Meglepődöm: az egyik irodalmi internetes lexikonban az áll, hogy a ma ünnepelt, a Marosvásárhely közelében élő, a Látó egykori valamint mostani tisztelebeli szerkesztője, Láng Zsolt a Bukarestben szerkesztett Ifjúmunkásban közölte első szövegeit. Szövegeit, írom, mert nem mindenik próza. Az, amelyikért KISZ-díjat kapott, hangjáték. Rég volt, de igaz volt, még arra is emlékszem, hogy részben tréfából, részben biztatásként és hát megjósolva későbbi sikerét, Gergely Tamás-díjat adományoztam neki – én, a lap szerkesztőjeként és barátként. Mondom, ez akkor történt, a nyolcvanas évek elején.

Láng Zsolt azóta ír. Felszabadító hatással voltak rá nemcsak a kezdeti dicsérő szavak, hanem a ’89-es változtás, a szerkesztőségi feladatkör. Innen, háromezer kilométer távolságból, de már az internet birtokában, úgy látom, hogy a vékony és különböző műfajú könyvek után a Jelenkor által felkarolt Bestiárium Transylvaniae, majd a Bolyai nagylélekzetűvé tágította Láng írói teljesítményét. És akkor, azután jelent meg Az emberek meséje. Időben ugyan a Bolyai előtti az ötlet, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a kettő párhuzamosan íródott. Közös például a feszültségkeltő krimi – a Bolyaiban ez külön szálként fut, Az emberek meséjében (Jelenkor, 2024.) a történetet meghatározó keret, ott borzolja idegeinket végig: a francia rendszámtáblájú Kawasaki Vulcan miért egy erdélyi faluban van félredobva, a 2012-es franciaországi gyilkosságnak milyen erdélyi vonatkozásai vannak, stb.

Természetesen nem krimi Az emberek meséje, s végképp nem detektívtörténet a regény, bár detektíve van a cselekménynek, de sem ő, sem a regényíró nem kutat, nincs benne oknyomozás, helyette asszociatív szerkesztéssel bontakozik ki a Medárd nevű falu élete. Körülbelül úgy haladunk előre a történésben, mint ahogy egy lepke szállja be a rétet. Vagy még inkább egy méh a virágzó kertet. Sok minden érdekes és hasznos számára, amiről mi azt hinnénk, mellékes a cselekmény megértése szempontjából. Példát mondok: jottányit sem jutunk előre a franciaországi gyilkosság kiderítésében, mégis megtudjuk, hogy az elbeszélő meglesi, hogyan szőrteleníti Amara a lábát. Magától tágul a kép.

Végül is nem derül ki, ki gyilkolt és főleg miért tette, bár a regényben többször is elmesélik. Viszont nem tudjuk, álomról, rémálomról vagy valóságosan átélt történésről van szó; felismeri az egyik szereplő a pisztojt vagy ő maga tartja? Vajon nem mi magunk tüzelünk? A gyilkos vagyunk vagy az áldozat? Ez az egész medárdos mese nem a mi bensőnkben játszódik le? Ez lenne a regény mondanivalója? Ez az emberek meséje?

Nem vagyunk tökéletesek, mi emberek. A regény minden szerepelője kapcsolatban áll a mézzel, a méhekkel. Van, aki csak fogyasztja, van aki méhet tart, Erdélyben, szerte a világon. Mert a szerző könnyedén mozgatja szereplőit – Párizsból Medárdra eljutni nem probléma, Budapestről Bolíviába. Van, akinek gyakorlati tudása kimerül a kaptárkészítésben, van, aki megtanulta az ezer mézfajta ízét, tuljdonságát, más elfilozofál a méhtársadalomról. Amelyik eltér az emberekétől: céltudatos, érzelmek, gondolatok nem nehezítik. Már-már az az érzésünk, hogy a regény tulajdonképpen nem az emberek, hanem a méhek történetét tartalmazza. És vannak olyanok, olyan törzsek Dél-Amerikában, a civilizációtól távol, ahol a méhtársadalmak mintájára szervezték meg a maguk életét. Ezek a ”méhemberek” – méhszakemberünk a nyomukba ered, de nem sikerül találkozni velük. Nem tudjuk meg tehát milyen a tökéletes emberi társadalom vagy aminek a képe előttünk lebeg.

A Kawasaki viszont megkerül. Nem tudjuk egészen pontosan, kié, s hogyan került egy eldugott erdélyi falucskába, bár elképzelés róla van. Az elképzelések világa Az emberek története, nem is a megoldás érdekel, – egy suta mellékszál a regényben például, hogy a motorbiciklit titkosnak vélt, mások számára zárt helyen pihentetik. Pedig „a világ legszebb kétkerekűje. Gyönyörű a szívlapátként domborodó lámpa, gyönyörű a féktárcsa mintázata, a csigolyasorként feszülő lánc. Az ikerhengerekből kihajló kipufogó, a benzintartály áramvonalas formája állatian szép. Nem átlagos cruiser!” Másszóval olyan, mit egy serdülő fiú álma. Amelyik egy egész életen át elkíséri. Megkockáztatom, hogy tulajdonképpen ez a látvány, ez a gyermekkori álom íratta meg a regényt. Minden más mellékes. Úgysem a gyilkosság megoldása a fontos, hanem a megoldást jobbik esetben elősegítő megértés. Írtam: a méh röptéhez hasonlító megismerése, meghódítása az elképzelt Medárdnak. Hívják azt Marosvásárhelynek vagy Homoródalmásnak. Nagyjából úgy, mint a Bestiárium Transylvaniában az idő- és térsíkok szabad és önkényes egymás mellé rendelése. Elsősorban ebben különbözik kortársaitól, úgy vélem. Kíváncsi vagyok, hogy a tervezett Bartók-könyvben, amiről egyik nemrégi interjújában beszélt, ez az elbeszélésmód majd hogyan mutatkozik.

Szóval a Gergely Tamás-díj. Amikor még játék volt az irodalom. Meg öröm forrása. A KISZ-díjjal pedig megpróbáltuk védeni egyes szerzőket bizonyos szervek túlkapásaitól. Nem mindig sikerült, lásd Sütő István esetét. Én távolról ugyan, de megpróbáltam elkísérni Zsoltot ezen az egyre emelkedő úton. Néha díjairól is olvastam. Most, hogy irodalmi lexikonokat böngészek, látom, hogy szinte megszámlálhatatlan elimerésben részült. A Gergely Tamás-díj nem szerepel közöttük, nem oda tartozik, értem én, hasonló díjat például én is kihagynék. Úgy tűnik, a József Atttila eddig a legértékesebb, tévednék?

 

Stockholm, 2025. július

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ