Eljön még az idő, amikor a szellemi táplálék sokkal édesebb lesz Neked, mint bármiféle testi élvezet. (Széchenyi István)

Hát még akkor, ha olyan idő jön el az életedben, amikor egy rideg, kíméletlen, pontosan felépített elnyomó rendszer arra törekszik, hogy kilúgozza agysejtjeidet, hogy kitörölje emlékeidet, hogy elnyomja benned a tudás, művelődés utáni vágyat, a gyökereid erősítésére irányuló törekvéseidet, a szabadságvágyadat…. Hajnaltól napestig sorolhatnám, mi mindenre volt „JÓ” a Ceausescu-rezsim. A ketrecbezártság rémkorszakában Bukarestben az ott élő magyar értelmiségiek számára a kitörési rések közül az egyik legjelentősebb éveken keresztül a magyar nagykövetség volt. Rendezvényeket szerveztek, kiállítások, koncertek, író-olvasó találkozók követték egymást, olyan anyaországi személyiségekkel találkozhattunk, akikkel más keretek között nem lett volna alkamunk szembenézni. Ugyanakkor ott jutottunk hozzá a magyarországi lapokhoz, és ennek akkor lett igazán rendkívüli jelentősége, amikor idehaza már csak a végtelenségig kizsigerelt sajtóval, tévé- és rádióműsorokkal kellett beérnünk. (Két óra tévéadás esténként – csupa dicsőítés!)

 

Szóval időnként bementünk a követség épületébe, s ki mennyire volt ügyes, felnyaláboltuk az ingyenesen elvihető kiadványokat, s szellemileg nagyjából azokból éltünk a következő rendezvényig. Történt aztán, hogy a rezsim további szigorodásakor egyszercsak elterjedt a hír: kirúgják állásukból azokat a médiakatonákat, aki továbbra is bejárnak a magyar követségre. Nem tudom, más szerkesztőségekben ez miként történt, lehet, hogy nem mindenütt vették egészen szigorúan a felsőbb utasítást, bizonyára a securitate fújta meg a sípot, de tény, hogy az én munkahelyemen kategórikusan megtiltották a további látogatásokat. Hogy ez mennyire így volt, azt az a tény bizonyítja, hogy köreinkből hirtelen kikoptak a magyar kiadványok. A lapok terjesztése később – meglepetésemre – újra beindult, de sokkal kacskaringósabb úton-módon. Itt jön be újra a képbe Domokos Géza, a Kriterion Kiadó egykori vezetője. Kis kitérőt kell itt beiktatnom: Ceausescu egyik hivatalos, protokoll fotósát akkoriban kipenderítették az állásából, mert egy olyan fotót küldött az egyetlen létező, állami hírügynökségnek, amelyen Ceausesu inggallérja és nyakkendőtűje egy keresztet alkotott. Vagy valami ilyesmi történt… (Köztudott volt az is, hogy nem jelenhetett meg róla olyan arcmás, ahol nem látszott mind a két füle, csak az egyik. Sic!) Az illető protokoll-fotóst azonnal menesztették. Ő ezt igencsak zokon vette. Ez a fényképész valahonnan ismerte Domokos Gézát, és tudott arról, hogy kitiltattunk a követségről. Elhatározta, hogy legalább ilyen módon borsot tör a szekusok orra alá: időnként bement a magyar követségre, összeszedte a fellelhető kiadványokat (több példányt), és elszállította a paksamétát Domokos Gézához. Ő átlapozta azokat, majd „virágnyelven” telefonon tudatta velem (valószínűleg másokkal is), hogy megérkezett az áru. (Korábban jeleztem, hogy közel laktunk egymáshoz.) Én megfogtam a legöblösebb bevásárló szatyromat, elbattyogtam a „szállítmányért”, otthon pár nap alatt alaposan áttanulmányoztuk párommal az újságokat, lapokat, majd a stósz bekerült a Scinteia-házba, a legtöbb kiadvány szerkesztőségének a helyszínére, ahol „terítettem” az „árut”. Természetesen pontosan tudni kellett, hogy kik a „teknősbékák”. Meg vagyok győződve róla, hogy a szeku tudott az akcióról, elvégre mindenről tudtak. Az is lehet, hogy több ilyen csatornán keresztül zajlott a szellemi táplálék szórása. Én erről tudtam, tudok, és ez óriási segítség volt nekünk, azoknak, akik szomjúhoztuk az információkat, a tudást, és áhítottuk az anyaországgal való kapcsolattartást.

 

Persze a nyolcvanas években a magyar sajtót is eléggé kilúgozta a cenzúra, de mégis úgy éreztük: megszűnik a légszomjunk a kiadványokat olvasva. Igy jutottunk hozzá éveken keresztül a Mozgó Világhoz, a Kritikához, az Új íráshoz, a 168 órához, a Magyarország című hetilaphoz (nagyon színvonalas volt), a Nagyvilághoz és társaikhoz.

Ha olykor végignézek a könyvespolcomon sorakozó, néhai Kriterion kiadványokon (kb. 110-120 kötet, nekem ennyi van meg belőlük), az is eszembe jut, hogy mennyire hálásak voltunk értük, és azért is, hogy amikor a könyvüzletekből kitiltották a Magyarországon megjelenő újdonságokat, akkor – ha jól tudom – a kiadón keresztül időnként magyarországi könyvlistához jutottunk, válogathattunk a címekből, megvásároltuk a köteteket. Lehet, hogy a könyves akció mögött is a követség állt, lehet, hogy nem, erre már nem esküszöm meg. Emígy dagadt tetemesre magánkönyvtárunk, melyet immár dobhatok a szemétbe. Vélem: a kutyát sem érdeklik a régi kötetek. De akkor, kb. negyven évvel ezelőtt aranyat értek…

Hogy az egykori lapterjesztési sztoriból mennyi a legenda és mennyi a valóság, nem tudom. Aki nem így emlékszik a történtekre, az cáfoljon meg! Hogy én Gézától kaptam a lapokat, majd megbízható ismerőseimnek terjesztettem – arra mérget veszek!