„Itt nincs hely. Álmatlan könyved kulcsmondata mint szóbogáncs tapad bőrömbe. Életbogáncs. Gyermekkori kertemből, ahol a gaz ma már magasabbra burjánzik, mint az emlékeim, átnézek abba a másik kertbe, a te kertedbe, Nelliék óriásnagy kertjébe, ahol csak két vékony karod, kócos hajad és nevetésed szüremlik ki a kislánymagasságú fűből. Eltűnni jó! Eltűnni a felejtésben. Az én kertem is meredeken lejtett, és a végében, ahol szúrós málnabokrok választottak el mindattól, ami azon túl terült el, ott volt a határ. A határon túl pedig a külföld, amely éppúgy mint nálad, se nem Románia, se nem Magyarország, hanem a minden külföldet megszégyenítő, csillagmesszeségig terjeszkedő Külföld. Kertjeink ma már összeérnek. Fogom magam, és átsétálok a kertedbe, hogy lássam, ott vagy-e még. Ott vagy. A végtelenbe való gurulást gyakorlod, amióta ismerlek. Nagyon szeretem, ahogy elrugaszkodsz, és nem ijedsz meg egy váratlan huppanástól. Nem állom meg, hogy utánad ne vessem magam ebben megismételhetetlen kerti kalandban. Egyszerre érünk a határhoz. Már nincs hely. Pedig mindketten tudjuk, hogy volt. Nagyon is volt.” (A.J.)