Szele Tamás (újságíró, szerkesztõ) Don Quijote csatája

Azt kérdi tőlem a Káfé Főnix, hogy ki napjaink Don Quijotéja? Úgy gondolom, a független magyar újságíró. Vagyona épp csak annyi, vagy annyi sem, mint az elmés nemesnek, lova a sovány Rocinante, páncélja kartonpapírból, sisakja a borbély tálkája, Sancho Panzát sem tudja fizetni, maximum Barataria kormányzójának nevezhetné ki, és nagyon csodálkozik, mikor kiderült, hogy Barataria szigete valóban létezik, sőt, Sancho kinevezését el is fogadják. Na jó, de ott vannak azok a szélmalmok. Azokat csak mások látják szélmalomnak, igazából óriások, gonosz varázslók (los encantadores), csak nem mindig. Van olyan szélmalom, ami tényleg az, aminek kinéz, és van olyan, ami bizony varázsló, óriás, démon és inkvizítor. Épp ezért nagy szüksége vagyon szegény el ingenioso hidalgónak a tisztánlátásra, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között, mert ha mellétrafál, még az a jó eset, ha csak a szélmalom lapátja vágja földhöz.

Fordítva járhat rosszabbul is, a varázslók nem kegyelmeznek. És hát Dulcinea del Toboso is földi leányzó, nem ibolyaillaton és fülemületrillán él, ennie, laknia, öltöznie kell, ahogy magának a hidalgónak is. Hej, sok a kóbor lovagok gondja, annyit mondhatok. Aztán meg van olyan is mikor téved az ember, és birkanyájat kerget szét, mert mór seregnek nézi, utána meg be kell álljon a hispán csobán mellé összeterelni őket. De mégis, mégis… valahogy érdemes.

Tévedhetünk, de azért az esetek négyötödében jó vége szokott lenni a kalandnak. Azonban tekintsük azokat, akik fényes páncélban, királyi zsoldban, arabs paripákon lovagolnak a kóbor hidalgók ellen! Hát, közelebbről megnézve az a fényes páncél is csak bádog, az arabs telivér is ugyanolyan gebe, mint Rocinante, csak rosszabb, mert lovagolják, de nem szeretik, nem ápolják.

Aztán az a királyi zsold is mikor csurran nekik, mikor meg csak cseppen, ezért ugyan nem érdemes verekedni. Don Alonso Quijana, az elmés nemes megáll, leveszi fejéről a borbélytálkát, megtörli homlokát, és a királyi lovagokra mered. Ezekre rátámadni? Ugyan már. Elrozsdásodnak maguktól is… na, mindegy. A vaskalapot visszateszi a fejére, még ha rézbili is, Rocinante nyakát megveregeti, és a fülébe súgja: „Csak most, még egyszer, lovacskám…” Aztán súlyba teszi a lándzsát, ami petrencerúdnak indult lánykorában, fohászkodik egyet San Jagóhoz és ügyel arra, hogy nagy baja ne essék. Szétesnek majd maguktól is. Hiszen már rozsdásodnak. Aztán kutat ásunk La Manchában és esetleg lesz vízimalom is. Hogy fog örülni Dulcinea! Azért a saját szélmalom mégis túlzás lenne.

Ki napjaink Don Quijotéja? – Jóna Dávid (költõ, szerkesztõ)

Vajon ki az, aki alkalomszerűen nem képzelte magát Don Quijoténak? Hiszen az alapmű szinonimája az értelmetlen küzdelemnek, amiben persze mi vagyunk a nemes lelkű lovagok és a mindenkori rendszer a szélmalom. Az idealizmusunk így rendezi a valóságot, ha kell így inspirál, ha kell, így ment fel minket. Az illúzióinkat nem ritkán kulturális merítésből teremtjük (ahogy Don Quijoté az olvasásból), s ilyenkor teremtett hősökkel azonosulunk, vágyakat, célokat tűzünk ki, hogy olyanokat érjünk el, amiben egy újabb kulturális toposz hősei lehetünk, legalább a mi képzeletünkben, legalább egy rövid ideig.