Csönd megülte… 

A Csönd megülte olaszul:

 

Il silenzio opprime… 

Cikos Ibolja írja:

Rafit a Magyarul Bábelben akkor még élő főszerkesztője, Pintér Tibor ajánlotta, éppúgy mint a többi általan fordított költőt is. A versek
kiválasztását rám bízta. Negyven év külföldi tartózkodás után, magától értendő, hogy a hazaiakat
egyáltalán nem ismertem. Hogy miért választottam pont ezt a versét? Akkor először arra kellene a
választ keresni, hogy miért választottam éppen Rafit. Valójában mást is választhattam volna, másik
költőt, másik verset, de ha rajtam múlik, Rafi összes versét lefordítottam volna. Egy bizonyos ponton,
Tibor mindig leállított, másik költőt ajánlott.
Rafi más volt, mint bármely költő. Minden verse egy kétségbeesett vallomás, egy próbálkozás arra,
hogy megszabaduljon a lelkét nyomó múlttól, jelentől és reá váró jövőbeli tehertől. Valójában saját
énjétől. De mivel tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, hogy ez sohasem fog megtörténni, hogy ez
egy hiú remény, annál nagyobb a teher a lelkén. Ehhez a társadalomnak kellene megváltoznia, az a bűnös, de az semmi jelét nem mutatja annak, hogy ez a változás bekövetkezhetne. Mintha leállt volna az élet, és ha mégis történik valami, az észrevehetetlen, még Isten is szenved.

Persze ő saját magából, saját érzéseiből, cigány létéből indul ki, bár ezt
nem fejezi ki nyíltan, de tudjuk, hogy önmagára, saját szenvedéseire utal. Cigánynak lenni,
és ezt a sorsot elfogadni, azt, hogy ezen nem lehet változtatni, még a hírnév se segít, kegyetlen
szenvedés, embertelenség. És ő egyszerűen csak egy ember szeretett volna lenni.

*

A szerkesztõ kérésére írok röviden magamról

Magamról csak annyit: Születtem 1947 -ben, egy Tisza parti kis parasztfaluban, Martonoson,
parasztszülők ötödik gyermekeként, egyetlen lány. Bár apám cipész volt, mikor a Bata cipő
betört a piacra, akkor a cipészeknek más munka után kellett nézniük. Így lett apámból paraszt,
bár sohasem tudta azt a munkát megszeretni. Apám mottója volt, tanulj mesterséget és menj
a háztól és ez rám is vonatkozott. Számára teher voltunk, ez az igazság. A faluban csak egy varrónő
és egy fodrász volt, ezek voltak a választási lehetőségek, valójában egyikhez se volt kedvem.
Mikor ezt tanáraim megtudták, behívatták szüleimet, mondván, hogy a lánynak jó feje van,
gondolják meg, ha tehetik, engedjék tovább iskolába. Így kerültem a gimnáziumba, engem senki
se kérdezett, nem volt beleszólásom a dolgokba. Gimnázium után munka után kellett nézni, de
mivel a gimi nem adott semmi szakképesítést, munkát se találtam. Így vágtam neki a nagyvilágnak,
kimentem Németországba dolgozni. Öt évet töltöttem ott, majd a párom, akivel időközben
megismerkedtem, állandó könyörgésére, aki olasz volt, beadtam a derekamat és Olaszországba
költöztünk. Olvasni mindig nagyon szerettem, hat éves koromtól kezdve bejártam a könyvtárba,
meséskönyveket átugrottam, azonnal nagyobb gyerekeknek íródott könyveket olvastam.
Irodalommal valójában sohasem foglalkoztam. Harmincöt év olaszországi tartózkodásom alatt, mint
autodidakta megtanultam olaszul, letettem az olasz nyelv negyedik fokozatát. Az ötödik fokozattól, a
legfelsőtől, eltanácsoltak, mondván, hogy azt csak a nyelvészek teszik le. Tudtam, hogy húsz
munkaév után kicsi lesz a nyugdíjam, haza kell jönnöm, hogy megélhessek. A fiaimhoz nem akartam
menni, nem tartom egészséges megoldásnak a hosszantartó együttélést. Férjemtől már régen
elváltam, rá nem számíthattam. Az utolsó években összekapartam egy kis házra valót és hazajöttem.
Ennek már tizennyolc éve. Itthon akkor a szerbek magyar tanfolyamra jártak a magyar
állampolgárság megszerzése végett, a magyarok meg németre, hogy megismerjék valamennyire a
nyelvet, melyre külföldön szükségük lesz. Az olasz nyelvet senki se kereste, sohasem volt akkora
létszám, hogy elindították volna a tanfolyamot. Így, a privát tanítási lehetőség is csak füstbe ment
terv maradt.
A fordítás lehetőségére véletlenül, böngészés közben, bukkantam. Szinte unalomból. Napokig nem is
volt merszem megpróbálni, számomra az internet egy teljesen ismeretlen valami volt, ma sem igen
értek hozzá, éppen csak az alapvető dolgokhoz. Hála Tibornak, a Bábel főszerkesztőjének, aki
megtanított a versfordítás alapvető lépéseire, bízott bennem és biztatott. Mert sokszor fel akartam
rúgni az egészet. Ő tartotta bennem a lelket. Mivel negyven év külföldi tartózkodás alatt nem
követhettem a magyar írókat, költőket, azokat mindig Tibor ajánlotta, így Rafit is. Nem tartom
magam fordítónak, bár nagyon sok verset lefordítottam és különböző külföldi online lapokban is
megjelentek. De amíg az ember nem tud felmutatni semmi kinyomtatott, kiadott munkát, addig
hivatalosan nem fordító. Szerény véleményem szerint.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ