Ahogy öregszik az ember egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy összegez. Felteszi a kérdést, milyen is volt az ifjúságunk? Érdemes volt küzdeni, gyakran szenvedni? Mennyi volt benne az öröm, és mennyi az üröm? Nekünk, akik egy diktatúrában szocializálódtunk, sőt történészek elég egybehangzó véleménye szerint, a legutolsó, legsötétebb kelet-európai diktatúrában. Sokan úgy érzik, ellopták, megnyomorították a hatalom hálózatának őrei ezt az ifjúságot. Ahol gyönyörű jövő álomvilágának propagandájával leplezték a gazdaság súlyos hétköznapi kudarcait. Ahol az évszakok változásától függően hosszú sorokban álltak-fáztak-izzadtak a városlakók a pékség, az élelmiszerboltok, húsüzletek előtt, egy fekete kenyér, tíz darab tojás, egy liter olaj, egy kiló sertésnyelv reményében, ahol a fennen hirdetett bőséget élelmiszerjegyekben mérték. Ahol az életösztön tenyérnyi veteményesekkel, szerzett/lopott anyagból eszkábált nyúl- és baromfi ketrecekkel, kutyakennelben hízlalt malacokkal egészítette ki a panelnegyedek elsötétített civilizációjának hiányait. Ahol vedrekben gyűjtötték a vizet a modern angol vécék működtetéséhez, mesebeli volt a fűtés-, a víz- és áramszolgáltatás, hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy diktatúra, igazi, embertelen, vérremenő, gerincsorvasztó, szájbarágó-szájbavágó, akik ma diktatúráról sápítoznak fogalmuk sincs a szó igazi tartalmáról. A többség a bezárt ajtók mögött, de félve hogy ott is lehallgatják elégedetlenkedett, és a nyilvánosság előtt hallgatott, tapsolt, ha a többiek is, dicsérte a rendszert, ha úgy gondolta, a karrierje megkívánja. És voltak, sajnos kevesen, akik legyőzve félelmeiket megpróbáltak keresztyén emberhez méltóan élni, és biztatni másokat is a méltósággal megélt életre. Ilyen ember Tőkés László, akivel volt szerencsém ifjúságunk négy évét együtt tölteni. A püspök és politikus életrajza ma már közismert, csekélységem is hozzájárult ehhez a Securitate célkeresztjében című könyvecske megírásával, korabeli dokumentumok alapján. Az abszolvens című fejezet az egyetemista évekkel foglalkozik. Ezúttal a dokumentumokat személyes emlékekkel igyekszem kiegészíteni.

Ma már köztudott, hogy Tőkés László, az akkor 11-es líceum nevet viselő, magyar tanítási nyelvű középiskolába járt, ahol a 20. század végének – 21. század elejének kolozsvári származású, meghatározó személyiségeinek többsége. Itt figyelt fel rá Nagy László, a Studió 51 diákszínjátszó társulat egyik alapítója, a kolozsvári református püspök fia, aki bizonyos reformok megvalósításához keresett társakat, és amikor felvették a teológiára Tőkést, a már „beszervezett” társai figyelmébe ajánlotta. Az ilyen pozitív irányú figyelem ritkább volt, mint a megfélemlítésre építő politikai megfigyelés. A szocializáció elemi része volt a megfigyeltség tudata. Persze akkoriban inkább sejtések, furcsa összefüggések, véletlennek tetsző, de később jelentőséget és értelmet nyerő történések érzékeltették, hogy a Nagy Testvér szemei és fülei merre irányulnak. A megfigyelés ellensúlyozására több módszert talált fel a furfangos alattvaló, mi például fedőneveket adtunk magunknak, sőt a tanároknak is, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy mi magunk, megfigyeltek és megfigyelők egyaránt, más célzattal átestek egy nem kívánt keresztségen a hatalom gyártotta dossziékban. (Gyakran a beszervezett ügynökök sem voltak tisztában a fedőnevükkel.) Például, ha nyilvánosan, vagy telefonon beszélgettünk Szebeni Nagy Lászlót Zinzendorfként, Tőkés Lászlót Máriaként, Kiss Mihályt Episzkoposzként, Nagy Károlyt Guruként, Bálint Istvánt Sztyepánként, Farkas Sándort Dádáként, Vetési Lászlót Mezeiként satöbbi, emlegettük. Én a Keckermann nevet kaptam (rövidítve Kecker) ebben a sete-suta keresztségben, a német kálvinista teológusról, akit némelyek szőrszálhasogató rétornak tartottak, ahogy a rossz nyelvek engem is. Geréb Pál a dogmatika professzora az elég gusztustalan Pulesz fedőnevet viselte, a korszakban külföldön legismertebb erdélyi ökumenikus teológus, amúgy egyháztörténész Juhász István a Dezső nevet kapta, Teleky Mihály volt a Geróf, Szőcs professzor a Zokni nevet harcolta ki magának, miután elmesélte, hogy külföldi tanulmányai során a skótok Szoksznak ejtették a nevét, ami magyarul zokni, Gálfy Zoltán professzort Zuluként emlegettük, hogy miért épp így? Gyakran küldték külföldre, sokkal gyakrabban, mint amiről mi diákok tudtunk, a BIBLIOTECARUL hálózati dosszié bizonysága szerint, és ritkán mesélt is róla: valami afrikai ökumenikus konferencia kapcsán, talán Nairobi, tartott kiselőadást a zulu-törzsről, innen származhat fedőneve.  Úgy tűnik, nem volt elhibázott ötlet a fedőnevek használata, ugyanis a ref. egyház és a román politikai rendőrség kapcsolatát kutatva nem találtam utalást az állambiztonsági iratokban, miszerint rájöttek volna erre a stiklire.

Tőkés László rászolgált a bizalomra, teljes mellszélességgel és komolysággal valósította meg a rábízott feladatokat, majd az ifjúság vezetését is elvállalta. Ami nem volt kéjutazás, egyrészt mert meg kellett változtatni a tradíciót. Korábban az ifjúsági elnököt a negyedévesek közül jelölte ki a rektor, ezúttal elértük, hogy ne csak negyedéves lehessen a jelölt. Egyszerre kellett szembenézni a tanári kar ellenállásával és a diákság reformokat elutasító részével is. Idézzük fel, hogyan látta és láttatta a helyzetet megbízóival a NAGY GÉZA fedőnevű ügynök, Péntek Árpád, a poimenika tanára és az ifjúságért felelős nevelő: „Tőkés László egyetemista nagyon tehetséges, nagyon erős akarattal és ambícióval megáldott fiú, képes volt elhagyni a családi otthont, és az intézetben szállást kérni, hogy sikeresen vigigvigye az ifjúságielnök-választási kampányát. Ennek érdekében kettős kampányt kellett folytatnia: a negyedéveseket kapacitálni, hogy ne kandidáljanak, miközben saját maga mellett propagandát kifejteni. Az elsőt, Nagy Gyula püspök fiának, Lászlónak és cinkostársainak, Nagy Károlynak és Nagy Ferencnek a segítségével hajtotta végre, akik „sztrájkot” szerveztek Szőcs professzor ellen. Úgy hallani, ezek terrorizálták a IV. évet, hogy senki ne fogadja el a jelölést (…) Tőkés aztán kettős kampányt folytatott, híveket toborzott egyrészt, másrészt terrorizálta azokat, akik nem hódoltak be. A diákság autonómiájának védelmezőjeként lépett fel, amivel könnyen tudott népszerűséget szerezni. Elnökké választása után (…) elkérte az Intézet Statútumát. (…) A rektor elmondása szerint viselkedése egyértelműen arra utalt, hogy ellenőrizni kívánja a tanári kart.” Ebben a kis ügynöki idézetben egyszerre érhető tetten a valóság és annak tendenciózus eltorzítása. NAGY GÉZA/Péntek Árpád ifjúságért felelős tanárként más diák-kezdeményezésnél is megjelent, cenzorként. „A reform elsődleges célja a diákélet önállósítása, a tanári kar ellenőrzésének csökkentése nagyrészt megvalósult. Sikerült a kolozsvári egyetem hallgatóival sokrétű kapcsolatot teremteni, biztosítani a teológusok részvételi lehetőségét az egyetemi rendezvényeken, a különféle karokon tanuló magyar egyetemisták részvételét a teológiai kulturális rendezvényeken, teológusok intenzív részvételét a Gaál Gábor irodalmi kör munkájában, egyetemi futball-bajnokság szervezését, a Korunk-szerkesztőséggel közös szociológiai felmérést végezni a teológus-hallgatók között, ez utóbbi szakmai irányítója Aradi József költő/szerkesztő volt. (…) A tanári kar félelemmel vegyes érdeklődéssel kísérte, főleg az érdekeit nem annyira sértő kezdeményezéseket, ugyanakkor tartottak is attól, hogy előbb-utóbb a hatalom közbelép. A félelem például olyan mértékű volt, hogy a szociológiai felmérés eredményét, Péntek Árpád professzor, a felmérést végző hallgatók szeme láttára bedobta a tűzbe. Ugyanakkor érdekes, hogy a korszakról, annak tényleges szellemi tartalmáról a politikai rendőrség csak nagyon kevés információval rendelkezett. Például, a szociológiai felméréssel kapcsolatos eseményekről az egyébként informátorként a legtermékenyebbek és legbőbeszédűbbek közé tartozó Péntek professzor (fedőnevei időrendben KOVÁCS GHEORGHE, NAGY GÉZA, KISS ISTVÁN) egy sort sem közölt a Securitateval. De a biztonság kedvéért, a felmérést végző diákok szeme láttára, elégette a tesztlapokat. ”

A megfigyeltség tudata késztetett arra is, hogy alapos körültekintéssel válasszuk meg tanácskozásaink helyszínét. Úgy véltük, a kocsmazajban nemigen lehet lehallgatni a beszélgetést. Noha teológusokhoz nem annyira illik egy búfelejtő. Alaposan megvizsgáltuk az asztallap és az ülőalkalmatosság fonákját, a művirágos vázát eltávolítottuk, lehetőleg úgy ültünk, hogy valaki figyelhesse a bejáratot, ha gyanús személy lép be, bár elég naiv elképzelés volt, hogy egy szekustisztet külsejéről is fel lehet ismerni. Többségünknek akkor még nem volt személyes tapasztalata a biztonsági erőkről, akiknek volt, azok erről mélyen hallgattak. Én is, tudomásom szerint Tőkés László is segédlelkészi éveink alatt kerültünk először szemtől-szembe szekusokkal. Leggyakrabban a Metropol pincekocsmáját, és a Kioszk-kertvendéglőt látogattuk, amelyek a kolozsvári diákság kedvencei voltak. Előbbiben nemcsak az lehetett zavaró, hogy valamelyikünk ismerőse kéretlenül az asztalhoz telepedett, s valahogy le kellett rázni. Tőkés László, akkoriban még csak a közösség kedvéért cigizett, a tömény dohányfüst erősen zavarta. A sétatéri Kioszkban veszélyforrást jelentett, hogy igen nacionalista érzelmű román diákok is jártak oda, nem volt könnyű elkerülni a verekedést kiprovokáló konfliktust. Kialakítottuk a magunk biztonságosnak vélt távozási módszertanát is, együtt a Szamos hídig, s ott szétrebbentünk más-más utcákba, hogy fejtörést okozzunk esetleges követőinknek. Egyedül maradva meg-megálltunk egy kirakatnál, körbelesve. Ma már a követési feljegyzések ismeretében tudjuk, a tiszt erre utalva rögzítette: A célszemély gyakran önellenőrzést végez. Ez a mozdulat annyira beidegződött, hogy például én, már több éve Magyarországon, még mindig ösztönösen ellenőriztem, nem követ-e valaki. Gyakori találkozóhely volt a püspöki rezidencia is, úgy hittük, ott szabadon véleményt cserélhetünk „Püspöklaci”/Zinzendorf szobácskájában. Azt hittük, az egyházi vezetők kivételt képeznek, egyfajta védettséggel bírnak, mostmár tudjuk, szigorúbb ellenőrzés alatt álltak, mint az átlagember.

Megbeszéléseink tárgya a teológiai nevelés reformja, a teológus életforma tartalommal való megtöltése, a „lámpás” értelmiségi szerepének betöltése, a szétkergetett kisebbségi magyar közösségek újraélesztése, figyelemfelkeltés a diaszpóra problémáira és természetesen olyan politikai észrevételek, amelyeket nyilvánosan senki sem vállalt szívesen. Hogy ez a munka hatásos volt, több informátori jelentés is bizonyítja, itt csak egyet idézek, amely nyomán a szekuritáté elrendelte Tőkés László „általános információs felügyelet” alá helyezését: a jelentés egy 1973. december 16-án tartott karácsonyi ünnepséget igyekezett gyanús színben feltüntetni, szerzője INCZE WALTER alias Izsák Vilmos teológiai főtitkár: „…az irodalmi kör, amelyet Nagy László, Tőkés László, Demeter József, Csernák Béla, György László, Farkas Sándor, Molnár János (szalontai) vezet, este nyolc órára egy karácsonyi gyűlést vagy ünnepséget szervezett. Tőkés László megnyitójában kihangsúlyozta, hogy ezt az estélyt nem a tanári kar idejétmúlt vezetése alatt szervezték. A program a Megváltó születését mutatta be. De a lényeg, amit szeretnék aláhúzni, hogy a díszterem zsúfolásig megtelt a Babes-Bolyai Egyetem diákjaival, még afrikai ösztöndíjasok is megjelentek, sőt Czirják római katolikus plébános is. (…) Az volt a benyomásom, hogy az irodalmi köri tevékenység nemcsak intézetünkre korlátozódik (…) nagyon komolyan kell elemezni, hogy nem egy széleskörű, egészségtelen hálózatról van-e szó, amely arra törekszik, hogy a Babes-Bolyai egyetemistáit egyfajta nacionalista magyar egységbe kovácsolja, amely ilyen ünnepségek szervezésében is megnyilatkozik.” A feljegyzés, igen slendrián, a főtitkár szubjektív észrevételein, sejtésein, történelmi tapasztalatán alapult, mint általában a főtitkár jelentései. A tartótisztek gyakran jelezték elégedetlenségüket a főtitkár elfogultsága, pontatlansága, pletyka iráni fogékonysága, illetve a havi rendszeres pénzjutalom keveslése miatt. Például Csernák Béla és György László nem voltak az önképzőkör vezetői, ahogy engem is, csak a következő tanévben választottak meg. Ugyanakkor, Nagy Lászlót, aki az önképzőkör tényleges vezetője volt, nem ajánlotta a szekuritáté figyelmébe, feltehetően püspök apjára tekintettel. Viszont az a sejtése, hogy a reformerek igyekeztek minél sokrétűbb külső kapcsolatot létesíteni, „egyfajta magyar egység” elérése érdekében teljesen megfelelt a valóságnak. Tény, a karácsonyi, húsvéti ünnepélyek nagy visszhangot váltottak ki Kolozsvár magyar értelmiségi köreiben, ahogy Tőkés László prédikációi is, amiről egy másik tanár ügynok, DOMBI LAJOS alias Kozma Tibor, a homiletika professzora tájékoztatta a politikai rendőrséget. A hatás annyira megijesztette a teológiai intézet tanári karát, hogy később a karácsonyi ünnepély alatt bezárták az épület kapuját, megakadályozva külső „elemek beszivárgását”.     

 A reformisták csoportja nem volt egységes. Csak abban értettünk egyet, hogy a református egyház és a magyar kisebbség helyzetének javítása nem tűr halasztást. De a hogyan tekintetében igen megoszlottak a vélemények. Leegyszerűsítve a kérdést Nagy László és Vetési László az „ahogy lehet”, illetve „az együtt a törökkel” hagyományos kisebbségi modellek hívei voltak. Tőkés László és jómagam radikálisabb hozzáállással, nem a kérelmezés, kompromisszum-keresés, hanem a kritika eszközével véltük elérhetőnek a helyzet javítását. A csoport többsége úgy vélte nem szabad újat húzni a hatalommal, azonban az egyház keretein belüli lehetőségeket maximálisan ki kell aknázni. Tőkés és jómagam az egyházon kívüli kulturális-művelődési életben való aktív részvételt is fontosnak tartottuk. Úgy véltük nem szabad elfogadni a hatalom törekvését, hogy a kisebbség kulturális életéből szorítsák ki az egyháziakat. Ez később  gyakran kettős támadásra késztette a hatalmat. Például Tőkés Lászlót egyházi felettesei vegzálták, hogy hagyjon fel a művelődési életben való szerepléssel, míg a dési színjátszó csoport tagjait arról győzködték a párt emberei, illetve a szeku, hogy szabaduljanak meg a lelkésztől. Hasonló helyzetbe kerültem én is, amikor a nagyváradi Ady-Endre irodalmi kör héttagú vezetésébe beválasztottak. Engem az esperesem szólított fel lemondásra, míg a többieket a városi párttbizottság kultúráért felelős titkára győzködte, hogy semmi szükségük egy lelkészre.

1974 júniusában, a teológus ifjúság vezető párosa Tőkés László ifjúsági elnök és Nagy László önképzőköri elnök szolgálati ideje letelt, újabb jelölteket kellett állítani, és szerették volna, ha az általuk megkezdett munkát velük egy platformon állók folytatják. Az akkor III. éves Vetési László látszott a legalkalmasabb ifjúsági elnöknek, mind szellemi képességek, mind védettség szempontjából, a jövővel kapcsolatos megbeszélést abszolut biztonságos helyen akarták megtartani. Vetési László felajánlotta helyszínként a családi nyararalójukat. Nem egy mai értelemben vett luxusvillára kell gondolni, egyszerű boronaház volt, kies, vadvirágos, erdőmentes kaszáló közepén, domboldalban, közel Udvarhelyhez, csak gyalog lehetett megközelíteni, villany nem volt, így lehallgatókészüléket sem lehetett beszerelni. Ott nem lehetett meglepni a titkosan tanácskozókat, az őrszem egy kilométer távolságban minden irányban idejében felfedezhette az esetleges hívatlan vendéget. Augusztus volt emlékezetem szerint 10-12 ifjú érkezett oda Erdély különböző szegletéből, ezt a találkozót már joggal nevezhette volna jelentésében a teológiai titkár összeesküvésnek, ha tudott volna róla. Tőkés László írásban megfogalmazott stratégiai tervekkel érkezett, személyekre lebontott akciótervvel, a feltételezhető ellenállás leküzdésére tett javaslattal, mind a tanári kar, mind a változatlanságra szavazó ifjak viszonylatában. Noha a korszakban már jól érzékelhető volt az ún. Mangáliai tézisek hatása, amelyeket Ceausescu kínai és koreai látogatása után fogalmazott meg a román pártfőtitkár, bizakodó hangulatban váltunk el. Ott kovácsolódott össze az a tizenegynéhány fős csapat, amelyik a fokozódó külső és belső nyomás ellenére megtudta fogalmazni elveit, ki tudta választani a vezetésre alkalmasakat, és az új ifjúsági elnök bukásáig meg tudta valósítani célkitűzéseit.

Önképzőköri elnöknek engem javasoltak, aki abszolút védtelen voltam, viszont akkor az egyetlen teológus, akit nagyritkán publikáltak a világi sajtóban, akinek írásait a kolozsvári Gaál Gábor és a nagyváradi Ady Endre irodalmi körökön megismerhették a nyilvános felolvasásokon. A védettek megígérték, támogatnak. Erre szükség is volt, egyik besúgó évfolyamtársunk gúnyiratot függesztett ki rólam a faliújságra, a tanári kar pedig le akart mondatni.

Visszatérve a fenti találkozóra talán nem érdektelen megjegyezni, az új vezető bukása paradox módon elődje egyik karakán fellépése nyomán következett be. Tőkés László felbontva kapta meg egyik levelét, erre reakcióként felolvasott egy nemcsak a levéltitok megsértésére, hanem egyéb áldatlan viszonyokra is reflektáló tiltakozását a diákétkezdében. A tiltakozásból fegyelmit kreált a tantestület. A fegyelmi szék ülésének lefolyását pontos információk reményében Vetési ki akarta hallgatni, lelepleződött, a rektor rányitotta az ajtót, le kellett mondjon. Tőkést az internátusból és a diákétkezdéből való kitiltással jutalmazták, a rektor pedig 11 pontos jelentést írt róla a Vallásügyi Államtitkárságnak, és segítségüket kérte a fegyelem fenntartásában.

Nem voltunk naivak, mégis bizakodtunk küzdelmünk sikerében, noha már megkezdték szigorúbb ellenőrzés alá vonni az alig megindult új sajtótermékeket, az irodalmi kiadókat, a színházakat, a televíziós és rádiós szerkesztőségeket, szigorítani a tanügyi törvényt. 1973-ban a kisebbségi tannyelvű osztályok minimális létszámát felemelték, a román tannyelvűek esetében nem volt létszámkorlátozás. 1974-ben bevezették azt a rendeletet miszerint magánszemélyeknek, elsőfokú rokonok kivételével tilos külföldieket elszállásolni. A Ceausescu hatalomra kerülésekor elhatározott modernizáció törvényi alapjait is lefektették 1974-ben, amire a későbbi falurombolási kísérletet alapozták, ám a két kőolajválság – vagyis a jom-kippuri háború (1973), amikor Izráel támogatóitól megvonták a kőolajat az arab országok (emlékezzünk rá, Románia volt az egyetlen szocialista ország, amely diplomáciai kapcsolatot létesített Izráellel), majd az iráni forradalom (1979), amikor a világ kőolajtermelése a tizedére esett vissza –, keresztülhúzta Románia fejlesztési terveit.

Aztán 1975 nyarán–őszén több-kevesebb bonyodalom közepette évfolyamunkat kihelyezték segédlelkésznek a „valóságba”, ahonnan nézve teológiai küzdelmeink, sikereink, kudarcaink, csínytevéseink, szenvedéseink gyakran „édes otthonnak” tetszettek. A tervezett intenzív kapcsolattartás szinte teljesen ellehetetlenült, több (itt ki nem fejthető) körülmény miatt. Tőkés Lászlóval legközelebb 1977-ben Érdmindszenten, Ady születésének 100. évfordulós ünnepségén találkoztam.

 

 

Molnár János (Nagyszalonta, 1949) Szegeden élő író, egyháztörténész, írói nevén Patócs Molnár János. Részt vesz az Ellenpontok szamizdat megjelentetésében, Tőkés Lászlóval közösen jegyzik az Arad egyházmegyei lelkészek memorandumát a romániai „falurombolás” kapcsán. Nyugdíjazásáig a SZTE Egyetemi Könyvtárban, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen docensként tanít. 1969 óta közöl verset és prózát. Díjazott regényei: Csibész Erté, Apokrif. Legismertebb történeti munkája: Szigorúan ellenőrzött evangélium 1-4. köt.

 

Molnár János a Káféban

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ