TIZENNEGYEDIK fejezet
A boldogtalan ember

Minden emberélet egyedi.

Általános állomásai viszont kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Cél a boldogság. Vagy a boldogulás. Képzelt folyamatosság, értelem, lehetőségek, szerencse és vakvéletlenek.

Mihez kezdjen az az életével, aki beleszületett a világ legnagyobb vagyonába?

Van neki is, természetesen gyermekkora, amikor nyiladozó értelemmel felfedezi erejét, hatalmát, határait. És megtapasztalja, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Ez is általános, de a többség inkább korlátokat és fékeket tapasztal egyénisége torzulásai ellenében, így szocializálódik elviselhető felnőtté, míg a gyermeki ésszel megkóstolt féktelenség óhatatlanul torzulásokhoz vezet.

Huszonharmadik Bill Gates felnőttkorára fokozatosan egészen kibírhatatlan emberré vált. Életének szakaszaiban sok-sok hobbival, szórakozással, sporttal, művészettel megpróbálkozott, talán csak attól a céltól vezérelve, hogy vajon mennyit, mit ér ő a milliárdjai nélkül mint festő, sportoló, férfi, autóversenyző vagy politikus.
A pénz uralma sokkal nagyobb az emberi társadalomban annál, hogy igazi, őszinte válaszokat kaphasson egy gazdag ember.
Az autóversenyzésben, életének húszas éveiben, eljutott a tehetséges középszerűségig, ahol már nagy pénzekért lehet versenyezni, ám a tét az ő vagyonához úgy aránylott, mint csepp a tengerhez. És itt már belelátott a fogadóirodák manipulációiba, a vetélkedő istállók kisszerű játékaiba, és undorral elfordult az egésztől. Amikor a tehetségessel, az önerejéből felkapaszkodottal kell megmérkőzni, akkor sokat számíthat, kinek milyen technika van a gépében, mire telik neki. És megint a pénz dönt? A száguldás valami nagyszerű, szabad érzés, de világbajnoki címet vásárolni mégsem akart magának.

Hasonlóan járt a nőkkel. Fiatalon falta őket a hormonok igézetében, gyors jóllakással, és hamar jelentkező kiégéssel, undorral, émelygéssel. Azután álruhákat öltve járta szórakozóhelyeket, remélve, akad egyszer valaki, aki őt magát szereti meg a pénze nélkül, ám sosem tudott odáig komolyodni a helyzet, hogy ő a milliárdjai nélkül került volna komoly kapcsolatba. Személyiségének része volt a sok pénz, nélküle önmagát sem tudta elképzelni, és mások sem tudtak enélkül gondolni rá.

A politika volt a harmincas-negyvenes éveinek és létének leghosszabb szenvedélye. Itt, végre, úgy érezte, nem a vagyon számított, ez új helyzetet teremtett életében. Pártjának szavazói és szimpatizánsai dicsőítették, a másik tábor pedig mélységesen gyűlölte.

Mérhetetlen ambícióval és tettvággyal vágott neki a pártkarriernek majd a kormányzati munkának.
Jó érzékkel nem a saját vagyonos osztályának képviseletére vállalkozott, hanem a szegények, a kisemmizettek, az örök vesztesek érdekvédelmét, az egész társadalom igazságosabbá tételét tűzte zászlajára. Zseniális, számító, racionális célszerűséggel. Utópisztikus tanulmányokat jelentetett meg szakfolyóiratokban és napilapokban egy élhetőbb világról, új társadalmi szerződést ajánlva kiváltságosoknak és kizsákmányoltaknak. A szociális igazságosságot képviselő párt nagy öregjei furcsán tekingettek erre a közibük csöppent kakukkfiókára. Igaz ők is megtollasodtak szépen politikai karrierjük során, s el-elfeledkeztek arról a rétegről, amely ideküldte őket érdekeik védelmében, de képtelenségnek gondolták, hogy a születésével determinált milliárdos ifjonc egyáltalán helyet kap a pártban. A népszerűségi mutatók, és az ifjonc meredek emelkedése a hierarchiában megfontolásra késztette őket. Ugyanis nemcsak a sikeres ember népszerűsége emelkedett meredeken, hanem húzta magával a pártját is. Hamarosan ráilleszkedett a haza megmentőjének népszerű álcája, aminek kiváló színészi képességekkel meg is felelt, demagóg volt, amikor kellett, eltaposta vitában az ellenfelet, amikor az kellett, hihetően hazudott, és hitelesen mellébeszélt, amikor számon kérték ígéreteit.

Hosszú távú terveket készített a társadalom, az ország megreformálására, életében először és utoljára érezte a munka, a cél, a tevékenység vonzását, valami rajtunk kívül álló értelem közös megvalósításának lehetőségét. Húsz órákat dolgozott naponta, önzetlen tettvággyal vetette magát a feladatok sűrűjébe, ami eddig szereplés és cirkusz volt, egyszerre feladattá vált, erőpróbává és kihívássá. Ellenzéke viszont az emberi gyengeséget támadta jó érzékkel a program mögött: ahá, a milliomos elvtárs be akar kerülni a történelemkönyvekbe! Játszik az emberek jövendőjével! Állítsák le a közveszélyes őrültet! Egyre hosszabb és hosszabb magyarázkodásokba kényszerült, és egyre nőtt a párton belül is az ellenzéke. Pedig pofonegyszerű a recept, amit képviselt: egyetlen nemzedéknek kellene lemondania a jólét áldásairól, befektetni minden energiát a jövendőbe, hogy azután mindenkinek nagyon jó legyen. Közösen, egy emberként összefogni, félretenni a vitákat, cselekedni. Hitt benne, már-már monomániásan, és médiában is jól szerepelt, mozgósító erejű beszédeket tudott mondani mély ihletettséggel.

De hosszú távon nem lehet az emberekkel terveket megvalósítani, hosszú távon mindannyian halottak vagyunk, mindenki inkább követi a pillanatnyi érdekeit. Mégis, voltak hívei, volt szavazótábora, a sugárzó lelkesedés sokakat magával ragadott. A következő választásokat, ugyan csak pár százalékkal, de elbukta. Mégis látott reményt az elkezdett folyamatok végigvitelére, egy újabb cikluson át az ellenzék sziporkázó vezére volt. Újabb ciklus, ismét országvezető, csak elölről kell kezdeni mindent, apró hálókat szőni, alapozni, előkészíteni, elindítani a reformokat, legyőzni a közegellenállást… És a saját lelkesedése sem volt ugyanaz, mint korábban. Biztosabban, pontosabban kalkulált, számolt a reménytelennel, és ettől a lendülete, meggyőző ereje is megkopott.

A következő választási eredmény megint ellenzékbe sodorta, és, mint minden korábbi játékára, erre is ráunt. Felismerte azokat a szabályokat, amelyeket nem lehet átalakítani.

Jó tíz évre eltűnt a közéletből, képeket festegetett saját maga szórakoztatására mindenféle egzotikus helyeken.

Még egyszer előbukkant a közéletben, akkor már öregedő emberként: médiabirodalmat vásárolt, már mindenféle reformszándékok és alkotási kényszerek nélkül. Cinikus, kellemetlen, vesékbe látó bölcs lett belőle. Kegyetlen játékokat talált ki a médiafogyasztók szórakoztatására. A valóság igézetében igazi életet, valódi tragédiákat, emberi sorsokat akartak látni, olvasni a népek – és ő kiszolgálta őket. Valóságos sportot űzött abból, hogy példaképnek, mintának, élő szobornak tekintett emberi nagyságokat sodorjon rejtett kamerák előtt erkölcsi válsághelyzetekbe, és jól megmutassa mindenkinek, hogy ezek is esendők, elbuknak, tévednek, összezavarodnak, nem tudnak ellenállni a csábításoknak.

Halálával keverte meg a legbiztosabban és legutoljára az erkölcsi világrendet, vagy annak fenntartott látszatát. Olyan végrendeletet írt, természetesen jól összekuszálva előbb a meglévő dokumentumokat és föllelhető információkat, hogy a létező alvilággal kell megküzdenie a becsületes emberek közösségének a hatalmas örökség elnyeréséért.

A végrendelet leírta: három vérrokona él a világban huszonharmadik Bill Gatesnek, akiknek fogalmuk sincs a rokonság meglétéről, de dokumentumokkal igazolni tudnák jogukat az örökséghez. E három ember valamelyikének kell a végrendelet közzétételétől számított tizenegyedik napon jelentkezni a közjegyzőnél, és övé az örökség. Ha ez nem történik meg, akkor az alvilágra hagyja a teljes összeget, az összes börtönben ülő bűnöző, elsősorban a Marsra száműzöttek, letehetik belőle a szabadulásukhoz szükséges óvadékot, és megfogadhatják a legjobb ügyvédet, hogy tisztára mossa őket egy perújrafelvétel keretében.

Legyen harc! – írta a végrendeletben. – Lássuk, ki rendelkezik igazi hatalommal, a becsületes társadalmi többség meg tudja-e tíz napig védeni három tagját, vagy kiderül, hogy a bűnözők uralkodnak?

És hatalmas valóságsó lesz belőle.

Kár, hogy én nem láthatom.

Következik a TIZENÖTÖDIK fejezet
A regényírás további nehézségei

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ