TIZENHARMADIK fejezet,
amelyben Vanek úr felvilágosító előadás tart Parkinsonról
szokatlan helyszínen

Vanek úr barátsága kezdett nyomasztó és ijesztő méreteket ölteni. Alannek minden szabadidejében a közelében kellett tartózkodnia, folyamatosan rendelkezésre állnia az internetes jogtárak és szabályzatgyűjtemények letöltésével, bizonyos adatok pontosításában, újabb és újabb kéziratos levelek begépelésében nem tűrt halasztást az elszánt bürokrata. Nyárspolgári öntudattal egyenesen Vászkához fordult, amikor Alan egyáltalán nem sértő módon, de láthatóan vissza akart venni az elvárt segítőkészségből. A gengszterek között nagy sikernek örvendett az a bizonyos összeg, amit váratlanul ők is megkaptak, Vanek úr tevékenysége ettől kezdve a legmagasabb körök támogató védettségét élvezte. És bámulatos öntudatossággal elszemtelenedett. Alannek már percekben mérhető szabad ideje sem maradt.

Sőt, újabban azzal állt elő, hogy Alant a munkahelyére is el akarja kísérni. Mondván, szükséges volna behatóbban tanulmányoznia, érzéki benyomásokkal és megtapasztalással a meglévő munkakörülményeket, hogy eredményesebben vehesse föl a küzdelmet a konszern mindenkit kizsákmányoló gépezetével.

Így most kettesben róják a szűk folyosókat a bolygó mélyében. Vanek úr mintha egy világváros főterén sétálgatna, nem vesz tudomást arról, hogy most éppen egy szédítő mélységű tárna szélén egyensúlyoz, máskor meg kétszázezer tonna ingó kőzettömeg alatt emelne ki a falból egy színes követ, ami jól mutatna az íróasztalán.

Ön- és közveszélyesen civil módján csámpázik Alan mellett.
És közben be nem áll a szája.

– Hallott Ön már Parkinsonról? – tette fel a kérdést Vanek úr Alannak. Ez nemigen volt szokása, elég volt neki, ha Alan a képernyőbe bújva néha dörmögött valamit az előadásainak szüneteiben. Most nem elégszik meg a monologizálással.
– Igen, természetesen. Általános iskolai tananyag, minden gyermeknek beleverik a fejébe, hogy a XX. századi lángelme az emberiség jótevője, mert kidolgozta a teljes foglalkoztatottság modelljét, ami oda vezetett, hogy a társadalom minden tagja hasznos és értelmes tagja lehet a közösségnek, és ezáltal bekövetkezett az aranykor, amelynek bizonyos ellentmondásait és hátulütőit viszont az egyetemeken tanítják. Blablabla… ésatöbbi.
– Netán még föl tudja idézni a három alapelv egyikét-másikát is a memóriájából?
– Régen volt. Talán arra emlékszem, hogy két dolgozó ember már termel munkát egy harmadiknak a puszta létével, és ezt olyan piramisformának kell elképzelni: egy széles alapon az alsó vékony réteg a dolgozók, s fölöttük vastagon egymásra épülve az összes többi, akik irányítanak, nyilvántartanak, könyvelnek, terveznek, számfejtenek ésatöbbi, ésatöbbi… Nem sokat gondolkodtam rajta, mert pofonegyszerű, mint minden zsenialitás.
– Dolgozott Ön hivatalban?
– Természetesen, talán említettem is már, a Világbank alkalmazásában álltam.
– Bizonyára, bizonyára. – mondta Vanek úr szórakozottan. – És a világbanki tapasztalatai egybevágnak a parkinsoni törvényekkel?
– Úgy mondanám, hogy, mint minden bürokratikus rendszerben, rengeteg a léhűtő, semmittevő, teddide-teddoda ember. Választásokat lehet nyerni azzal, hogy ebben a köztisztviselői és közalkalmazotti tömegben valaki beígéri a rendcsinálást.
– Ez az! – kiáltott fel Vanek úr – Egy gondolkodó ember! Tudja meg, Parkinson nem az emberiség megmentője. Az összes szobrát le kellene dönteni, be kellene olvasztani, és valami hasznos célra fölhasználni. Mondjuk, átírni a történelemkönyvek vonatkozó fejezeteit.
– Egészen forradalmi gondolatok, Vanek úr! Gratulálok! Szokatlan Öntől ez a nagy hév. Mivel érdemelte ki a rég halott Parkinson ezt a gyűlöletet?
– Félreért, fiatal barátom. Szó nincs gyűlöletről. A téves eszmék ellen küzdök. A hivatal és a hivatalnoki munka megcsúfolása folyik itt mindenfelé Parkinson nevével takarózva. Már többször, több aspektusból megvilágítottam Önnek, hogy a hivatal a legnagyszerűbb emberi találmány, amit több ezer év alatt sikerült fajtánknak létrehoznia. Ami most folyik, az ennek a tönkretétele, módszeres rongálása a teljes foglalkoztatottság címszava alatt. El tudná például mondani nekem egy átlagos hivatalnok napi munkarendjét? Csak azt, amibe belelátott?
– Karikatúra-szerű lesz, amit elmondok. Az átlagos hivatalnok reggel bemegy a munkahelyére, üdvözli a kollégáit, megbeszélik egy kávé mellett az aktuális híreket, sporteseményeket, időjárást, politikát. Azután leül a számítógépéhez, és félig munka-, félig szórakozásképpen elintézi a napi tájékozódását, leveleket ír, üzeneteket vált, tájékozódik a belső eseményekben. Büfébe megy, kollégákkal tárgyal, intrikál, pletykál, szövetségeket köt az azonos érdekeltségű kollégáival. Hetenként kétszer értekezleteken vesz részt, továbbképzésekre, konferenciákra utazik, érdekvédelmi szervezetekbe tömörül…
– Pontosan és jól látja a helyzetet. – bólogatott rezignáltan Vanek úr. – Ez a teljes foglalkoztatottság. Erre képzik a fiatalokat az iskolában, eredményeiktől függően beléphetnek ebbe a rendszerbe, és úgy érzik, hasznos feladatot látnak el a társadalomban. Látszat-munkák és látszat-tevékenységek. Az irányítók, a felsőbb vezetés pontosan tisztában van az egésszel. Ugyanis szociálisan, emberi szempontból nagyon jó a rendszer. Évezredeken keresztül arra szocializálódtunk, hogy értelmes munkával kell megtermelnünk a létfeltételeinket. Különben feleslegesnek érezzük magunkat, és jön az alkohol, a kábítószer, az önpusztítás. Állami program: mindenkinek legyen munkahelye, és hihesse azt, hogy benne van egy előmeneteli rendszerben, célja és értelme van a tevékenységének. Az egész hivatalnokrendszerben nincs tíz százalék, amely értelmes vagy alkotó munkát végez. Amióta hibátlanul működő szoftverek végzik az igazgatást, zavaró és hibaszázalékot termelő tényező az ember.
– Na, hallja, Vanek úr! Ha ilyen szépen és pontosan látja a teljes foglalkoztatottság mindent átható ideológiáját, és ennek társadalompszichológiai és szociális vetületét is ilyen pontosan elmondja… Akkor hol itt a hiba?
– Ott, hogy Parkinson valóban lángész volt. Csak, bizonyára hallotta tanulmányai során azt a jól bevált fordulatot, hogy „a fejéről a talpára kellett állítani” az elképzeléseit. Ezzel ideologizálják meg azt, hogy pont a fordítottját művelik, mint amit a jeles tudós elképzelt. Parkinson rövid, mondjuk egyszáz évnyi tapasztalat birtokában a hivatal rendszerkritikáját írta meg. Pontosan és rendszerezetten, empirikus adatok birtokában föltárta azokat a hibákat, amelyek tökéletlenné teszik az egészet, és amelyek kijavításával nagyot léphettünk volna előre a tökéletes hivatal létrehozásához. Ehelyett kiragadják a tanítás egyik elemét, a túlfoglalkoztatottságot, és ebből csinálnak politikai, ideológiai programot.
– Értem Önt, Vanek úr, de nem mondhatja azt, hogy a teljes foglalkoztatottság nem jó ötlet, nem tartja mozgásban a társadalmat, nem garanciája szociális feszültségek kezelésének…

Ekkor valami egészen váratlan cselekedetre ragadtatta magát Vanek úr.
Gáncsot vetett Alannak, lelökte a földre, és odasziszegte:

– Csendben marad, és nem mozdul!
Egy ipszilon alakú elágazás közepében történt ez, Alan, ahogy a földre került, még fel sem ocsúdva a meglepetésből döngő léptek zaját hallotta két irányból is. A bányából kifelé tartó járatban voltak, egészen közel a barakkokhoz. Két irányból nagyon sokan közeledtek. Fölgyúltak a mennyezeti fények, a vakító világosságban két csoportra oszolva az összes gengszter közelített feléjük.

Most meglátták a két alakot, a tehetetlenül fekvő Alant, és fölötte a furcsán kiegyenesedett, szinte megnőtt Vanek urat. Egy pillanatra megálltak értetlenül. Vanek úr kiáltott oda nekik.

– Uraim, aki még egy lépést közelít, azt azonnal kiiktatom a nyilvántartásból.
Harsogó röhögés hangzott válaszul. Majd Vászka kiáltott:
– Magával semmi dolgunk, vén hülye.
– Megismétlem – mondta Vanek úr – , aki közelebb jön, az azonnal ad acta teszi magát. – és kabátja alól előhúzott egy géppisztolyt.
– Nem igazi! – kiáltottak a gengszterek közül többen – Ha valódi lenne, akkor se tudná kezelni!
– Gondolják? – kacagott egy harsányat Vanek úr, és megsorozta fejük felett a mennyezetet. Hullottak alá az apróbb-nagyobb kőzetdarabok. – Tájékoztatásul szíves érdeklődésükre cáfolom a feltételezett tényállást. – és újabb célzott sorozattal szétlőtte a lámpákat a fejük felett.

Mire kézilámpákat gyújtottak, és körülnézhettek, Vanek úrnak és Alannek csak hűlt helyét találták. Eltűntek a végtelen bányajáratok labirintusában, és gyorstüzelő fegyver volt náluk. Senkinek nem akarózott utánuk menni, megkeresni őket. Vászka mondta ki a verdiktet:

– Sokáig nem fogják itt kibírni. Arra kell felkészülnünk, hogy ki kell jönniük, és akkor meg fognak lepődni. Hiába van fegyverük.

Következik a TIZENNEGYEDIK fejezet:
A boldogtalan ember

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ