Mint pólyált babát, úgy ölel a bánat. E-mail interjú Gyéresi Júliával
Ön nemrég Rafi Lajos verseit mondta, nem is keveset, félórányit a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Miért Rafit? Hozzászoktunk, hogy ezek a versek a költő előadásában bukkannak fel itt-ott, most mintha újjászületése lenne a fiatalon meghalt költőnek: könyv jelent meg a minap róla, egyre többen már nemcsak mint érdekes személyiségről írnak, hanem a költői termeséről, színészek mondják a verseit… Ön miért választotta Rafit? Hogyan jutott el Önhöz a költészete?
Kérdez: Gergely Tamás
Az a nemrég immár öt éve volt, pontosan 2020 novemberében, a könyvvásáron. Hogy miért Rafi Lajos? Mert már az 1990-es években elkezdtem a cigány folklórral behatóbban foglalkozni. Összeállítást készítettem a rádióban a történeteikből, a meséikből. Szécsi Magda Az aranyhalas lószem tükre és Bari Károly Tűzpiros kígyócska című cigány népköltészeti válogatása a kedvenceim közé tartozott. Ahogyan szájhagyomány útján ezek az alkotások évszázadok során át egyik generációról a másikra hagyományozódnak, és a szenvedély, a nyersesség, a drámai hevület mit sem kopott, az engem teljesen elbűvölt. És mindez visszaköszön Rafi Lajos verseiben. Nem tudom már, mikor és mit olvastam tőle legelőször egy erdélyi magyar irodalmi folyóiratban, nem emlékszem. Csak az érzésre. Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, amikor a nyári forróságban a hűs forrás fölé hajoltam inni. Felhevült testtel, szívem forróságát csillapítani, szomjamat oltani. Ő is mindig sarkig kitárta a szívét: „A Nap végtelen teste áthasít /S mint egy falat kenyér gurulok. / Nem tudom felfogni a végtelent, / De elkaptam egy véres csillagot.” – írja a Nyár című négysorosában. És van még valami: „…az állandó tanulmányozás, és ennek az állapotnak a fenntartása”, ez a benső rugó, ahogyan Rafi Lajos fogalmaz, ami a leginkább közös bennünk, az igény a szemlélődésre, a korlátlan nyitottság a világra.
Ki válogatta a verseket? És miért pont ezeket? Általában vannak súlyos, keserű versei, és vannak kevésbé keserűek, és hát a rímei is lehetnek feszültség-oldóak, esetleg játékosak.
A verseket én válogattam, soha nem bíznám másra. Nagyon szeretem kóstolgatni a verseket, bármilyen szöveget. Rendkívül szenzuális vagyok, számomra az olvasás hermeneutikai aktusa is kimondhatatlan élvezettel jár. Sóhajtozom vagy felkiáltok, dialogizálok a szöveggel, teljesen átengedem minden érzékszervemen, sorjáznak bennem a képek. Annyira fontosak számomra a belső képek! Bennem az emlékek is, mint egy hatalmas ódon kastély falain a festmények, úgy sorakoznak. Minden ott van karnyújtásnyira. Rafi Lajos is úgy létezett, olyan önátadással élt meg minden pillanatot, hogy kézzelfoghatóvá tette a létezés minden szépségét, minden kínját: „Szépség a kín, ha önmagát csitítja” – írja. Önmagát is csitította, amíg tudta, amíg nem borította el teljesen a kilátástalanság érzése, és 2013. június 24-én hajnalban halálra nem gázolta őt egy Gyergyóditró felől érkező vonat. Majdnem egyidősek vagyunk, egy pár hónappal vagyok korosabb nála. Mennyi vers kering a mindenségben, amit még meg szeretett volna írni! A felolvasásra én a következő verseket választottam tőle öt éve: Marasztaló, Maradj velem, A magányos, Prológus, A pásztor, Szavak, Szomorú bozótvers, Morfondírozás, A föld tenyerén, Cigány hozomány, Feleségemnek, Curriculum vitae, A másik énem, Állandóság, Harmadik ősz, A tudat ébredése, Szövetség, Rákfenés sors, Nyár, Mint mederbe, Relatív sors, Szerelem, Szülőföldemhez, A Nap gyermeke, Sose ijesszél, A költészethez, Fiamnak Róbertnek, Csönd megülte, Számadás, Szavaid mögött, Megalkuvás, Ima, Fohász, Manglimo, Mit itt hagyott az angyal. Rafi Lajos a fizikai munka, a bádogosi munka elvégzésén túl, a valóságot akarta kiírni magából: „A valóság az, amit az ember elképzel magának. Ismeret nélkül nem lehet valóság. Ahhoz, hogy az ember ismeretet szerezzen, meg kell ismerje a valóságot. Ez egy láncreakció, ami általában mindig írásba csattan át.” – mondta az őt megkérdezőnek egy évvel a halála előtt.
Van kedvenc Rafi-verse?
Van, a Szavaid mögött. Idézem az utolsó négy sorát: „Mint pólyált babát, úgy ölel a bánat. / Úgy kellene egy csöppnyi kis öröm. / Markolom csöndem két markomba fogva. / Már semmim nincsen, emel az üröm.” Ezt 2012. augusztus 19-én írta.
A Káfé Fõnix – ahová ez az interjú készül – olvasóinak nagy része nem erdélyi, szeretném, ha röviden vagy hosszan írna karrierjéről – hiszen Ön annyi minden: színész, mesemondó, rádiós műsorvezető, egyetemi docens, és amiről nem tudok…
Önmagamat játszó személyként definiálnám. A játszani tudás képességét mindig magamban hordoztam. Igyekszem megtartani az arany középutat, az eutrapeloszt, ahogyan a görögök mondják, a tréfacsináló és a merev, mogorva ember között. „Pihentető nyugalom és vidám játék egyaránt szükségesnek látszik az élet szempontjából” – állítja Arisztotelész. „A puszta komolyság tehát abban az értelemben nélkülözi az erényt, hogy teljességgel megveti a játékot, ami pedig éppoly szükséges az emberi élethez, mint a pihenés” – vallja Aquinói Szent Tamás. Nagyon szeretek játszva tanítani, könnyed, mégis mély beszélgetéseket folytatni, mesét mondani, olvasni, írni, utazni, barátkozni, szeretni, tapasztalni. Az új élmények új idegpályákat alakítanak ki, és ez a szellemi, testi, lelki frissesség alapja. Én pedig nagyon hosszan szeretnék élni, mert annyi minden van, amit még nem láttam, nem hallottam, nem szagoltam, nem tapintottam, nem ízleltem. Sok előadást tartok Erdély-szerte és Magyarországon. Nagyon sok levelet kapok ismerős és ismeretlen emberektől egyaránt. Válaszolok, amire tudok, amiről van tapasztalásom. Én az embert a lélegzetvételén és a hangjának minőségén, a csendjei és a nyelvhasználata révén, a dallamív-ingadozásai és a hangsúlyozási módjai alapján érzékelem.
Ön már fiatalon bekapcsolódott izgalmas mellékvállalkozásokba, mint amilyen az Éneklő Borz volt. Hozzánk közelebb eső periódusban vannak a Versfélórái, fiatal költők félórája, Páskándi… Mesélne ezekről?
Életem egyik meghatározó periódusa volt, amikor évről évre ott lehettem a tatai írótáborban 1992 és 1999 között, és hallgathattam Balassa Pétert, Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Spiró Györgyöt, Petri Györgyöt, Szilágyi Ákost, Térey Jánost, Kemény Istvánt, Parti Nagy Lajost, Závada Pált, Károlyi Csabát, Ágoston Zoltánt, Koszta Gabit, Csordás Gábort, Mészáros Sándort, Kovács András Ferencet, Garaczi Lászlót, Darvasi Lászlót, Kéri Piroskát, Láng Zsoltot, Baka Istvánt, Bodor Bélát, Balla Zsófiát, Kántor Pétert, Kornis Mihályt, Kőrösi Zoltánt, Keresztury Tibort, Zalán Tibort, Nádasdy Ádámot, Peer Krisztiánt, Ficsku Pált, Tóth Krisztinát, Vörös Istvánt, Karafiáth Orsolyát, Schein Gábort, Németh Gábort, Grecsó Krisztiánt, Margócsy Istvánt, Forgách Andrást, Medve Zoltánt, Takáts Józsefet, Morcsányi Gézát, Szijj Ferencet, Csontos Erikát, Gács Annát, Csuhai Istvánt, Odorics Ferencet, Jánossy Lajost, Nagy Gabriellát, Kukorelly Endrét, Marno Jánost, Bozsik Pétert, Márton Lászlót, Tandori Dezsőt, Rakovszky Zsuzsát, Krasznahorkai Lászlót, Visky Andrást, Jakabffy Tamást, Demény Pétert, Selyem Zsuzsát, Babarczy Esztert, Farkas Zsoltot, Ménes Attilát, Kiss Ottót, Reményi József Tamást, Bacsó Bélát, Bán Magdát, Budai Katit és eszembe sem jut hirtelen mindenki, akitől tanulhattam, akikkel beszélgethettem. Ott, a tatai írótáborban is fellépett az Éneklő Borz, emlékszem, Láng Zsolt Haza című dramatikus szövegét adtuk elő egy nagy, letakart asztal alól. Márton László volt a felkért narrátor, ő látható volt a közönség számára, mi, a szereplők, nem. Mint egy rádiójáték, olyan volt a produkció. Élveztem minden pillanatát a közös játéknak. A Színművészeti Egyetemre 1989-ben nyertem felvételt, amikor a magyar tagozaton mindössze egy hely volt, és harminchárom lelkes fiatal lány versenyzett egymással, mindannyian színésznők szerettünk volna lenni. A szerencse nekem kedvezett, és bármilyen hihetetlen, de 1989-ben a négy évfolyamon, magyar tagozaton, összesen tízen voltunk egyetemi hallgatók. Az elsőévet két fiú kollégámmal kezdtem, akik addigra már túl voltak a sorkatonai szolgálat teljesítésén. Annak nagyon örültem, hogy már a kezdetektől fogva színpadra léphettem, rengeteg rendezvényen szerepeltem 1990-től, és a Marosvásárhelyi Rádióhoz is meghívtak. Immár 35 éve vagyok a rádió munkatársa, mondom a verseket, meséket, novellákat. És nyolc éve vezetem a PárBeszéd című beszélgetős műsort csütörtökönként este tíztől éjfélig.
Ön beszédtechnika tanár, valakinek a beszédmodora alapján meg tudja állapítani, milyen ember. Feltételezem, hogy hallotta hangszalagról Rafit beszélni, hogyan jellemezné, ki volt Rafi Lajos?
A hangunk mindig a pillanatnyi pszichés állapotunkat tükrözi. Ahogyan érezzük magunkat, testünk izomzata annak függvényében feszül meg, illetve ernyed el. Minél életvidámabb valaki, annál csengőbb, felhangdúsabb a hangja. A légzésünk milyensége is azt mutatja meg, hogy mennyire vagyunk feszültek vagy éppenséggel lazák az adott pillanatban. Elmélyült, teljes légzés = teljes hang = teljes élet. Az emberi hang közvetíti a legcsalhatatlanabbul a külvilág felé, hogy miként is érezzük magunkat az adott időintervallumban. Színész szakon és audiovizuális kommunikáció-, forgatókönyv- és reklámírás, média szakon is oktatok a Művészeti Egyetemen, Rendkívül izgalmas a légzés, a hangadás, a kiejtés és a kifejezés tartományainak beható megismertetése, feltérképezése. Rafi Lajos hangja a róla készült, 2008-ban forgatott portréfilmben, még életteli, felhangdús. Ha nem is kimondottan derűs, mégis életigenlő, aktív szellemi, lelki folyamatokat közvetítő. A halála előtti, 2012-ben készült felvételen már csengését vesztett a hangja, a testbeszéde rezignáltságot, mély szomorúságot közvetít. De a tekintete élénk, mohó, követelőző, folyamatosan újabb és újabb impulzusok befogadására kész.
Befolyásolta Önt a Rafi-versek előadásában az, ahogyan a költő maga mondta a verseit?
Nem. Ő mindazt megélte, amiről írt, én elképzeltem a megéléseit, és interpretáltam a magam hangján, a magam érzelmi telítettségével.
És akkor térjünk vissza a versfélóra előadáshoz: hol adta elő Rafit idáig, lesz-e folytatása a Rafi-félórának? Meghívták már Gyergyószárhegyre, hogy otthoni környezetben lehessen hallani a költőt?
Szeretném, ha meghívnának Gyergyószárhegyre, hogy ott idézhessük fel a mély lelki fájdalmakból táplálkozó, mégis rendkívüli líraisággal átszőtt verseit. Gyergyószárhegy a gyermekkorom, a kamaszkorom egyik fontos helyszíne volt, varázslatos vidék. Nem terveztem, hogy továbbra is Rafi Lajos verseit tolmácsolom, de most újra kedvet kaptam ahhoz, hogy a diákjaimmal megismertessem ezt az egyszerűségében is rendkívül sokrétű, tragikusan korán felbeszakadt költői életművet.
Pusztai Péter rajza