„Csontkerítésünknél megtorpan az ünnep,

Csendszarvai nem könyörülnek,

Hazugságpatái taposni vágynak,

Csontkerítésünknél bőg, fújtat az ünnep.”

Fiatal költőként, feltehetően egy bika-élmény hatására – az utcánkon keresztül hajtották ki a falu tenyészbikáit a legelőre –, így, vagy majdnem így reflektáltam az akkori ünnepekre, amelyek félelmetesek voltak, hazugok voltak, embertelenek voltak. Következésképpen milyen kellene legyen az ideális ünnep? Bátorító, őszinte, emberformájú. A felszabadulás ünnepét például csak egy szűk réteg élte meg ténylegesen szabadulásként, míg az emberek többsége az erőszak, a terror, a jogfosztottság, az éhezés, a rabságbahurcolás emlékeivel menetelt a kötelező felvonulásokon, ahol a legkedvesebb elvtársakat, mint isteneket kellett éltetni, miközben tudták az éljenzők, hogy ők a leglelketlenebb gazemberek. Hogy istentelenek is, sokan természetesnek vették, a jó kommunista a „nép mételyének” tudja a vallást. A többé-kevésbé hívő keresztények persze szenvedtek, nemcsak a brutális hatalomtól és annak kiszolgálóitól, még saját vallási vezetőik is azt prédikálták, az istentelen hatalomnak engedelmeskedni krisztusi parancs. Hosszú ideig a karácsonyt fenyőünnepként lehetett csak megtartani, a húsvétot tavaszvárásként. Legalábbis a vasfüggönytől keletre.

Aztán csillapodott az istentelen terror, a hatalom úgy ítélte meg, hogy sikerült végelgyengülésbe taszítani az egyházakat, megfélemlíteni a híveket, miután a templomaikon kívül mindenüket elvették, s kegyesen engedélyezték az ünnepeket, előzetesen szigorúan ellenőrzött programmal. Ilyenkor megteltek a templomok zsúfolásig, olyanok is el-elmerészkedtek, akiknek hivatalosan tiltva volt, mint a pedagógusok. Emlékszem, gimnazistaként barátaimmal elmentünk egy karácsony éjféli misére, s csodálkozva súgtunk össze: Nicsak, látod ott a töritanár? Nahát, az meg a kémiatanárnő, nem gondoltuk volna, hogy ilyen bátor. Még nem tudhattuk, hogy némelyeket nem az ünnep vonzott oda, hanem a politikai rendőrség parancsa, hogy megfigyeljék az ünneplőket. Ilyenek voltak az engedélyezett ünnepek Kelet-Közép Európában.

Hogy az irigyelt Nyugaton milyenek voltak, csak sejtettük, ábrándoztunk róla azon kevesek elmondása alapján, akik eljutottak az ottani karácsonyi, húsvéti vásárokra, akár a besúgói státusz elfogadása árán is. „A téli ünnepek viszont csodálatosak nyugaton” – számol be védencének, egyben nőgyógyász barátjának egy tiszteletreméltó ügyvéd a Székelyföldön egy lehallgatási jegyzőkönyv szerint, aki Teleki Alexe fedőnéven a szekuritáté ügynöke, Bokor Ernő néven pedig a református egyház igazgatótanácsosa.

Fiatal lelkészként, többedmagammal megkíséreltük feszegetni a hatalom által kijelölt határokat, például engedélykérés nélkül evangélizáló hetet szerveztünk az ünnepek előtt, ahova vendég igehirdetőt hívtunk. Ma már ez természetes. Akkoriban igehirdető és gyülekezet félve, de félelmüket legyőzve hirdették-hallgatták az evangéliumot/örömüzenetet, „mert született nektek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

Egy karácsonyunk felejthetetlen maradt. A partiumi kisvárosban, ahova büntetésből helyezett a püspök, hogy eltemessem a maradék kétszáz reformátust, egy nyugdíjas kőmüvesnek ötlete támadt.

– Mi lenne tiszteletesúr, ha felelevenítenénk a betlehemes játékot?

– Én benne vagyok, Feri bácsi, de hogyan? Én nem tanultam ilyet, forrásaim sincsenek, hogy beszerezzem a szöveget. Nem baj, ő emlékszik sokmindenre, ifjúkorában karácsonykor betlehemmel járták a várost. „Megpróbálom kibányászni a meszes agyamból” – mondta öniróniával. Sok reményt nem fűztem hozzá, nem volt egy észkombájn, aztán meg engem nem nagyon szeretett, a pálinkát annál inkább, s amikor feltankolt mindenbe, s mindenkibe belekötött, hogy majd a felesége járjon a nyomában bocsánatot kérni. Eltelt talán tíz nap, és az öregúr megjelent, sugárzott arcáról az öröm, füzetkébe rótt, alig olvasható versezetekkel, ennyi az, amire emlékszik. Végigküzdöttem magam az írományon, kisilabizáltam, hogy mi is akar lenni, s nagyjából összeállt a történet. A hallomásból helytelenül értett latin idézeteket átírtam értelmesre, ahol érezhetően hiányzott valami a cselekményből, kipótoltam saját fantáziámmal a bibliai történet alapján. Aztán kézzel, olvashatóan leírtam annyi példányban, ahány szereplő volt, mert az írógépemet elkobozta a szekuritáté. Aztán meg kellett találni azt a féltucat fiatalt, akik elvállalták, hogy betanulják a szöveget, s beszerzik a betlehemesek ruházatát, ahogy arra Feri bácsi emlékezett. Nem volt könnyű feladat, elszoktak az anyanyelvüktől, mert bár a családban többnyire magyarul beszéltek, az iskolában csak románul volt szabad, a magyar gyerekek egymás közt is románul kellett kommunikáljanak. Híre ment a városkában a karácsonyi készülődésnek, a hívek elvárták, hogy ne csak a templomot, hanem az otthonaikat is keressék fel a betlehemesek. Sőt üzenet érkezett a római katolikus gyülekezettől, hogy ők is várják fiataljainkat az éjféli mise alatt. Én az ifjakkal tartottam, hogyha valaki beléjük köt, vállaljam értük a felelősséget.

Szentestén hatkor kezdődött a református karácsonyi ünnepély, utána felkerestük azokat a híveket, akik erre igényt tartottak, s éjfélkor a katolikus templomban fejeződött be a program. Ilyen karácsonyom azóta sem volt, soha életemben nem láttam annyi örömében síró embert.

A karácsonnyal kapcsolatban fontosnak tartok valamit tisztázni. Az Úr Jézus Krisztus nem az első karácsonyon született. Noha lelkipásztorok, teológus hallgatóktól kezdve a püspökig igen sokan kezdik azzal a hangzatos kijelentéssel az ünnepi igehirdetést, hogy az első karácsonykor megszületett az Úr Jézus Krisztus. Ez az állítás kétszeresen is hamis.

Először azért, mert nem tudjuk mikor született a Megváltó, akkoriban nem volt anyakönyvezés, sok uralkodó, híres hadvezér születési idejét sem jegyezték fel, nemhogy a zsidó ácsmester fiáét. Maguk az evangéliumok sem értenek egyet ebben a tekintetben, Máté, a judeai király, Nagy Heródes uralkodásának legvégére teszi, aki Kr.e. 4. tavaszán meghalt (Máté 2:1). Lukács pedig Quirinius syriai helytartó népszámlálásához kapcsolja a Názáreti Jézus megszületését, ami Kr.u. 6-8 között mehetett végbe (2:1-2). Tehát a közbeeső 12 év valamelyikén születhetett meg a Megváltó Bethlehemben. A képet még homályosabbá rajzolja az a tény, hogy azon a vidéken többféle időszámítást alkalmaztak párhuzamosan: a görögöt, a rómait, és a szeleukida birodalomét is, valamint a zsidó papi időszámítást, ami visszafelé haladva az időben az ősöket visszavezeti a teremtésig. Az őskeresztyénség nem tulajdonított nagy jelentőséget a születésnek, a feltámadást ünnepelte. Csak a VI. század elején (525) Dinonysius Exiquus római apát jutott arra a következtetésre, a különböző becslések egyeztetése, valamint csillagászati és asztrológiai tényezők alapján, hogy Jézus Krisztus a görögök 195. Olimpiászának első, Róma

alapításának 754., valamint a szeleukida birodalom 312. évében született. Ez a Krisztus születésével azonosított becsült időpont, Nagy Károly frank császár uralkodása idején terjedt el Európában, az ehhez viszonyított rendszert nevezzük ma Krisztus szerinti időszámításnak.

Másodszor azért hamis a fenti állítás, mert nem veszi figyelembe az ünnep lényegét, márpedig a karácsony ünnep. Az ünnep pedig mindig, mindenütt a világon megemlékezés egy korábban megtörtént dicsőséges, vagy legalább is jelentős eseményre, amelyre a körötte kialakult közösség érdemesnek tartja emlékezni. Amikor a Megváltó megszületett, nem volt még ünnep a karácsony. Jézus születésének megünneplését a nikaiai, latinosan niceai zsinat (ma Iznik) rendelte el Kr.u. 325 júniusában, az első hivatalos karácsony csak ezután lehetett.

Tehát a karácsony, mint a Megváltó világra jövetelének ünnepe egy megegyezéses ünnep, mai formája, kellékei, egyháziból családivá, vallásosból etikaivá válása a XVIII. század Németországában alakult ki, s onnan terjedt el az egész világon. Jelentőségét a közmegegyezés semmivel sem csökkenti. 896, a magyar honfoglalás éve is közmegegyzésen alapul, de jelentőségét ez nem befolyásolja, a honfoglalók utódai még uralják a hont, vagy annak egy részét és remélhetőleg sem a demográfiai válság, sem a legújabbkori népvándorlás nem számolja fel ezt a kegyelmi állapotot. Épp így a karácsony örömüzenetét sem rontja el az, hogy nem tudjuk pontosan mikor született az Úr Jézus Krisztus. Krisztus követői minden eltiprási és önfelszámolási kísérlet dacára élnek, léteznek, igyekszenek betölteni a parancsot: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket”. Valaha a kommunista diktatúrák kudarcot vallottak az ünnep felszámolásában. A demokrácia szabadság-értelmezése a jelek szerint veszélyesebb a keresztény ünnepekre nézve. A Nyugattól egykor oly irigyelt karácsonyi vásár-hangulat ma már rettegéssel, a fizikai erőszaktól való félelemmel itatódott át.

A születés ígérete, hogy a legfőbb Jó megjelent a világban, és mindeddig semmi sem tudta eltörölni, ezt az örömüzenet. Ez a karácsonyi ünnepkör lényege, még akkor is, ha azt a triviális reklámot hallani a rádióból: hol kezdődik a tökéletes karácsony? A konyhában! Az ő világrajövetelére való emlékezés teszi ünneppé a karácsonyt. Akkor is, ha a Nagy Üzlet szelleme rivaldafénnyel hirdeti, hogy vásárolj, vásárolj, vásárolj, azt remélve, hogy csillogása elhomályosíthatja a lényeget. Hogy a külsőségek hangosabbak, fontosabbak legyenek, mint a lélek hangja. Hogy az ajándék pénzben kifejezett értéke legyen az ajándékozó szeretetének mércéje. Hogy a hétköznapokat túlszárnyaló eszem-iszom, dínom-dánom töltse be az otthonokat, hogy az ízek, illatok, látványok elnyomjanak minden elvontabb örömigényt. Hogy az emlékezés helyét teljes mértékben kitöltse a fogyasztás. Hogy ez a csábítóan kívánatos, alattomos elterelő hadművelet sikerül-e, hogy a fokozódó keresztényellenesség elnyomja-e az ünnep és az ünneplés lelki jellegét, az elsősorban Krisztus mai tanítványain múlik.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ