Mit olvasok, mit írok? Vagy inkább milyen rajzok, képek foglalkoztatnak)

Talán visszakérdeznék: mikor? Most, ebben a pillanatban, vagy úgy általában, az utóbbi hónapokban?

Válaszolok mindkét lehetséges kérdésre.

 

 

Legutóbb, pár napja tettem le Jókai Anna Átvilágítás című önéletrajzi kötetét, ami véletlenül került kezembe, beleolvastam, gyorsan eldöntöttem, hogy ez tetszik, és szinte egyszuszra, másfél nap alatt elolvastam.

Olvasmányos, kegyetlenül őszinte, megdöbbentő, szociofotó-szerű történetek sorjáznak benne. Bátorsága tiszteletreméltó, a bemutatott emberi sorsok észbontó vargabetűi lenyűgöztek, a viselkedésbeli-jellembeli sokszínűség, a megszámlálhatatlannak tűnő visszásságok, az anya-leány, rokoni, szomszédi: az emberi kapcsolatokban tomboló szeretetlenség, közöny, ridegség, önzés kérlelhetetlen leírása egyrészt remek, plasztikus, másrészt igencsak elgondolkodtató a magyar társadalomban megtapasztalható stílusról.

Igen, az elpusztíthatatlanul merev feudális hagyományok, a kölcsönös megbecsülés hiánya rikító folt, amint azt valahol Weninger Antal írta.

Közben Churchill könyvét is olvasom, a második világháborúról: irodalomnak is kitűnő olvasmány, leírja, amint a nyitott, tapasztalt angol társadalom nem akármilyen áron fordul szembe a hitleri veszedelemmel, elszántan, lenyűgöző egységben. Egyelőre 1941 tavaszánál tartok.

Ellenpélda lehetne az a Lenin-életrajz, amit két bécsi történész írt a tavalyi centenáriumra. Nagyon tanulságos részlegesen megismerkedni Vlagyimir Iljics történetével, a mindenre elszánt, kiművelt politikussal, aki a hatalomhozt vezető úton nem finnyáskodott, az elveket igencsak rugalmasan kezelte, ám annál kevésbé politikai ellenfeleit. Őket aztán nem kímélte.

Ráismerhet a magamfajta olvasó a mai keleteurópai politikusoknak arra az engesztelhetetlen, gyűlölködő türelmetlenségére, amit folyamatosan eszmei ellenfeleikre zúdítanak. Íme, Lenin az egyik fő, ha nem is legközvetlenebb archetípusa ennek a viselkedés- és gondolkodásmódnak, bármennyire is tagadják e maiak, hogy közük lenne a furán bebalzsamozott orosz forradalmár diktatórikus szelleméhez.

Láng Zsoltnak olvastam még azelőtt Az ember meséje című remekül kigondolt, szellemesen megformált, élményszerű, ismereteinket sokféle szinten gazdagító szinvonalas regényét (ennek hatására aztán beszereztem egy féltucat Montaigne-kötetet is, egyik érdekesebb, mint a másik). Hát ez már egy másik Keleteurópa, egy megváltozott Erdély, ahol francia rendszámú Kawasaki hever a félreeső fészerben, csak úgy. Az idők változnak, ha nem vettük volna észre.

Merre tart a keresztyénség? Ez a kérdés mindig is nagyon érdekelt, Ferenc pápa ideje kivételes alkalom volt, hogy újragondoljunk már megválaszoltnak tűnő kérdéseket. Thomas Halik a keresztyénség délutánjáról elmélkedik hasonló című könyvében, örömmel követtem progresszív, megfontolt, elgondolkoztató érveléseit. Kiváló bibliográfiát ajánl, ezt külön figyelemre méltónak éreztem.

Mircea Cartarescunak több könyvét is olvastam, burjánzó képzelete, vagy az egykori Bukarest tarka színeinek bohó kavalkádja mámorítóan hat. Legutóbb a Solenoidot forgattam.

Még ezek a könyvek hevernek az éjjeliszekrényemen: Tolsztoj Gyónás (Téka, Kriterion 1978), Marc Aurel Selbstbetrachtungen, (Reclam, 2005), Anca Vasiliu Toucher par la vue, 2025, Tandori Dezső Kolárik légvárai, (Magvető 1999), Shelley versei (Lyra Mundi, Európa 1973), Esterházy Péter Fuharosok (Magvető, 1983), Szent Biblia (Károli Gáspár fordítása, 1991), P.Sloterdijk/T.H.Macho Die Weltrevolution der Seele (Artemis, Zürich 1993), Th. Mann Úr és kutya (kisregények, Európa, 1979), Paul Zanker Die römische Kunst (München 2007), Vitus Huber Die Konquistadoren (C.H.Beck 2019), Janus Pannonius Versei (Szépirodalmi, 1978).

Legutóbb a Bécsi Napló számára írtam egy cikket arról a találkozóról, amit a Bécsi Magyar Otthonban tartottak valamikor a nagy nyári melegben az ausztriai magyar médiák képviselői. Érdekes téma, emigráció, migráció, reflexió, politika, szociográfia, minden van benne.

 

 

De hát képzőművész vagyok, úgyhogy képek megformálásával foglalkozom főleg!

Már vagy két éve várat magára, hogy új metszeteket (rézkarcokat) készítsek, tegnap viszont kitöltöttem a vaskloridot a tálba. A rézlemezekből egynéhány már lealapozva készen áll.

S az elmúlt hónapok folyamán fejeztem be egy képsorozatot Várad tematikával, épp egy évvel ezelőtt készített helyszíni rajzaimra, vázlataimra alapozva, már itthon, a bécsi műhelyemben.

Folyamatosan készítettem őket, más rajzaimmal párhuzamosan. Sok természet utáni rajzot is, miután az absztrakt-absztraháló színes képekben aztán egyre tovább közelítek (vagy távolodom?)

A sosrozatnak immár negyvenhét darabja áll készen, (itt van egy/két repró), ezekkel szép terveim vannak, hát majd kiderül. Várad örök téma, még harmincnyolc év távollét után is felejthetetlen, mindig képes új húrokat megpendíteni bennem.

Az idő nem állt meg, és a szüntelen változásban kihívás van, izgalmas bizonytalanság, nyitott kérdések s az elevenség tudata.

Mint Goethe mondta: “Halj meg és élj.” (stirb und werde).

(Köszönöm a figyelmet!)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ