(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

IV.
A talján, a török és a magyar

A talján velencei polgár volt, Luiginak hívták és drágakövekkel kereskedett. Amikor először belovagolt Siklósra, sokan megbámulták különös figuráját. Rozzant, vén gebén érkezett, ruhája kopott, szinte rongyos volt, csizmája orra enni kért, borostás arcából fáradt ragadozószemek villogtak a világra, hátán hosszú puska keresztülvetve, oldalán kard, derekáról számtalan bőrzacskó fityegett alá. Valami világcsavargó, gondolták, akik végignéztek szánalmas, mégis nyugtalanító alakján, valami zsoldosféle, aki éppen zsold és csetepaté nélkül van, de előbb-utóbb megtalálja-megteremti magának. Luigi különleges papírokkal és nagyszerű képességekkel volt felszerelkezve, törökül, taljánul, horvátul, szerbül és magyarul egyforma tűzzel, sebességgel és meggyőző erővel tudott hízelegni, fenyegetni, hadarni és érvelni, s mindennek eredményeképpen két nap múltán már vadonatúj, pompás ruhában feszített egy hófehér paripán, sárga szattyánbőr csizmája villogó sarkantyúkkal ékeskedett, a fodrász is szakmája remekét alkotta a rábízott, nemes vonalú koponyára. Gazdag utazó úrnak látszott, aki előrelovagolva elhagyta kíséretét, s így léptet Dzsebes bég vára felé, ahol rangjához méltóan fogadják. Az nem látszott, hogy a lova kölcsönben van nála, s a város minden iparosa reszketve bámulja, már bánják, de még erősebben restellik azt a pillanatot, amikor hittek és adtak ennek a szélhámosnak, mert biztosan az, hiszen hízelgett, ígért, megalázkodott, elkábította őket tömérdek beszéddel, és végül minden iparosból és minden pénzes emberből kicsalt valamit vagy valamekkora összeget. A leggyanakvóbbaknál hagyott néhány színes kövecskét zálogban, és az ígéretét, hogy néhány napon belül arannyal váltja meg adósságát.

Ali nagy ekhósszekérrel járta az országutakat. Minden üzlet érdekelte, mindent megvett, amit jó áron kínáltak, s bármit meg lehetett nála rendelni, a föld alól is előkerítette. Két- háromhetenként jelent meg Siklóson, fölkereste barátait és üzletfeleit, s a szekér mélyéből, amely egyben Ali lakásául is szolgált, előkerült a keleti fűszer, trópusi papagáj, szerecsen rabnő, damaszkuszi penge, indiai balzsam, afrodiziákum, Krisztus keresztjének eredeti szilánkja, minden, amit csak megkívánhatott a pénzes megrendelő. Ez volt az egyik, a kisebbik üzlete Alinak, a másik, a nagyobbik, amely sérthetetlenné tette személyét, a váltakozó hadiszerencse üzleti kiaknázásából állt. Alinak a birodalom minden vidékén, sőt, a birodalom határain messze túl is voltak megbízható kapcsolatai, nagyon gyorsan meg tudta találni a fogságba esett keresztény és muzulmán katonák családját, rokonságát, s rajta keresztül zajlottak a váltságdíj-tárgyalások. Tudta, kémei révén, hogy egy-egy család mekkora áldozatra képes, meddig lehet srófolni az összeget, és hogyan lehet kölcsönös engedményekre bírni az alkudozó feleket. Személyét bizalom övezte, szinte intézménnyé vált, az általa bonyolított kiváltások szinte mindig sikerrel végződtek. A címzetthez eljutott a váltságdíj, s maga Ali szállította haza a rabságból az elveszett fiút. Alinak az üzleti tisztessége volt a tőkéje, az ismertsége a hatalma. Mindenki ismerte az utakon, mindenkivel volt éppen folyamatban lévő üzleti ügye, és bár a martalócok között legendák keringtek arról, hogy micsoda kincseket rejteget az ekhósszekér mélye, nem akadt olyan elvetemült zsivány, aki kezet emelt volna Alira, aki éppen Eszék irányából közeledett Siklós felé.

A nádas mélyén Sári Péter viskója volt a fiatal pár első közös otthona. A nádból és sásból épített, sárral tapasztott házacska kényelmes is volt, elég tágas is kettőjüknek, mert Péter bácsi napokra is elmaradt, elkószált a nádasban. Ideális hely a mézeshetekre, távol a világ zajától és hívságaitól. De Máté és Rozáli nem tudtak örülni, a világ, amelyből kimenekültek, fenyegető és nyomasztó üzeneteket küldött. A várba úrdolgára bejáró jobbágyok a tömlöcben sínylődő Gyűdi János rohamosan romló egészségéről hoztak híreket, a gyűdi látogatók arról panaszkodtak, hogy még mindig tart a fenyegetettség, a szüret után a Zsebes föl fogja perzseltetni a falut. Amikor kettesben maradtak, fölidézték azokat a távolinak tűnő álmokat, ahogy a közös jövőt tervezték, gyermekekkel, munkás, boldog hétköznapokkal. Rozáli ehelyett egyre az apja sorsán kesereg, Máté meg naponta tárgyal a nádvilág különböző őrültjeivel, akik szabadcsapatról álmodnak, amelynek Máté lenne a vezére, nagy zsákmányokról, amiket a pogány kutyáktól kellene csak elvenni. A hol nagyszabású, hol együgyű terveknek Sári Péter volt az értelmi szerzője, ő küldözgette elszántan a nádvilág lakóit Mátéhoz, konok határozottsággal terelve azokat valami olyan útra, amelyre Máté óvakodott rálépni.

– A nyakamra küldi a nádas összes zsiványát és őrültjét! — hányta nemegyszer a szemére. – Mit akar maga? Nincs nekem elég bajom ezek nélkül?

– Nana! — emelte föl ujját az öreg. – Katonát lehet faragni belőlük. Meg tudnánk keseríteni a török életét. Csak néhány kicsi hadisiker, az kell, és csapatot, sereget formál belőlük…

– Apósom ott pusztul a Zsebes börtönében, én meg az igazság szent nevében pusztítom az elébem kerülő törököket… Akit Péter bátyám eddig hozzámküldött, az mind zsíros hadizsákmányról álmodik, már ki is nézték az útkanyart, ahol a nádból ki lehetne csapni. Útonálló, éjjelbátor martalócok kapitánya legyek?! Attól keresztény, hogy törököt öl? A Zsebes nyomorgatja az én fajtámat, én az övét, és így kerekedik ki az igazság?

– Fiam, te is voltál katona. A zsold és a zsákmány viszi a harcba az embert, mi másért tenné kockára az életét? De vezér kell nekik és parancsszó, mert egyedül, maguktól nem tudják, melyik verekedés számít rablásnak, és melyik a keresztény világ védelmének. Ezt ők soha nem tudják elkülönbözni. Megveted őket, pedig a te fajtád! Hallgatnának rád, követnének téged, ha te is oda tudsz figyelni arra, hogy ők mit akarnak.

Mátét megütötte a szó. Apró gyermeki öntudatának első nyiladozása óta egyetlen cél vezérelte: ki kell emelkedni, akármekkora erőfeszítéssel, a jobbágyi nyomorúságból. A zsoldos végvári élet kínálta ehhez a legegyenesebb utat. Hányszor álmodozott siheder korában vezérségről, kicsi, de ütőképes válogatott csapatról. Ehhez képest a zsoldosélet a végvárakban minden volt, csak az ifjúkori álmokhoz sehogyan sem hasonlított. De megfordult sokfelé a világban, látta, mint építgetik életüket a gazdagabb vidékek polgárai, és a sokfelé bolyongás tanulságaként azt szűrte le, hogy a szülőföldjén kívül nem lehet boldog és elégedett az ember. Saját elhatározásából tért vissza a falujába, a fajtája közé, és most azzal ütnek a szívére, hogy különb akar lenni…

Luiginak szultáni pecséttel ellátott papirosa is volt, amely tanúsította, hogy a talján a porta szolgálatában áll, így egyből Dzsebes bég ebédlőjébe vezették az ajtónállók. Dzsebes már túl volt az ebéden, karcsú üvegpohárból kortyolgatta a borocskát, és csipegetett a tányéron elébe tett szőlőből. Még józan volt, s azon a mély metamorfózison töprengett, amely ennek az ízletes gyümölcsnek a levével végbemegy, amikor borrá alakul. Minden íz és zamat megmarad, csak a cukros édességből lesz tűz és vidámság. Vajon a próféta végtelen bölcsességében miért tiltotta meg ezt az élvezetet? Talán azért, mert előleget kínál a paradicsomból.

A talján földreborult előtte végtelen alázatosságában, csak a harmadik fölszólításra volt hajlandó föltápászkodni a padlóról, akkor is sűrű, mély hajlongások közepette, de szájából már ömlött a török szó: hallott a nagyvitézségű bég dicső harci tetteiről, amelyek naggyá tették a szultán birodalmát, mérhetetlen bölcsességéről, amellyel kormányozza a rábízott szandzsákot, s mesés gazdagságáról, amely az igaz hit és a vitézség földi jutalma.

Ezért is gondolt arra, hogy a vitéz és bölcs bégnek megmutasson és megvételre ajánljon néhány kövecskét, amelyeknek párja nincs a világon. Azzal lekerül a bőrövről az egyik zacskó, s kigurulnak belőle a mogyoró nagyságú ékkövek, és az ablakon betűző őszi nap fénysugarai között zölden, kéken és rubinpirosan fölgyújtják bensejükben a lángot.

Dzsebes béget elkábítja a taljánból ömlő szóáradat, megbűvölten tapad pillantása a csillogó kövecskékre, de tudja, amit tud. A velenceiek különösen ügyesek az ilyen csillogó csecsebecsék előállításában, és ékszerműves legyen a talpán, aki megkülönbözteti a talmit a valóditól. Ő csak az aranyban bízik, megtanulta, hogyan próbálja ki a fogával, azzal nem csapja be senki! Az ilyen taljánok ma itt, holnap ott, jobb óvatosnak lenni! Kurtán-furcsán közli, hogy nem érdeklik a kövek, de ha érdekelnék is, akkor sincs pénze, ha akarna, sem tudna venni a talján árujából.

Luigi besöpri a zacskóba a köveket, s árad belőle a szó tovább, megállíthatatlanul. Ilyen bölcs és vitézségben hírnevet szerzett ember szegénységben tengeti életét! Ő ezen meglepődik és csodálkozik, mert sok vidékét bejárta a szultán birodalmának, és azt tapasztalta, hogy a szultánhoz hű emberek mind meggazdagodtak, ha kellő bölcsességgel mérték föl a rájuk bízott terület lehetőségeit. Ő, a velencei Luigi, nem ismeri igazán a világnak ezt a szegletét, először jár itt, de annyit máris tud, hogy Dzsebes bég beszedi az adókat, ebből van valamennyi jövedelme. Dzsebes bég bölcsen egy lassú módját választotta a meggazdagodásnak, a parasztok ugyanis alig termelnek többet, mint saját szükségletük, igénytelen, szegény nép lakik erre. De vannak, mindenütt vannak lehetőségek, amelyekre vállalkozni kell, amelyekkel gyorsan és biztosan megsokszorozhatja valaki a vagyonát. Velencében most például két ökör árát adják egy életerős fiatal férfi rabszolgáért, akkora hiány van evezősökben a gályákon. Csak össze kellene fogni egy szállítmányt a vidéken… Ha úgy gondolná a vitéz és nemes gondolkodású bég, akkor ő, mint ilyesmiben gyakorlattal és velencei kapcsolatokkal rendelkező kereskedő és polgár, úgy tudná elrendezni a dolgot, hogy néhány hét leforgása után vagyona lenne a bégnek súlyos aranyakban. Ő, Luigi, csak szerény jutalékot várna fáradozásai fejében, mindent elintézne, a bégnek kisujját sem kellene mozdítania.

Dzsebes bég csak legyintett, így is kevés az ember a földek mennyiségéhez, szőlőt kellene telepíteni, nagyon jó a bor errefelé, minden mennyiséget el lehet belőle adni, de kevés a munkáskéz. Dzsebes bég jól érzi magát ezen a vidéken, s nem hiszi, hogy ki tudna kilincselni a portánál egy másik szandzsákot, miután ezt kirabolta. Tudja, hogy sokan gondolkodnak így, de ő világéletében katona volt, csak a karddal tud bánni, idegenül mozog a politikusok, talpnyalók, hivatalnokok, belső szolgák körében. Mindig eltéveszti, hogy kivel lehet kiabálni, és kinek kell a tenyerét kenegetni. Ő már csak itt, Siklóson akarja fáradt, beteg testét pihentetni, távol a porta belterjes nyüzsgésétől, még ha az is az ára ennek, hogy nem fog meggazdagodni.

Luigi az ellágyuló önkritikára ismét fordít a beszéd menetén, s baráti segítőkészséggel sorolja azokat a kapcsolatait a portán, akik neki mind lekötelezettjei, ő aztán tudja, melyik hivatalnoknak mi a gyengéje, ha őt a bölcs szandzsákbég azzal bízná meg, hogy némi kenőpénzecskékkel Sztambulban…, hát ő az életére esküszik, hogy heteken belül — itt, észlelve, hogy a bég már idegesen, türelmetlenül legyint, még egyet tudott csavarintani beszéde fonalán —, mert miért is kellene Sztambulba menni ahhoz, hogy egy ügyes ember megtalálja a lehetőségeket, a világ minden tája aranybánya, ha van szeme valakinek meglátni azt, hogy miből lehet pénzt csinálni, s neki az az ötlete támadt, hogy Dzsebes bég alkalmazhatná őt, mint gazdatisztet, természetesen fizetség nélkül, pusztán arra meghatalmazva, hogy nézzen körül a vidéken, és ha pénzforrást talál, akkor jutalma nem maradna el.

Így lett Luigi Dzsebes bég gazdatisztje, lakást kapott a várban, ahonnan másnap páros lábbal rúgta ki hitelezőit, akik el mertek menni hozzá, emlékeztetve határidőkre és összegekre. Nem tudhatták még szegények, hogy mekkora hatalom a bég gazdatisztje.

Ali, a csorbadzsi, azaz kereskedő, gyakori vendége volt a bégnek. Ő szerezte neki legutóbb jutányos, mélyen leszállított áron az eunuchokat, ő állt bizalmas kapcsolatban azokkal a borkereskedőkkel, akik megvették a bégtől a Tenkes teljes bortermését, leszámítva azt a nem kis mennyiséget, ami a bég torkán folyt le. Ali mindig hozott ajándékot a bégnek, és cserébe valami csekélységet kért, borkimérési jogot valamelyik faluban, vagy csárdaépítési engedélyt a rév közelében, amit a bég minden hivatalos formaság mellőzésével aláírt, pecsétgyűrűjével érvényesítve azt, s Ali még aznap jó pénzen továbbadta. Dzsebesnél a hivatalos ügyek intézése, az adók behajtásának kivételével, sehogyan sem zajlott: a nem muzulmán hitű kérelmezők elébe sem kerültek, a muzulmán kereskedők és üzletemberek pedig mélységes utálatot váltottak ki ravaszságukkal, tekervényes beszédükkel a kard egyenességéhez szokott bégből. Érzékelte, hogy ezek az emberek sokkal meghittebb és bensőségesebb kapcsolatban állnak a pénzzel, a gazdagsággal, aminek jó ízét ő csak most kezdte kóstolgatni. Alira nem haragudott, mert rá senki nem tudott haragudni; az apró, fürge emberke mindig sietett, de senki mellett nem ment el anélkül, hogy folyamatban lévő közös ügyeiken ne lendített volna valamennyit.

Természetesen Ali fantáziáját is megmozgatta a rabszolgapiacon tapasztalt hatalmas keresletnövekedés, de azt is látta, hogy ennek következtében, a hirtelen föllendülő üzleti életben hamar elkövetkezik a túlkínálat pillanata, ismerte a mindenfelé kódorgó, karvalytermészetű szélhámosokat, akik megkörnyékezik a Dzsebes- féle szegény gazdagokat, s országrészek fognak elnéptelenedni. A megtelő emberpiacokon, vásártereken egyik pillanatról a másikra alá fognak zuhanni az árak, és megint a váltságdíj lesz a legjobb üzlet, abban pedig Alinak nincs konkurenciája, mert az a bizalomra épül.

Ali most két tucat lenge selyemkendőt ad át a bégnek, hogy ékesítsék a hárem virágait, közben néhány ügyes szóval kifaggatja Dzsebest, hogy mit akart és mire jutott a talján. Azután ő mesél, hogy miket hallott az utakon: valami Gyűdi Rozáliát akartak bevinni a katonák a hárembe, de egy bátor parasztfiú elszöktette a katonák orra elől… Már úgy beszélnek erről a fiúról, mint egykor Hunyadi Jánosról, ő a hős, aki szembe mer szállni a hatalmas török birodalommal. A bég már nem olyan józan és óvatos (túl van az első literen): messze járnak azok, menjenek! Ali szaporábban kezd pislogni, üzlet van a láthatáron: ő úgy tudja, bár nem egészen megbízhatóak ezek a hírforrások, hogy Rozália meg a Máté nevű legény itt bujkál a környéken, és a szokásos váltságdíjat hajlandók lennének kifizetni Gyűdi János szabadságáért. Még mit nem, lobban fel a bég, előbb kerülnek azok ketten az öreg mellé a tömlöcbe, mint az onnan ki. Ali még ajánlatot tesz, hogy nagyon jó fejvadászokkal elfogatja ezt a két embert, mert Ali mindenkit ismer, Ali mindent elintéz. A fejvadászat is egy hivatás, amelynek vannak mesterei és kontárai, a mestereket pedig meg kell fizetni, ha a bég hajlandó ezért némi áldozatot hozni… De a bég hiúságánál csak a fukarsága nagyobb.

Luigi, a talján gazdatiszt nagyon gyorsan hírét vette annak, hogy a pécsi püspök díjat tűzött ki a gyűdi pap fejére, megkapja az, aki élve vagy holtan, de inkább élve elébe szállítja a renitens papot. A kis pénz is pénz. Luigi fölült a lovára, kilovagolt Gyűdre, a szájtátva bámuló falusiak szeme láttára megbilincselte papjukat, korbáccsal végigvágott a hátán, s indította maga előtt Siklós irányába. Percekbe is beletelt, míg felocsúdtak a megszeppent gyűdiek, akkor kaszára- kapára kaptak, tüzelték egymásban a bátorságot, és futottak az elrabolt pap után. Az első kanyarban utolérték őket. Luigi megállította a lovát, ráérősen átemelte fején a puskát, megcélozta a falusiakat, és dörgő hangon rájuk rivallt: – Aki még egy lépést közeledik, azt lelövöm, mint egy kutyát! — Azzal megfordult, újabb gyengéd korbácsütéssel elindította a papot, s beporoszkáltak a siklósi várba.

A meglepetés ereje megbénította a parasztokat, de ez még egyszer nem fog sikerülni, gondolta Luigi, bizony, nem lesz egyszerű Pécsre szállítani a papot azért a kevéske fejpénzért.

Következik:

V.

Bíróválasztás Lakon

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ