1992 tele rendkívül hideg volt. A rosszul fűtött, vagy hideg lakásokban sok ember kihűlt, meghalt azon a télen. Öregek, akiknek nem telt tüzelőre, fiatalabb családok, akiknél kikapcsolták a gázt, vagy az áramot a tartozásaik miatt. Rengetegen kerültek krízishelyzetbe a hirtelen rájuk szakadó munkanélküliség miatt.
Rózának azon a télen sok munkája akadt. A rá bízott életek miatt aggodalom töltötte el, pedig éppenséggel lett volna elég aggódni valója a saját életük miatt is.
Azon a télen korán lehullott az első hó, aminek a gyerekek szokás szerint örültek, a felnőttek többsége viszont csak egy újabb, legyőzendő akadályt látott benne.

Szombat délelőtt történt, hogy kiment a piacra, némi eleséget venni. Ott találkozott Annuskával, a szép fiatal cigányasszonnyal, akivel pár hete foglalkozott még csak. Már volt náluk a patyolattiszta kis szükséglakásban, ahol laktak, látta, hogyan élnek. Tudta, hogy a legnagyobb baj, ami történhetett velük, bekövetkezett: férje elveszítette a munkáját, munkanélküli segélyre kényszerült. Ő volt a családban a kenyérkereső, Annuska otthon volt a két kislánnyal. A nagyobbik, Julika óvodás volt már, a kicsi, Zsuzsika még csak a második évét töltötte be nemrég.
Annuska dolgozni szeretett volna, mostani helyzetükben nem tudták volna a bölcsödét meg az ovit is fizetni.

A fiatalasszony a két, jó melegen felöltöztetett kislánnyal sorban állt éppen a péknél, amikor találkoztak. Kicsi lánya nyafogott, mert otthon felejtette a kesztyűjét, és a nagy hidegben fázott a keze. Anyja nyugtatgatta, nemsoká indulnak haza, addig is tegye zsebre a kezét. De a kicsi közölte vele, hogy a zsebében is hideg van! Nem hisztizett, sírdogált inkább, és szemmel láthatóan nem örült neki, hogy sorban kell állnia.
Róza mindig szerette a kisméretű, öt ujjas, rugalmas anyagból készült kesztyűket, amik átveszik a kéz formáját, bármekkora méretre jók. Akkor is egy olyan volt rajta, a kedvence: mackóbarna, puha, meleg, príma pár kesztyű. Az aluljáróban látta meg az árust, a kesztyűk, sapkák alighanem leeshettek a kamionról. Mivel ő maga is fázós volt világéletében, ezúttal nem zavarta erkölcsi érzékét, vásárolt nála. Olcsó volt, rögtön hármat is tudott venni. Tudta, a kisfiára nem fogja tudni rátukmálni, a gyerek kicsi kora óta utálta a sálat, kesztyűt, rendszeresen elhagyta mindkettőt. Jó lesz tartaléknak-gondolta.

Odaért melléjük, köszöntek egymásnak az anyukával, majd rámosolygott a kislányra, és megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki az ő mackóbarna kesztyűje?
Zsuzsika lelkesen bólogatott, még a pityergést is abbahagyta.
Róza már húzta is le a kezéről a kesztyűt, és az álmélkodó gyerek kezére húzta. Nagy volt neki, de a bele fűzött körgumi megtartotta.
Látod, előmelegítettem neked!- mondta kislánynak Róza.
Annuska mentegetőzött, nem akarta elfogadni, egy ilyen príma kesztyűt, de Róza megnyugtatta, hogy neki otthon van belőle másik. Így aztán elfogadták a váratlan ajándékot.

Ez a kesztyű jutott eszébe Rózának húsz év után, amikor a menzán sorba állt, és az új konyhás „néni” mosolyában ráismert annak a régi kislánynak a mosolyára, aki a piacon pityergett, hogy fázik a keze.
Jótett helyébe jót várj, gondolta, amikor a tálcát vitte vissza, és a fiatal nő megkérdezte tőle, hogy kér-e repetát? Ő akkor élete egyik legnehezebb időszakát élte meg, az ajándék étel nagy segítség volt neki, különben nem akadt volna vacsorája.

Nem avatta be jótevőjét, nem mondta el neki, hogy ismerik egymást, és a príma kesztyű történetét sem mesélte el, nem akarta őt zavarba hozni.
De érezte, hogy életének különös történetei gyarapodtak aznap. A szeretet visszatalált hozzá, húsz év múltán abban a kedves gesztusban.
Jót tenni jó!

2024. 11. 11.

 

Börzsönyi Erika, a könyvtáros író

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ