Kérdez: Gergely Tamás

Elsõsorban költõ vagy. Székelykeresztúron kõhajításnyira majdnem a segesvári csata színhelyérõl, ahol Petõfi állítólag elesett. Meghatározta ez valamikor is a te kötészeted?

Mondanám, hogy úgy 7 éves korom óta élek Székelykeresztúron, hiszen ekkor kezdtem itt az iskolát a Petőfi Sándor Általános Iskolában, de mégis rengeteg időt, mondhatni, minden teljes vakációt Bözödújfaluban, Bözödön és Erdőszentgyörgyön töltöttem, nagyszülőknél, dédmamámnál és rokonoknál.
Bárki járt Keresztúron, akármikor is – gyermekkoromban, mivel korán kapcsolatba kerültem Petőfi nevével, a nevét viselő iskola révén főleg, – meg hát a város főterén ott áll a világ legszebb Petőfi szobra (Márkos András alkotása, felavatták 1973-ban), szóval hazudnék, ha az mondanám, hogy nem volt hatással rám kezdetben, akármilyen szinten. Másfelől pedig ott volt a Jézus kiáltó alatti Timafalvi temetőben legendai sírja (1902.) és a Gyárfás-kúria. Ezeket a szép és máig látogatott helyeket az 1900-as évektől erre fele előbb a szóbeszéd, majd legendák lengték körül. Ember nem volt az én gyermekkoromban, ki erről nem hallott volna. Ma sajnos, más a helyzet… iskola ide, vagy oda, találkoztam olyan mai diákokkal, de felnőttekkel is, kiknek fogalmuk sincsen minderről… Sajnálom az ilyen embereket, holott nem tisztem megítélni senkit ezekért sem.

Emlékszem, úgy 12-13 éves lehettem, néhány barátommal azon szórakoztunk, ki tud verset fabrikálni, olyat „költeni”, mint Petőfi. Hát, születtek ott szövegek, fűzfapoétákat meghazudtoló módon természetesen!
Egyik hármasközségi barátunk jegyezgette is ezeket szorgalmasan, de nekünk időközben benövögetett a fejünk lágya, nem szórakoztunk többé, nem gúnyolódtunk már gyermeteg. Nagy költőnk kötelező verseit, ha mind nem is magoltuk be, egy-egy versikének dallamossága máig fejemben kering. És ez jelent valamit, azt hiszem.

Valóban kőhajításnyira van tőlünk a Búni-kaptató, az egész fehéregyházi térség, hol zajlott ama emlékezetes csata 1949. nyarán.
Megannyi beszámoló szól erről is, de mint ahogyan utolsó estéjét nálunk Keresztúron töltötte, ami való és igaz ugyan, – ellenben az ezt követő két nap, mi több, lehet száz év is immár, rengeteg ellentmondásos „hallomány”, amolyan megcifrázott szóbeszéd kelt életre, hogy kutatók tucatjai nem tudnak egyértelmű válaszokat, sem kihámozni valók és legenda világából. Született hát a Petőfi-kultusz, itt már könyvtárnyi irodalomról beszélünk, és övezze tisztelet úgy az egészet, hogy van. Ezért is van az, hogy keresztúriakul egy kicsit magunkénak érezzük Petőfit. Legyen az a hit, hogy itt nyugszik a Timafalvi-temetőben vagy, hogy ismeretlen és jelöletlen sírban nyugszik valahol Fehéregyháza és Segesvár közötti szelíd lankákon.
Szóval Petőfire büszkék vagyunk, sokféle értelemben. Nem feltétlenül versei, egyéb munkái kapcsán. Van benne valami más, valami ami egész életét áthatja, sugárzik belőle, és ez pedig a tiszta szabadságvágy.

 

Petõfi utolsó estjének helyszíne

 

Máig adhat ihletet ebből minden apró, esetleg kimagasló szikrácska. Beleborzong az ember ha áthatja az egésznek szellemisége. Minden harciasság nélkül. Mert nem arról beszélek. Hanem arról, amit nem lehet egyértelműen megmagyarázni. Ahogyan a jó szöveget, a jó verset, az ihletet sem, ahogyan azt sem, hogyan hülyült el így az emberiség…

 

/Folytatjuk./

A mamut-interjú eddigi darabjai

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ