztő, sőt rasszista és szexista diskurzus térnyerése sokkal hangosabb és látványosabb is. Nem vitás, hogy lépett egyet a széljobbra a világ. A kiszámíthatatlan irigység, a törtető és amorális hataloméhség örvényének, a birtoklásvágy kiteljesedésének irányába, a sok vonatkozásban még tétován anarchista, sőt cinikus és nihilista proto-korszellem (az egymást halálosan gyűlölő széljobbos politikai alakulatok, hogyan is foghatnának össze valamiféle internacionálévá?) kezd felsejleni.

Végül, hogyan, „dünnyöghetne és dudorászhatna”, valamint „motyoghatna a sötétben”, a korszellem, ami nincs is? Ez lenne/lehetne TGM „a korszellem dúdol”-jára a jogos felhorkanás (bár kérdéssel nem válaszolunk!). A korszellem nemlétére viszont éppen TGM hoz eklatáns példát írása egy kérdésével (faggatjuk a világot, tehát még megvagyunk): „Miért lelkesedik a sztyeppei hódítók legendájáért az a sok szlovák és német vezetéknevű, lakótelepi kisvállalkozó?” (Tamás Gáspár Miklós, A korszellem dúdol, ÉS, LIV. évfolyam 41. szám, 2010. október 15.), hát ez itt a kwesʧən, s nem könnyű a válasz. 2025 rövid lesz (lásd föntebb az okait), de meglehet az előbbi évnél is veszélyesebb: véget ér(het)-e a szomszédos háború (kapcsolódóan még mindig meglep, amikor axiómaként hangoztatják, hogy a beiktatandó amerikai elnök teljességgel kiszámíthatatlan és utána ugyanazzal a lendülettel jóslatokat tesznek (kül)politikájának alakulására, Putyin viszont stabilan háborúpárti, ti. nincs ahova kihátrálnia), mi lesz a Közel-Keleten, merre tart Szíria, és persze, as usual, hova álljanak a „liberális belgák”?

 

Magyari Nándor László

1. Patócs Molnár János:
   2024. december 31. 08:28

   Sajátos hangulatú írás, amit már a kontextus erős ecsetvonással jellemez: nyilvánosságát egy deklaráltan megszűnt site biztosítja, nyilván ex cathedra, ex lex. A világ („kisvilág”) nyelvészeti fogalmakkal való leírása Wittgenstein és Chomsky óta Foucaulton, Derridán stb. át „korszellemé”, általánosan elfogadott diskurzussá vált, azzal a felismeréssel együtt, hogy a diskurzus uralása/megkaparintása a hatalom megszerzésének eszköze, amit Magyari a digitális paradigmaváltás, valamint a politikai illiberalizmus jelenségének leírásával fűszerez. Talán egy jelenség leírása hiányzik, egy jelenség leírásával lehetne gazdagítani a képet, az úgynevezett jogállami demokráciák, és az ún. látszatdemokráciák különbözőségének, illetve hasonlóságainak megfogalmazásával. Talán ezzel közelebb kerülhetnénk a jövő körvonalainak kifürkészéséhez. Mindenesetre így is elgondolkoztató/gondolatébresztő szöveg.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ