TIZEDIK fejezet
A sárga tengeralattjáró

Ha van valami, amit a világon a leginkább utálok, még a kínai börtönviszonyoknál is jobban, az a technikaimádatú modernizáció. Vetélkednek a megszállottjai az autóikkal, a telefonjaikkal, a számítógépeikkel, a szórakoztatóipar összes adását venni tudó masináikkal, és az ezeknek az összeházasításával keletkezett miniatűr vagy éppen óriás kombájnkészülékekkel. Társadalmi rangot és státust jelent egy-egy márkanév vagy új funkció, de tulajdonosaik nem tudnak rácsodálkozni a csillagos égre, nem bírnak elmerülni a természet szépségeiben. Nem képesek felfogni azzal a szűk agyukkal, hogy a valóságnak csak egy nagyon hitelesnek tűnő másolatát élvezik ezzel. Meg manipulálják is őket, hogy mást ne is mondjak.

Az öreg Piszok hajóját Sárga tengeralattjárónak hívják, egy sárgaságban elhunyt unokaöccse emlékére. Egyetlen mérnök tervezte, építette és irányítja. Fura szerzet, hosszú haja és szakálla van, valami üveget visel fémkeretben a szeme előtt, mint megtudtam, a kontaktlencse feltalálása előtt ilyenekkel korrigálták a látáshibákat. Azt állítja ez a szerzet, hogy ő John Lennon reinkarnációja. Hallottam az eredetijéről, Beethovennel vetélkedett annak idején. A szórakoztatóipar nagyágyúi. Egyikük megnyerte a „Kiből lesz a megasztár?” vetélkedőt. Mindketten örökbecsű melódiákat írtak, csak nem bírtak összeférni a becsvágytól. Meg valami japán nő miatt is jól összevesztek. Legegyszerűbb ilyen esetekben tisztelni a másik mániáját, ha amúgy jó szakember, hogy nekünk is nyugodt öregségünk legyen. Ha ez az ember a szabad idejében zenélni akar meg énekelni, hát legyen reinkarnáció, csak ne zavarjon ezzel másokat.

A hajó! El sem tudom mondani, mint egy kábítószeres álom. Hihetetlen technikák és újítások, és minden pszichedelikus színekre festve, mert a zeneszerző urat ez inspirálja.

Kezdjük az elején! Azt mondanom sem kell, hogy a szemét az csak kívülről rá van ragasztva élethűen, belül acélnál szilárdabb falak, gépház, szállodai és közösségi szint, könyvtár, matrózkocsma (személyzettel), hangversenyterem, uszoda, szolárium, akvárium, terrárium, urbárium, krematórium…Csak emlékezetből sorolom az ajtók feliratait.
Senki Alfonz vezetett körbe, mutatott meg mindent. Az egyik ajtóra csak az volt írva, hogy 4-5, és alatta szálkás kézírással: Ne lepőggyél meg, Jimmy! Az öreg megint kavarja, mondtam magamban, asztán, ha belépek, akkor a nyakamba zúdul valami rondaság, vagy belelépek valamibe.

– Én ide be nem megyek! – mondtam Rézgrófnak.
Ő kitalálta a gondolatomat, előrement, és húzott maga után.
Ezt úgyse fogják elhinni, mert még én is kételkedek, aki ott voltam.

Képzeljék el, a természet ölén találtuk magunkat. Ha nem segít a műveltségem, hát rá se jövök, mert ilyesmit még sose láttam. Előttünk egy vadvirágos mező, arrább erdő kezdődik, a távolban egy tó kékell, mögötte zöldbe borult hegyek. Olyasféle díszlet, amilyenben a Robin Hood történetét szokták játszani apró gyermekeknek. Felnőtteknek ilyesmit már nem lehet eladni realisztikusan. Mondom a Senkinek:

– Ugye, ez illúzió? Ezt most én képzelem…
– Dehogyis! – és letépett egy virágot, odadugta az orrom alá, és olyasféle gyenge illatot éreztem, mintha egy kiürült parfőmös üveget szagolgatnék. Annak a színes vacaknak egész kellemes szaga volt.
– Aha – mondtam értelmesen -, már láttam ilyet, körképnek hívják, ahol állsz, ott igazi, és kicsit arrébb kezdődik az illúzió. Vetített kép. – és elővettem az adu-ászt – Meg védőruha sincs rajtunk, és itt állunk a nap tűző fényében. Mindjárt leég a bőrünk, ha ez igazi.
– Dehogy! – nevetett a Rézgróf, és elindult bele a mezőbe térdig, és már húsz méterre is eltávolodott tőlem. – Ha úgy gondolod, akkor elmehetünk az erdőig, vagy úszhatunk egyet a tóban. Vagy hegyet akarsz mászni?

Mentem mögötte fél órát megnémulva. Senki nem szeret hülyének látszani. Mit kavart megint az a Piszkos? Rá kell jönnöm valahol a csalásra. Most én vagyok bezárva a kábel-alagútba. Mert, ugye, csak abba, amit eddig legyalogoltunk, abba beleférne az öreg hajója ötvenezerszer… És mi benn vagyunk a hajóban! Egy intelligens gépezet legyártja azt a néhány légköbmétert, amiben éppen vagyok? Ugrok néhány jókorát jobbra meg balra váratlanul, de csak egy madarat riasztok fel a fű közül. És akkor rájöttem! Kábítószer! Meg se mozdulok, csak átélem az egészet. De azt hogyan csinálják, hogy a Senki Alfonz is megfordult, amikor fölzavartam a madarat? Be lenne avatva?

Az erdőben kellemesen hűvös volt, a tó vize kristálytiszta (micsoda szavakat alkot a költői képzeletem!), lelátni a fenekére, ahol halak úszkálnak. Rézgróf már dobálta is le magáról a ruhát, és pompás fejessel belevetette magát a vízbe.
Na, mindjárt fölébresztenek, és az öreg piszok odaröhög a képembe, gondoltam, miközben nagyot csobbantam. Nem fogják elhinni. Tiszta, színtelen, szagtalan, iható volt a víz, olyan, amit palackokban árulnak. És ízletesebb, mint amit valaha ittam. Egy egész vagyon hever itt parlagon. Csak egy palackozó kellene a tó partjára, és meg lehetne gazdagodni!

– Te, Alfonz, te érted eztet? – csak a fejünk volt ki a vízből, körülvett minket a simogató tisztaság, az őselem. – Hogyan vagyunk itt átverve?
– Nem átverés. Valóban itt vagyunk, tényleg fürdünk, igazi minden. Éveket barangolhatsz az erdőben, kifeküdhetsz a napra, és nincsenek káros sugarak, ihatsz a tóból meg a patakból. Minden úgy van, ahogy az őskorban, mielőtt az ember átalakította a természetet.
– Ezt már kezdem elhinni. De hogyan vagyunk mi benne a közepében? Időutazás? A Sárga tengeralattjárón vagyunk még vagy teleportáltak bennünket?
– A hajón vagyunk. Én sem értem egészen, de a takarító robot működése se érdekel, csak rend legyen a szobámban.
Ez azért egészen más.
– Azt mondja a Lennon, hogy azon az ajtón átlépünk a negyedik meg az ötödik dimenzióba, és úgy lehetséges.
– Akkor sem értem! Hogyan fér bele minden abba a hajóba? Csak egyet mondok: ebben a tóban órákig úszkálhatna a Sárga tengeralattjáró…
– A technikus azt mondta, nem lehet elképzelni. Én is erősködtem, akkor adott egy hasonlító magyarázatot, hogy képzeljem úgy, amikor belépek azon az ajtón, akkor nagyon kicsivé válok, mint néhány atom, akkor egy normális méretű szoba is végtelen nagy lesz hozzám képest.
– Hacsak így nem! – hagytam rá, mert képzelet dolgában a költő- és írófélék jobban el vannak eresztve.

Mély töprengésbe süllyedtem. A humán relációkban, mint érzelmek és indulatok, női csalfaságok, egyebek, nagyon otthon vagyok, a fizikát és a matematikát viszont sose szerettem. Gyenge tanáraim voltak. Egy olyan jó eszű gyermekkel, amilyen én voltam, el lehetett volna sajátíttatni az alapokat. Hirtelen átláttam az iskolarendszer összes hibáját. Most nagyon jó lenne érteni, hogy hol vagyok, és mi van velem. És ha ilyen kicsi maradok, mint egy féreg? És soha nem találok vissza abba a normális, ismerhető világba?

Kiúsztunk a partra. Egyre nyugtalanabb lettem. Mondom a Senkinek:

– Te, hogyan fogjuk megtalálni azt az ajtót?
– Fogd a ruhád! – azt mondja.

Lehajolok érte, fölegyenesedek, és ott az ajtó előttünk. Csak kilökött rajta, és ott álltunk a folyosón fürdőnadrágban, víztől csöpögő testtel, kezünkben a ruhánk. És zümmögve közeledik a takarító robot, hogy föltörölje a lábunknál keletkező tócsát.

Volt még egy ajtó, arra meg azt írta az öreg Piszok: Ide Fülig gyerek ne nyissál be! Nagyon piszkálta a csőrömet. Szórakozik velem az öreg. Hát azért is! Ha bele pusztulok is! És benyitottam. Egy hatalmas mozdony száguldott szembe felém, én ott álltam a két sín között, már a szelét is éreztem. Legalább kétszáz kilométer per órás sebességgel közelített. Na, Jimmy, neked véged! Kellett neked a sínekre menni! Villámgyorsan hátraugrottam, és becsaptam az ajtót. A távolból halkan mintha röhögött volna valaki.

Következik a TIZENEGYEDIK fejezet, az
Etűdök gépzongorára

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ