Kutya nehéz úgy elmesélni egy történetet, hogy az ember benne van a közepében, hirtelen fölgyorsulnak az események, sok minden történik egyszerre, és azokból rangsorolni kell, válogatni, súlyozni és összerakni. Különösen akkor, ha az író, aki krónikása és értelmezője ennek a csodálatos világnak, a felét sem érti az összefüggéseknek.

De kiről is mondható el, hogy teljes mértékben érti a világot?

Ki az, aki irányítani tudja a saját sorsát? Ragaszkodunk bizonyos alapelvekhez, amelyek mindeddig világítótoronyként funkcionáltak tengeri ködben zajló életünkhöz.

Becsület és tisztesség.

Van úgy, hogy az orráig sem lát az ember, a műszerek megbolondulnak, távolból és közelből hajókürtök tülkölnek, és a hajónak menni kell, mert tele van a raktér csempészáruval. És esetleg még azok is az életére törnek, akikkel siker esetén osztozni kell a végén. Nem lehet mindenre odafigyelni, és mégis oda kell figyelni mindenre.

Így navigál a saját szövegében a szerző, bátran belemegy a sűrűjébe, és sosem tudhatja még a saját képességeit se. Mert lehet ott egy zátony, vagy megbújhat a csendőrség naszádja csapdaszerűen, és bele lehet pusztulni. Mert a lelőtt csempész nem beszél arról, mennyi áru volt a hajón.  Igaz, azok nem írják meg az élményeiket, akik otthagyták a fogukat. Pedig az lenne igazán tanulságos! De a túlélők írnak akciós kalandsorozatot, amiből mindig az derül ki, hogy érdemes kockáztatni. Aki nem él túl, nem ír élménybeszámolót.

Itten, a Déli-sark közelében egyszercsak úgy begyorsultak az események, hogy már utólagosan sem tudom idő- vagy értelemsorrendbe rakni őket.

Kezdődött azzal, hogy a világcsendőrség most taktikát váltott a korábbi kudarcai után. Kihasználta a nagy médiaricsajt, amit az események köré kavartak, a blokád résztvevőinek szépen levették a képét, belekeresgéltek az archívumokba, jó párnál találtak mindenféle korábbi bűneseteket és kihágásokat, szabályszerű elfogató-parancsokat állítottak ki, és tértivevényesen kikézbesítették a címzetteknek. Képzelhetik, majd’ leszédültem dürrögő magaslataimról ott a taton, amikor a kezembe került a félméteres bűnlajstrom, meg megjelent a kis személykövető kamera, amit rám állítottak, a fejem felett. És a szép Letícia is kapott elfogatóparancsot meg saját kamerát! Bizonyára koholt vádakat is bevetnek, és a bíróság majd hónapok múlva azt mondja, hogy bocsánat, tévedtünk.

Na, hülye Jimmy, kellett neked beleártani magad a környezetvédelembe! Cipész maradjon a kaptafánál!

Rongy Elek meg széles mosollyal vigyorog húsz méterrel a fejem felett, őt senki nem akarja bántani, sőt energia-utánpótlást szállítanak neki éppen, hogy kibírják utasai a hosszúnak ígérkező harcot.

Senki Alfonz utólag felvilágosított, hogy nagyon nagyszabású akció volt ez, a Bluepeace-t a szintetikus élelmiszergyártók szövetsége hatalmas pénzekkel megtámogatta, abból telt kishajókra, technikára, luxuskurvákra (itt ökölbe szorult a kezem, de régi barátságunkra tekintettel nem kezdeményeztem verekedést). A világcsendőrség nem kockáztatta meg a biztos vereséget, de ők is szépen kaptak a másik oldaltól támogatást, hogy csendes célszerűséggel oldják meg a helyzetet. A szintetikus élelmiszergyártók is bevetettek mindent, állandó helyszíni közvetítésbe kezdtek vagy ötszáz csatornán, hátha valamelyikünket erőszakkal el akarnák innen vinni a hatóságok. Eszük ágában sem volt cirkuszt rendezni. Nekünk elég frász volt a személykövető kamera, ami elől nincs menekvés, még a víz alá is utánadmegy, ha úgy akarnál elmenekülni.

Hogy hogyan került oda Senki, azt ne kérdezzék. Valahol Budapest (vagy Bukarest?) és Prága között félúton veszítettük egymást a nyílt vízen szem elől, ugyanaz a világcsendőrség üldözött bennünket, és lám, most ott feszít a másik oldalon. Beszervezték volna? Az a szabadságának az ára, hogy minket, tettestársait, egyenként segít megkeresni? Hallottam már ilyenekről, amikor nagyon intellektuális bűnözőkről van szó, akik mindig ki tudnak bújni az igazságszolgáltatás elől a nagy eszükkel, akkor a vádhatóság az egyiküknek büntetlenséget, új személyiséget ajánl, hogy földobja a többieket. Egy világ omlott össze bennem. Meg azért a büszkeség is, ugye, nem vagyok akárki, akit csak úgy el lehet fogni, és le lehet sittelni.

És közben a háttérben zajlottak a tárgyalások. Mindent láttunk, mintha ott lettünk volna, a kis háromdés készüléken a szemünk előtt. Pokolian tűz a nap, hiába a hőmérsékletszabályozós védőruha, szellőzéssel, majd megfősz benne, rádirányítva a világ minden tévétársaságának kamerája (plusz a csendőrségé), és hiába áll melletted a médiafogyasztók hetvenöt százalékának a tetszésindexe, minden azon múlik, hogy a tárgyaló felek meg tudnak-e egyezni a fejed felett titokban. Fogadásokat lehetett kötni onlájn, egy a tízhez jegyezték a parasztok esélyét, beszálltak a meccsbe a szerencsejáték-mogulok, és ők is hatalmas pénzeket képesek megmozgatni azért, hogy valami váratlan eredmény szülessen, aztán nagyot kaszáljanak rajta.

Nézem a kis televíziót, éppen azt közvetítik, hogy megkezdődtek a hivatalos tárgyalások a földművelők és a Bluepeace között. A parasztok fölvették a tárgyalásra a hagyományőrző hófehér klepetyusukat, bocskor a lábukon, bőszárú gatya fölötte, felsőtestükön kifelé fordított báránybőr bunda, a kezükben sarló. A Bluepeace képviselői világoskék kezeslábasban technicistára vették a fazont, rögtön esett is tíz százalékot a népszerűségük. Hiába, a cirkuszt, a látványosságot szereti a néző.

A világcsendőrség pressziója pedig fokozódik. Látom. Mindegyikünknek megszólal a védőruházatba épített személyhívója, és egyenként ajánlatot tesznek nekünk. Aki önként otthagyja az őrhelyét, annak legkevesebb harmadolják a büntetését. Aki elsőnek átáll, teljes büntetlenséget kap. Rézgróf ott vigyorog tőlem száz méterre a rendőri cirkálón. Nagy a csábítás. Beleférne a teljes büntetlenségbe néhány keresetlen pofon. A média már a vívódó arcokat mutatja. Közben valamelyik szemfüles riporter dekódolja a csendőrségi adást, és az egész világ hallja, milyen piszkos ajánlatokkal bombáznak bennünket. Gyors ütemben emelkedik tizenkét százalékot a népszerűségünk.

Senki megtalálja a csempészvonalon bejáratott telefonkapcsolatot velem, és rászól a fülemre:

– Meleg a helyzet, pajtás?

– Képzeld magad ide! A csendőrség megtette az ajánlatát, kamera a fejem fölött, a lakások képernyőinek negyven százalékán engem néznek…

– Nem lesz ez mindig így. Várj egy kicsit. Kihozunk onnan…

– Hogyan a fenébe?

– Piszkos Frednek van egy jó kis tengeralattjárója. Ott bukkan fel majd az orrod előtt. Te csak átugrasz, és eltűnünk a víz alatt.

– Ajvé! – csak ennyit tudtam mondani. A kábel alagútba dugott vén gazemberről meg teljesen elfeledkeztem! Már legalább tizenhat órája be van oda zárva.

Hirtelen új hír szorít háttérbe minden eddigit: bejelentik, meghalt huszonharmadik Bill Gates, a kőgazdag multimilliárdos, az öt legnagyobb magánvagyon tulajdonosainak egyike. Ez mindennél jobban érdekli a médiafogyasztókat. A mérhetetlen, a mesebeli gazdagság. Amivel mindent meg lehet venni, bármit el lehet intézni, korlátlan szabadságot lehet vásárolni, hihetetlen pazar környezetet teremteni. Csak egy valamit nem lehet vele tenni. Elvinni a túlvilágra. Halhatatlanságot se lehet vásárolni vele. Míg egy művésznek van arra esélye, hogy műve klasszikusan halhatatlanná válik, és otthagyja nyomát a mindenségben, addig a milliomosnak erre semmi esélye.

Ki tud egyetlen gazdag embert említeni Shakespeare kortársai közül?

Az ilyesmit nem lehet megvásárolni. Jön utána a 24. Bill Gates, és őtőle ájulnak el irigyen az erre fogékonyak. Fölsóhajt az egyszerű ember: van igazság!

De figyelem! Újabb hír: nincs 24. Bill Gates!

Gyermeket nem nemzett a furcsaságairól elhíresült milliárdos! Kié lesz a nagy vagyon? Minden médiafogyasztó tapad a képernyőre. Még életében többször elterjedt az öregről, hogy unja nagyon a vagyonát, és szét fogja osztani az emberek között. Lánclevelek és pontgyűjtő akciók indultak az adagolt álhírek nyomán, nagyon sokan belelkesedtek, azután nem lett belőle semmi. De most meghalt, és nyilatkozik a közjegyző, hogy hamarosan, a nyilvánosság előtt fogják fölbontani a végrendeletet, ő semmit nem árulhat el, de világméretű meglepetés lesz benne. Bill Gates a halálával is kavar egy nagy botrányt.

A nézettségünk, már a demonstrálóké, ebben a pillanatban esett egy százalék alá. Ha a csendőrség úgy dönt, hogy most rohammal elzavar bennünket, nyugodtan megteheti, senki nem figyel már ránk, pedig egy perccel ezelőtt még mi álltunk az érdeklődés középpontjában. A csendőrségnek sincs szüksége arra, hogy most visszakapcsoljanak ide.

Megkezdődtek a tárgyalások. Megint mutatják a delegációkat, hát leesek a kishajóról! Ki vezeti a parasztok küldöttségét? Maga Piszkos Fred, vagy legalább piszokul hasonlít rá. Hihetetlen, mert ki van mosakodva a vén büdös abban a népi hacukában, és úgy lengeti a sarlót, mint aki éppen áldást oszt.

Semmi kétség, csak ő lehet.

A delegáció többi tagja, amennyire lehet, elhúzódik a közeléből.