„Ha gyakran megnehezedik is az idő járása, a csapások azt mívelik, hogy jobbá lesz a mi lelkünk” – szólt Recsenyéd unitárius papja a szószékből az első világháború idején.

S az idő járása azóta is csak nehezedik. Jött Cseke Péter szülőfalujára Trianon, még egy világháború, szenvedtek fiai orosz fogságot, kollektivizálást, diktatúrát, zűrzavaros rendszerváltozást, s szenvedik most a zűrzavaros jelent.

„Nézz uram, a hátad mögé is” – kérte Cseke Péter földije, Kányádi Sándor. S e istenhátamögötti hely, a Székelyföld nevelt a költő mellett irodalomtörténészt, filológust, aki hangyaszorgalommal dolgozik, hogy behordjon mindent, az utolsó levelet, az utolsó szövegrészt, elemezze, megtartsa, megőrizze a két háború közötti erdélyi irodalom szellemi hagyatékát.

Elmondják mindezt szebben a Cseke Pétert nyolcvanadik születésnapján köszöntők a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében. A Nap Kiadó vállalja a házigazda szerepét Sebestyén Ilona személyében, felszólal Pécsi Györgyi a Magyar Művészeti Akadémiát és Erős Kinga a Magyar Írószövetséget képviselve és Jánosi Zoltán irodalomtörténész. Ül Cseke Péter és mosolyog. Hiszen ő nem magáért dolgozott, nem a saját érdemeit gazdagítandó. Dolgozott a kisebbségekért, a magyarokért, akik egy tömbben élnek, de a szétszóródottakért is, az amerikásokért. Emlékeit Ludányi Andrással eleveníti fel.

Szó esik ezen a délutánon a székelyudvarhelyi Vasszékelyről, Chicago magyar utcájáról, ahol ma már feketék élnek, a Reménység taváról, a Korunkról és a kolozsvári egyetemről, a szülőfaluról, Recsenyédről és még sok minden másról. Ül a hallgatóság, a sok kortárs, emlékezik ki-ki a maga idejének megnehezedett járására.

Ül Cseke Péter és mosolyog. Megnyerte ő már ama Illyés-i haza állampolgárságát, a magasban levő hazáét, ahol ő a többség, a jobbá lettek többsége.