Nem mezítláb járok. Mégis érzem a talpam alatt. Nem merek rálépni. A. megfogja a kezem, nyugodtan menj tovább, ebben az évszakban itt így van. Nem teszel bennük kárt.

Lila, puha virágszőnyeg borítja az úttestet. Talán azért hullajtják le virágaikat ezerszám, hogy kapcsolatba kerüljünk velük? Buján virágoznak, levelet nem látni egyik fán sem, csak virágot és ha lehajtom fejem, akkor is fürdök a színekben. A színek illatoznak.

Porto Alegreben vagyunk, egy másik földrészen. Itt még nincs késő ősz, mintha legyőztük

volna az időt, most indul a virágzás. A város neve: Boldog kikötő. Nekünk találták ki, mondja A. és megszorítja a kezem, mintha attól félne, hogy elcsúszom a virágszőnyegen, de tudom, nem csak ettől fél. Én sem. Egyre erősebben kapaszkodom belé, kezét, amellyel az enyémet szorítja a mellkasához emeli, érzem, ahogyan dübörög a szíve, percekig nem szólunk semmit. Csak az a biztos, hogy kikötő. A boldogság szó belénk nyillan.

Tovább lépnénk a lila ködön, a virágzuhatag még nem ért véget, a fasor sem, de egy útkereszteződés állja utunkat. Táblákon útjelzők, portugál szöveggel. Felébresztenek. Olasz tudásommal itt nem boldogulok úgy, mint spanyol nyelvterületen, talán ötven százalékot megértek, leírva valamivel többet. Most, ahogyan a táblákat nézem még erősebben hallom a nazális hangokat, a zsizsegést, a különös hanglejtést, mint a tenger távoli hullámzását. Zeneként hallgatom, olvasva is.

A. mintha ki akarna szabadítani a kommunikációs nehézségeimből, elvisz a Goethe Intézetbe. Észre sem veszem, hogy nem az anyanyelvemen beszélhetek. Sind Sie aus Deutschland, szögezik nekem a kérdést. Nem, és rázom a fejem. A szókincsem meglenne hozzá, de hogyan magyarázzam el, honnan jöttem. Miközben közeledik a hazautazás. A. is egyre szomorúbban mosolyog. El kell hagynom a kikötőt. Ha naplót írnék, nem tudnám,

milyen szavakkal fejezhetném ki életem legszebb heteit, a legboldogabb őszét, koratelét, ami végülis tavasz. Ahol nemcsak a számomra eddig ismeretlen zsakaranda látványa fogadott. A paradicsommadár nevű virágok gyomnövényként bújnak elő a legváratlanabb helyeken, bódító illatú növények mellett. Óceán választ el szülőhazámtól. Más évszak, más időszámítás. Mégsincs idegenség. Mégis vitorlát kell bontani.

Fagyos, zúzmarás napon érkezem meg a lakásomba. Úgy rendeztem, ne várjon senki a reptéren. Nehezen alszom el, álmomban is a lila szőnyegen lépkedek, mezítláb. A virágszirmok, ahogy tovább lépek, újból felemelik fejüket, simogatnak, köszöntenek.

G. minden nap telefonál, na, végre megjött az eszed és egy szóval sem kérdezi, hogyan telt az utazás. Tudok mosolyogni, és halkan mondom, nem. Ő úgy tesz, mintha nem hallaná, hiába erősítem meg újból a kijelentést. Beszél, van számodra egy nagy meglepetésem, majd elakad a lélegzeted. De várni kell még egy kicsit, azt szeretném, hogy úgy lásd, amikor teljes pompájában virít.

Nem érdekel, hogy időt nyertem, de kedvem sincs, hogy már nem tudom hányadszorra elmagyarázzam. Vége.

Itt is beköszönt a tavasz, mintha semmi sem történt volna. Nem örülök a hóvirágnak, az ibolyáknak, az udvarban virágzó cseresznyefáknak. G. változatlanul ostromol, mikor megyünk megnézni a meglepetést. Rábólintok.

Rendezett falucska, új építésű házhoz érünk, magas kerítés, a kapu nyitható a kocsiból, G. diadalmasan néz rám. Káprázik a szemem a látványtól. Talán bediliztem. Mindenütt lila színt látok. Lábam elé hiába nézek, ott csak szürkeség. Virágzuhatag van. Émelyítő illat, méhek zsonganak. A lilaakác vadul kúszik, betakarja a ház egész falát. Még egy szirom sem hullott le. Na, mit szólsz, hallom messziről.

Én ettől a falra mászok, és tudhatnád, hogy allergiás vagyok a méhcsípésre. Kérlek, vigyél haza.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ