TIZENKETTEDIK fejezet
A legvidámabb barakk

Vanek úr egy szemernyit sem volt erőszakos, cseppet sem volt terhére új barátjának, csupáncsak igénye volt arra, hogy egy hivatalnokélet összegyűlt okosságait megossza egy hallgatóval. Apró szívességeket kért, és a maga szerény eszközeivel törekedett egyensúlyra a viszonzásban.

Például Vanek úr megrekedt a papíralapú bürokrácia idejétmúlt rekvizitumainál, azt tekintette dokumentumnak, ami nyomdafestékkel lett előállítva, mit neki a képernyőn meg mindenféle vetített formában megjelenő szövegek. A Marson eltöltött ideje alapján a bűnözők uralkodó kasztjához tartozott, ám a semmittevő életmód távol állott tőle. Új barátjával mindenféle jogtárakból és szabályzatokból nyomattatott ki több száz oldalt, ezekkel a papírokkal kényelmesen letelepedett az asztalához, elvágólag elrendezte a ceruzákat, radírokat, vonalzókat az asztal síkján, és elmélyedt a munkában. Ilyenkor nem látott és nem hallott nyolc órán át. Kétóránként tízperces szünetet tartva.

Kalligrafikus, kéziratos leveleket fogalmazott, és őszinte undorral arcán, hogy ilyen elvei ellen való megoldáshoz kell folyamodnia, mivel hagyományos postahivatal nem lévén a bolygón, új barátját bízta meg a levelek elektronikus továbbításával. Eleinte minden kéziratos fogalmazvány-levélhez csatolt aprópénzt a postaköltségre, csak miután rendre visszakapta, akkor hagyott fel ezzel a szokással, de egyidőben ezzel új füzetet kezdett, amelyben jegyezte a tartozás rovatba a postaköltségek címszó alatt a továbbított levelek számát és címzettjét.

Alannak elég gond volt a cirkalmas kézírás betűit kibogarászni, a levelek tartalmával nem foglalkozott, hatóságoknak, felügyeleteknek, hivataloknak írogatott Vanek úr, és a levelek tele voltak jogszabályi hivatkozásokkal, paragrafusokkal, érthetetlen hivatalos fordulatokkal. Ezért ő lepődött meg a legjobban, amikor elkezdtek érkezni a válaszok. Az első rögtön az egész kolóniát meglepő intézkedés volt, valamelyik földi hivatal jelentősnek nevezhető összeget utalt át mindannyiuk számlájára, ugyanis Vanek úr talált két érvényben lévő jogszabályt, miszerint a földi nehézkedéstől eltérő körülmények között dolgozóknak vitamin-ellátmány jár, valamint az olyan körülmények közé kiküldött munkavállalók esetében, ahol a napi hőmérséklet-ingadozás meghaladja a 30 Celsius fokot, ott védőitalról kell gondoskodnia a munkáltatónak. S mivel mindezeket éveken át hanyagul kezelték, pénzbeli megváltással oldották meg a tartozást. Ki tudhatja, mivel fenyegette meg őket Vanek úr?

Már-már megváltozott volna Vanek úrról a köz véleménye, hülyéből átléphetett volna a hasznos hülye, vagy a mi hülyénk kategóriába, de újabb érthetetlenségeket művelt. A sikerrel záródott ügyekkel nem törődött, afféle hibaszázaléknak tekintette őket, ellenben elszánt gyönyörrel vette kézbe az elutasító, ellenséges hangú és kioktató válaszokat. Ezekre rövid kutakodás, újabb jogszabályi hivatkozások és paragrafusok idézése után válaszolt megsemmisítő stílusban. Mindegyik ügynek új dossziét nyitott, és azokra volt a legbüszkébb, amelyek vastagra híztak. Alannek már naponta egy óráját igénybe vette a kiterjedt bürokratikus munka, és nem igazán sarkallta jobb teljesítményre Vanek úr módszeresen adagolt ritka elismerése.

És ahogy így fokozatosan kialakult közöttük a mély barátságokra jellemző őszinteség és közlésvágy, Vanek úr megosztotta ifjú hősünkkel az élet egyéb területein beszerzett, kínkeservvel megtapasztalt bölcsességeit. A nők témakörben például meglepően kiérlelt tapasztalatokkal rendelkezett.

Nekem nincsenek előítéleteim – mondta Vanek úr -, vagy netán olyan kudarcaim, amelyek túlzó általánosításokra vezetnének, sőt azt is elismerem, hogy a beosztotti, irodai munkában a nők pedánsabbak, megbízhatóbbak, akár jobb munkaerők, mint a férfiak. Statisztikai megközelítésben szigorúan. De az érzelmi életüket nem tudják függetleníteni a munkájuktól. A magánélet területén pedig – jobb, ha ilyen fiatalon elhiszi nekem – legegyszerűbb még idejekorán elmenekülni előlük. Különösen azoktól, akik valamilyen művészeti ágban, gondolok elsősorban a zenei műfajokra, ezen belül az éneklésre kiemelten, nem feledkezve meg bizonyos hangszerek hosszú távon kibírhatatlan nyekergéséről, egyszóval, a művészi lelkületű hölgyek veszélyesek. Csak a saját példámra hivatkozva: bemenekülhet az ember a szekrénybe végső elkeseredésében, de nem tökéletes megoldás. Ritka az igazán jó hangszigetelő tulajdonságokkal bíró bútordarab. És a vége az, hogy akár egy szál törölközőben elmenekül a férfi, és a Marson konstatálja, hogy még ez is jobb, mint az érzelmi túlcsordulás.

A hatos számú barakk, ugyanúgy, mint a többi, a gengszterek irányítása és uralma alatt állt. Vászka, a főnök, ugyanolyan elvetemült, alvilági, primitív figura volt mint a többi társa, mégis ez a barakk, amelyben Alan és Vanek úr is lakott, kiérdemelte a legvidámabb barakk címet.

Vászka is úgy kezdte uralmát, mint a többiek, féktelen terrorral és kérlelhetetlen elnyomással, hogy egyértelműek legyenek a viszonyok, senki ne kérdőjelezhesse meg, hogy ki a főnök, és kié itt minden. De a törvényszerűen áldozatokkal járó féktelenségek után, talán lustaságból, talán belátásból, nem sokat foglalkozott az alattvalóival. Öncélúan nem kegyetlenkedett, és nem akart mindenkitől elvenni mindent, amiben az kedvét lelhette. Más barakkok gengszterei képesek voltak az összes személyes tárgyat elvenni alattvalóiktól, összehordani egy sarokba, és a tulajdonlás ősi örömével ülni a halom tetején, netán még annak is örvendezni, hogy ezeknek most milyen pocsék a helyzetük meg a kedvük.

Vászkának elég volt a tudat, hogy bármikor bárkitől bármit elvehet, és ez már elég volt neki. Ki is röhögték néha a társai, hogy bizonyára aranyból van a szíve, jótékony öreg bácsi lehetne, ha nem a bűnözés rögös útját választja. Pedig Vászka, bizonyára meg sem tudta volna fogalmazni, csak egyszerűen jobban érezte magát a felségterületén, ha ott az emberek vidámak, jókedvűek, kiélhetik a mániáikat. Nem tett ezért semmit, de nem is akadályozott senkit semmiben. És működött a rendszer. Néhány alapkérdésben nem engedett vitát, ha ezekben nem akadékoskodott valaki, akkor nyugodtan élhetett a barakkban.

Az emberek többségének teljesen mindegy, hogy egy undorító diktatúrában vagy virágos demokráciában él, ha a személyes céljaiban nem gátolják. Sőt, a többség támogatja a világos, érthető szabályokból fölépített rendszert, amiben jól kiismerheti magát, szemben a szabadság nevű parttalansággal.

Az értelmiségi beállítottságú civilek időnként erőtlenül engedetlenkedtek kicsit általános emberi jogokról meg szabad szervezkedésről szavalva, de annyira jelentéktelen volt időnkénti hangoskodásuk, hogy Vászka alvezérei elintézték szép szóval vagy fenyegetéssel. Erőszakra ritkán került sor, megintcsak ellentétben más barakkokkal, ahol a fegyencek gyakran örömüket lelték az ártatlanok vagy kicsit vétkesek bántalmazásában. Még egy pozitív tulajdonsága volt Vászkának: nem kívánta a dicsőséget. Más barakkokban dicsérni kellett a főnököt szemben és burkoltan, Vászka meg nem szerette, sőt viszolygott az ilyesmitől. És láthatóan jobbak voltak ebben a barakkban a munkateljesítmények, amivel a gengszterek nem törődtek, sőt az egész marsi közösség szempontjából is látványos eredmények születhettek, mint például Vanek úr mindenki számára hasznossá váló bürokratikus eredményei.

Következik a TIZENHARMADIK fejezet,
amelyben Vanek úr felvilágosító előadás tart Parkinsonról
szokatlan helyszínen

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ