Lana mesél
„Szabad, de a demokratizmust szerintem még gyakorolni kell. Évekig. Mert máshoz szoktunk.”
Válaszol: Iván Gizella
Kérdez: Gergely Tamás
Könyved jelenik meg A zsarnok bestiáriuma címmel… már a bestiárium szó is ijeszt, hiszen, ha jól tudom, benne foglaltatik a szörny fogalma, a zsarnok pedig ki lenne, mi lenne, hiszen az ország, amelyikrõl írsz, szabad és demokrata?
Nem gondoltam arra, hogy ijesztgessem az embereket, ezek mesék. S a mesékben kedves szörnyek is lehetnek. No de ezekben valóban nincsenek. Sem szörnyek, sem ijesztő figurák. Vannak persze bestiák, állatok, akiket emberi, s vannak emberek, kiket állati tulajdonságokkal ruháztam fel. Persze minden mesének van valami igazságalapja. S azt kell hogy mondjam, nem a könyvektől kell félni, hiszen a valódi, az ijesztő szörnyek, azok köztünk járnak. Emberarcúak és mosolygósak, képesek elkábítani, a még józan ésszel rendelkezőket is. Az emberek pedig a hazugságok súlya alatt kétrét görnyednek, hajbókolnak és természetesnek veszik, hogy ők a szolgák. S képesek ezt az állapotot évtizedeken keresztül tűrni, sőt, kimondom, élvezni. Na ez az ijesztő. Ja igen, hogy az utolsó észrevételedre is válaszoljak: szabad és demokrata… szabad, de a demokratizmust szerintem még gyakorolni kell. Évekig. Mert máshoz szoktunk. A bestiárium egyébként nem a jelenről szól, a jelennel fejeződik be. Az elmúlt keserű, nyomorúságos évekről mesélek, ahol megtörték a gerincünket és sokunkból maffiózót, tolvajt, csirkefogót, korrupt disznót, vagy kiskirályt csináltak.
Honnan az ötlet, hogy mese formájában fogalmazd meg a világod? Mi a Lana-mesék története?
Szeretem, mindig is szerettem úgy élni az életem, mintha… mintha mindannyian mesehősök lennénk. Egy királykisasszony, egy gyógyító, egy varázsló, egy gonosz törpe, egy elvarázsolt béka, aranyhal, sellő, a gonosz király… Nekem a mese egy diagnosztikai eszköz, egy kísérlet. Azt szerettem volna bemutatni ezzel a formával, amire a hagyományos publicisztika nem képes. S ezekhez a mesékhez szorosan hozzátartozik az irónia. A humor. A szarkazmus. A groteszk. Mert gondoljunk arra, a humor képes úgy működni, mint egy boncolókés. Lehet kegyetlen, és lehet simán csak kacagtató. Hiszen annyi mindent meg lehet vele mutatni, amit másként sokkal nehezebb lenne. Még a személyes gyengeségünket is. A társadalmi mechanizmusokat, a különféle mintázatokat a megrajzolt figuráknál. Azt hiszem, a visszafogott irónia ereje sokkal nagyobb, mint a harsány kritikáé. A humor egyébként nem menekülés, nem elkendőzése a valóságnak, hanem feltárás. Feltár egy belső világot. Igen, az enyémet is. S mivel igen élénk a fantáziám, talán a mesehősökké varázsolt bestiákét is. Úgy, ahogy én elképzelem őket. Bizony olykor gyalázatos a megjelenésük, a viselkedésük a mesékben is. Pont, mint a valóságban. Ki kell mondanom: annak ellenére, hogy – mondjuk – a királyt számtalan esetben nevetségessé tettem, kifiguráztam, nem tartom ellenségnek. Nem is gyűlölöm, csak megvetem. Ő egy sajnálatra méltó figura a hétköznapi életünkből, egy jelzése a történelmünknek, amire figyelnünk kellett volna sokkal hamarabb.
A Káfé olvasóinak nagy része nem Magyarországon született, továbbá szétszoródva élnek a nagyvilágban. Kellene nekik egy kis curriculum vitae: ki ez a Lana-meseíró Iván Gizella?
Ha gyorsan le akarnám zárni ezt a kérdést, azt válaszolnám, aki kíváncsi rám, olvassa el a Kitárulkozás könyvemet. Ez egy rendhagyó életrajz, s novellák egyvelege arról, hogy látom, láttam a világot. De ahhoz, hogy ez a könyv is megszülethessen, végig kellett és meg kellett élni az újságírói létet. Végigjártam a ranglétrát, dolgoztam gyakornokként egy üzemi lapnál, majd csaknem tíz évig Debrecenben a megyei lapnál, ahol az első években már pályakezdő lehettem. Amikor a fővárosba szólított minket az élet, először a Népszavánál, pár év után a Magyar Hírlapnál folytattam. Micsoda évek voltak! A napilapozás. A mindennapi izgalom, a felelősség súlya… ami nem nyomasztott, inkább mindig valami újra sarkallt. Ám ami a legfontosabb az életemben, az ezen túl van: anya vagyok, két nagyszerű fiú anyukája, s ma már nagyi is. Feleség és még ma is újságíró… Igen, nyugdíjas korban is annak tartom magam, mert nem estem ki a szakmából, nem hagytam abba sem az írást, sem a szerkesztést. Az pedig, hogy én is részese lehettem annak a szerkesztő gárdának, amelyet Kereszty András, a régi Népszabadság felelős szerkesztője maga köré gyűjtött, óriási megtiszteltetés volt. Évekig dolgoztunk a szerkesztőkkel és a legkiválóbb szerzőkkel, hogy felélesszük az újságot, Újnépszabadság címen. Erre a munkára ma is nagyon büszke vagyok. Az anyaság és a család mellett tehát az írás és a szerkesztés az életfeladatom. Mindegyik önmagában is felemelő és tudom, teljes embert kíván. Nem könnyű, mert maximalista vagyok. Persze nem mindig sikerül minden téren a maximumot nyújtani, pedig Isten bizony, próbálkozom. Erőmön felül is. Ez éltet. A feladat. A feladatok. Amíg vannak. Arra azért nagyon vigyázok, hogy legyenek. Azt azonban be kell vallanom, még mindig keresem magam. Lehet, hogy ez így már hetvenen felül kicsit fura, de ilyen vagyok. Egy útkereső. Egy vándor a képzelet szárnyán. Aki bár hosszú éveken keresztül gazdasági újságíróként dolgozott, ma a politika bugyraiból halássza elő a témáit. Talán ennek az az oka, hogy megőriztem magamban egy jó adag naivitást a gyerekkorból, a kíváncsiságot, amivel szinte minden nap képes vagyok rácsodálkozni a világra.
Kinek írod a Lana-meséket? Van még, aki olvassa? Olvasson egyáltalán – mintha a közöny lepné be a tudatokat? És ki az a kiadó, aki felnõtteknek írt mesét közöl?
Jó kérdés. A rövid válasz az, hogy felnőtteknek. Fiatal felnőtteknek, akik előtt még ott van az élet és már tudatában vannak annak, mi az amit nem szeretnének meglátni, megtapasztalni az életükben. A hosszabb válaszom pedig az, hogy azoknak, akik szeretik elemezni a múltat, mert van múltjuk. Ilyen, olyan, eredményes, szégyenletes, de az övék. Ők lehetnek azok, akik értik és megértik a mesébe bújtatott valóságot. Mert róluk is szól. Mindannyiunkról. S ők azok, akik le tudják szűrni a tapasztalatokból, hogy milyen mintát kínál a jövő. Nem, nem kell ehhez társadalomkutatónak, sőt jövőkutatónak sem lenni, csak egyszerű, gondolkodó embernek. Hogy kevesen vannak ma már ilyenek? S úgy hiszed, a közöny már teljesen ráült, rátelepedett a lelkekre? Igen, az elmúlt tizenhat év ezt hozta nekünk, de most talán, azt mondom… talán van esély arra, hogy bízzunk. Elsősorban magunkban, a józan ítélőképességünkben. Mert a politikusokban sokkal nehezebb. De talán egyszer az az idő is eljön. Szeretnék biztos lenni abban, hogy a humor, a mesékből áradó szatirikus világ könnyen érthető és emészthető formában tálalja a nagyon komoly politikai, társadalmi kérdéseket is. Törekedtem arra, hogy ne legyen harsány az irónia, hanem visszafogott, elegáns, groteszk határozza meg a képeket, amiket lefestek a könyv lapjain. Szóval ezek a szatírák szerintem nem kiabálnak, csendesen figyelnek arra, hogy amit mutatni szeretnék, ne emelt hangon tegyem. Gondolom, az Atlantic Press Kiadó tulajdonosának, Bokor Pálnak, aki maga is újságíró volt egykor, nem csak a szokatlan meseforma keltette fel a figyelmét, hanem megértette a mondandóm lényegét is. Ami nagyon is egyszerű. De erre az olvasónak kell rájönni… épp ezért nem mondom el, mert szeretném, ha mindenki, aki olvasni fogja ezt a kis kötetet, maga ébredne rá. Mert a mese a könyvemmel nem ér véget.
„Mert a mese nem ér véget” – hát ennek nagyon örvendek, ugyanis az utószóban mintha egy új generációra bíztad volna a folytatást. Kérdem a Lana-mesék folytatódnak vagy úgy általában az újságírói tevékenységed?
Egyelőre nem hiszem, hogy a Lana-meséket tovább írom. Több mint nyolc évig éltem ebben a mesevilágban. Azt gondolom, mint ahogy az országunk is a választással, ezzel a könyvvel én is lezártam egy korszakot. Viszont ismerem magam, ez nálam nem lesz végleges. Még erőt sem kell merítenem, beindul a fantáziám. Úgy hiszem, a következő évek az Ezeregyéjszaka világába repítenek. Szeretnék én történeteket mondani a szultánnak. Példabeszédeket suttognék el neki a múlt árnyairól, s arról, hogy igen, meg kell becsülni a múltat, de azt ami rossz volt, gonosz volt, nem kell másolni. Lehet a múltra építkezni, de ha tudjuk, mert mindenki tisztában van vele, hogy rossz az alap, össze fog omlani a ház. S mesélnék arról is, hogy nem kell mindenkinek megfelelni és nem kell mindenkit magunkhoz ölelni. Attól még lehetünk szeretetre méltóak. De mit is beszélek, egy uralkodót csak a mesekönyv lapjain szeretnek az alattvalók. Biztos sokan ismerik a tizenharmadik században élt szúfi tanító és bíró, Naszredin Hodzsa bolondos, történeteit, anekdotáit. Lehet, hogy ő jön majd el a türk világból hozzám, mesélni és tanítani. Ha megengeded, Tamás, akkor egy rövid történetét ide is hozom. Hiszen ez a mai napi politikában is pont így zajlik. „Kinek hiszel: nekem vagy a szamárnak? Egy nap a szomszéd átment Naszredinhez, hogy kölcsönkérje a szamarát. Naszredinnek nem volt kedve odaadni, ezért füllentett: – Szívesen odaadnám, kedves szomszéd, de a fiam már kivitte a mezőre, nincs itthon. Abban a pillanatban a ház mögötti istállóból felharsant a szamár hangos ordítása. A szomszéd kérdőre vonta: – De hát Hodzsa! Hiszen hallom, hogy ott ordít az istállóban! Naszreddin mély felháborodással a szomszédra nézett: – Ember, te kinek hiszel inkább? Nekem, egy ősz szakállú, tiszteletreméltó hodzsának, vagy egy közönséges szamárnak?”
***

Pusztai Péter rajza