Krebsz János: Igazi Péhoward (XI)
TIZENEGYEDIK fejezet
Etűdök gépzongorára
Legjobb lesz, ha úgy mesélem el, ahogy én átéltem, nem törekedve semmiféle késleltetésre vagy in medias res hatásra.
A tanulságokat mindenki levonja magának, a művészet sokféle értelmezést kibír.
Ha én nem is dőltem be a média csábító ajánlatának, eltökélten férfias voltam, nem mindenki ilyen.
És utólag mutatta meg nekem John Lennon a rögzített felvételt. Dühöngtem kicsit. Meg szomorú is voltam.
Mert ez a fajta művészkedés úgy viszonyul a valódi művészetekhez, mint a gépzongora az emberi virtuozitáshoz.
A szép Letícia árulóvá vált, és a hátam mögött aláírt egy szerződést, de persze a kis monitorunk ott a bárkán, nem azt mutatta, amit a világ nagyobbik része éppen bámult.
Állítólagos művészi eszköz az ÉSZMSZ, azaz érzelmi szintetizátor manipulatív szenzorokkal. Letícia – komoly összegért – telerakatja a testét mindenféle érzékelőkkel, amelyek nemcsak az ő, hanem az én agyhullámaimat, reakcióimat, érzelmi hőfokomat meg ezer más ilyesmit mérnek. Na, ezek az érzékelők össze vannak kapcsolva egy művészeti programmal (egy gépzongorával), amely filmet rögtönöz az impulzusokból zenével. Gagyi dolog, de kép a képben mutatják a meglesett valóságot is, és a primitív nézőnek megvan az az élménye, hogy most bekukkol valamibe, amihez semmi köze. Egy ember magángondolataiba és magánérzelmeibe.
Elmondom először, én mit éltem át. A szép Letícia a keblemre hajtotta édesen merengve a fejét. Egy pillanatra boldognak éreztem magam.
De milyen is a boldogság? Egy gondolkodó elme számára? Egy pillanat csupán, egy gyöngyszem a sivatag homokjában.
Mert milyen jövő is várna erre a szép leányra, ha enyémhez köti a sorsát? Eljuthatunk-e együtt a megnyugvó öregkorig, amikor vén trottyosok leszünk, és már veszekedni se lesz erőnk? Nem sok az esély rá. Engem leüthetnek hátulról egy kocsmában (szemből nemigen), vagy tűzharcba keveredünk a vámszervekkel, netán a csendőrség küld utánam egy golyót.
Nekem szükségem van az élményekre, hogy utóbb izgalmasan meg tudjam írni őket. Ilyen a szakmám, és ilyen az egyéniségem. Nincs mit tenni. Meg ha családja van az embernek, akkor többet kell előteremteni, ha felelősséggel viszonyulunk.
Az elmúlás rezignált fájdalma futott át ifjúi testemen.
Mert már a balegyenesem sem olyan, mint régen, azt a matrózt is kétszer kellett megütnöm, hogy egyszer elessen. Ha fölmerült is egy pillanatra bennem a házasság gondolata, az csak olyan volt, mint egy kikötőt meglátni hosszú tengeri hajózás után. Később úgyis vissza kell menni a hajóra.
Ehhez képest mit csinált az ÉSZMSZ?
Azt is leírom részletesen!
Letícia a keblemre hajtja a fejét, én erős karommal óvón magamhoz szorítom gyengéden.
És. Áttűnik a kép: kórházi intenzív osztály, az ágyon párnák között haldoklik valaki, vonósok nyüszítenek a fájdalomtól, halvány fertőtlenítőszag. Újabb kép: tövig égett gyertyacsonk, még pislog egyet-kettőt, nagyot lobban… Hegycsúcs tetejéről lezuhan egy kőszirt, belefúródik alant a homokba. Tömény giccs! Temetés képei következnek.
Nem kérdés, ki fekszik a koporsóban. Erőteljes fúvószene közben, mintha valami diadalünnep lenne, erős hatásokkal dolgozik a program. És dől a pacsuliszag, mert illatosított az adás. Pap beszél, nem is érteni, csak a gesztusokat, mintha a halott szemszögéből néznénk az eseményeket, hogy átélhető legyen. Közben a nézettségi adatok mozdulnak oldalt, ötven százalék, nők körében száz, férfiaknál nulla.
A hímneműek káromkodva menekülnek, a nők telesírják a zsebkendőt. Meg felhívják egymást, hogy megbeszéljék.
Vált, áttűnik a kép: sírdombot látunk, halk fuvolaszó, közeledik az özvegy, feketében, fátyolban. Kurva jól néz ki Letícia ebben a cuccban, a fekete karcsúsítja, kiemeli formás kebleit, a fátyol titokzatossá teszi. A zene előre háborog, a pacsuliba csöppnyi penetráns zamat keveredik. Távolról követi egy férfi az özvegyet. Letícia hátrapillant, kihúzza magát, már játssza átlátszóan, teátrálisan a fájdalmas megtörtet.
Ráborul zokogva a sírdombra, tomporán igézően megfeszül a fekete gyolcs, miközben könnyeivel öntözi a rögöket. A távolból figyelő férfi közeledik. És a szirupos dráma az utolsó képeken átvált a legkeményebb horrorba. Finom női kéz a sírkeresztre teríti a fátylat, jelképesen itthagyja. Nem látjuk, csak tudjuk, hogy a másiknak a karján távozott. És akkor egy csontkéz kinyúlik, kitör a földből, megmarkolja, lerántja az özvegyi fátyolt, és lehúzza magához a föld alá. A hegedűk zokognak, a pacsuliba tömjén szaga keveredik. Tengeri vihar tombol hatalmas hullámokkal.
Ennyit a gépek által generált művészetekről. Mondjuk, egy átlagemberről nem gondolom, hogy ilyen sikeres automatikát lehetne gyártani, de aljas és szemét módon kihasználtak engem.
Elsősorban Letícia árulása fájt.
Kiszolgáltatott engem a mohó médiának. Sok pénzért, ha ez magyarázat.
De nem lett vele boldog.
Mert kis klipünk számtalan ismétlést ért meg, fesztiváldíjakat nyert, óriásplakátot készítettek belőle, zenéjéből sláger lett, a kriptagyártók vasbeton fedéllel reklámozták legújabb gyártmányukat (áthatolásbiztos!). Utána fölismerték Letíciát az utcán, a nők leköpdösték, a férfiak hangos ajánlatokkal bombázták, hogy a végén már át kellett szabatnia az arcát, hogy ne ismerjék föl.
Így jár, aki visszaél a mások bizalmával.
Következik a TIZENKETTEDIK fejezet,
A legvidámabb barakk
Pusztai Péter rajza