Egyszer velünk jött házigazdánk, a hajóskapitány is a tengerpartra. Koraközépkorú férfi volt; emlékezetem szerint olaszosan jóképű, de megjegyezhetetlen arcú. Élveztük a vizet, úszkáltunk; a bátyám tanított vízen lebegni. Egy tekercsnyi színtelen felvétel is készült rólunk, amelyet viszont csak két évvel később hívtunk elő. Sokszor elgondolom, hogy a köztes időben meghalt nagynéném sosem láthatta első tengeri utunk képeit, de ennél is furcsább, hogy e holtidőben is „éltek” ezek a felvételek, (bár igazán nehéz meghatározni, miféle imaginárius síkon, milyen potenciális halmazállapotban).

Szabályos vonású, arányosan izmos házigazdánk összeismerkedett valami viháncoló cseh leányokkal; egy kicsit labdázott velük; talán fröcskölődtek is valameddig.

Apám a parton tudott arról, hogy házigazdánk váló félben van. Félhangon megjegyezte tizenhét éves bátyámnak:

— Egy kicsi cseh leány, egy kicsi ez, egy kicsi ez-az… Így nem érdemes élni.

Nem mondtunk semmit.

Felidéztem, hogy nyaralásunk másnapján megfájult a torkom, és egyedül maradtam a hajóskapitány feleségével. Beszélgettünk az ebédlőasztalnál, és szóba kerültek a lipovánok. A koraharmincas asszony, aki úgy áll előttem, mint valami gesztenyepüré-színű, észrevétlen tojó, felütötte a lexikont. Sokáig kereste az L betűt, míg aztán lassan felolvasta a lipovánok címszót. Uradalmi kocsisként szolgáltak sokan közülük a bojári családoknál.

— Hogyhogy kocsisok voltak?… — kérdeztem az asszonytól.

— Igen — válaszolt szórakozottan a hajóskapitány felesége.

Voltaképpen a hintóvezető egyik román szinonimáját nem ismertem még tizenhátom évesen és jelentésére akartam volna rákérdezni, de a miért (de ce) és a tehát (deci) szavak hasonlósága miatt ezt ott és akkor nem tudhattam meg. (A helyeslő igen a félrehallott tehát-nak szólt.)

Még egy emlékem van az asszonyról: egy évvel később, mikor már édesanyám is velünk tartott, kora délelőtt terített asztallal, húslevessel várt bennünket. A kanál olyan nehéznek tűnt, mint egy véső. Ez csak érdekesség lett volna számomra, de a vendéglátónk szó nélkül kicserélte egy könnyebre. Egy kicsit zavart, hogy rácsodálkozásomat kritikának véli, és ok nélkül pironkodtam emiatt.

— Egy kicsi cseh leány, egy kicsi ez, egy kicsi az… — mondta apám előző évben a bátyámnak — Így nem érdemes élni.

Apám, a pedagógus, ekkor nem volt a helyzet magaslatán. Egy cseppet sem volt meggyőző az érvelése. Csak tizenhárom éves voltam ugyan, de annyit már tudtam, hogy egy kék bikinis cseh leányka mégiscsak érdekesebb, mint egy szótárhasználatban kissé járatlan, fakó konyhatündér.

Budapest, 2011. VIII. 14.

1. Gergely Tamás:
   2011. augusztus 17. 15:52

   Király László a lengyel lányokért volt oda…

2. Cselényi Béla:
   2011. augusztus 17. 18:00

   … Emlékszem, ’73-ban egyszer apám kiugratta a nyulat a bokorból. Barátokkal Jupiterre mentünk. Ott egy cseh tábor tűrt meg minket. Amikor hazajöttünk, kérdezte, hogy „Csúfak voltak a cseh leányok?”; rögtön rávágtam, hogy nem. Ha pozitívan teszi fel a kérdést, akkor, 18 évesen, lehet, hogy mértéktartóan nyilatkozom. Az volt a benyomásom a fiatal cseh leányokról, hogy „rucaszerűek” valahogy; úgy kedvesek, mint a hápogó kacsák, (de persze női vagy kislányos vonzerővel). Viszont az a bölcs cseh nő, aki 20-25 éves kora után odafigyel a kalóriákra, mert mintha homokórájuk időközben kitágulna, és felgyorsulna bennük a szubjektív az idő.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ