Krebsz János: Igazi Péhoward (XV)
TIZENÖTÖDIK fejezet
A regényírás további nehézségei
Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy mitől is lehet jó egy regény.
Némelyek esküsznek a sztorira, hogy kell egy jó, izgalmas történet, tele feszültséggel, váratlan fordulatokkal, és akkor abban akár az átlagemberek is szerepelhetnek, viszi az egészet a sodrás meg az izgalom. Más vélemények szerint viszont különleges, karakteres egyéniségek kellenek, és akkor akár a hétköznapi szituációkban is drámai események következhetnek be.
Az én tapasztalatom szerint viszont az az igazi, ha mindkettőből keverünk bele jócskán. Legyen tétje az eseményeknek, és legyenek különlegesek a hősök, nem csak afféle átlagszürkék, akikből tizenkettő egy tucat. (Meg közben azért ne feledkezzünk el a szerző tehetségbeli adottságairól.)
A Sárga tengeralattjáró tanácskozótermében igencsak különleges figurákból összeálló társaság foglal helyet az ovális nagy asztal körül.
Szerénytelenségnek tűnik, de magammal kell kezdenem. A kisportolt, rokonszenvesen erőteljes külső mögött egy érző lélek lakik. Amíg összegyűlik a társaság, addig is olvasok.
Imádott Shakespearemtől olvasom a Rómeó és Gyula történetét. Valami régi, szakadozott példány, de a hiányokat pótolja szárnyaló fantáziám, és a költői részletek igazán lenyűgöznek. Amit ez a sok bunkó biztosan nem tud értékelni körülöttem. Ezek még könyvet sem tudnak rendesen a kezükbe fogni, és észre sem veszik, hogy olvasás közben arisztokratikusan eltartom a kisujjam.
A történet kicsit elcsépelt: két fiatal szereti egymást, a szülők meg maradiak, heteró beállítottságúak, ugye, két fiatal férfi, szerelmi jelenet is van, a közízlés határain belül, de csak elképzeli, ugye, az ember, hogy ezek mit is kezdenek egymással az ágyban, és nagyon erősek a társadalmi előítéletek.
Igazán szellemesek a dalbetétek, különösen az, amelyik úgy kezdődik, hogy lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém. Abban mesteri a mester, hogy mind a két álláspont egyforma erővel van jelen, megküzdenek egymással, és a gyengébb elbukik. A megoldás, legalábbis a technikai részletek kicsit erőltetettek, elveszett levél, eltévedt hírvivő, téves és késlekedő információk, ilyesmik, egy rakás véletlennel csinál tragédiát, ami nem igazán elegáns. És nagyon sajnáljuk a rokonszenves fiatalokat, akik csak őszintén szerették egymást, erre az érzelmi panelre épül az egész hatás, a könnyzacskók vannak megcélozva. Kicsit erőltetett, kicsit túlpörgetett, kicsit hihetetlen, és túl vannak adagolva az érzelmek. Ízlés dolga, nekem csöpögős.
Az elnöki helyen Tuskó Hopkins ül. Köpcös alak, folyton szivarozik és vedeli a töményet. Egyszer régen tarkónlőtték, és Török Szultán úgy segített rajta, hogy lopott egy tábornoki egyenruhát, beleöltöztette a haldokló Tuskót, és hívta a mentőket. Megmentették, fölgyógyult, olyan lett, mint volt, és az ideggyógyászok megállapították, hogy olyan agyi részeket érhetett a golyó, amelyek a jólneveltséget szabályozzák. Azóta nyugalmazott tisztként valami titkos szolga lett belőle, és egyre ível felfelé a karrierje. Ezt nem igazán értem, de azokban a körökben, ahová került, eredeti pofának tartják az alkoholizmusa meg a szivarozása ellenére. Vagy éppen azért. Azokban a katonai körökben minél nagyobb állat valaki, annál jobban respektálják. Ezeknek a titkos szolgáknak olyan ügyeket kell elintézni, aminek nem szabad napvilágra kerülni, és ebben van gyakorlata Tuskónak.
Jobbról Róbert Gida ül, egy gyermekarcú és -kedélyű felnőtt ember, köztünk szólva a legnagyobb csempész, akit valaha ismertem. Olyan ártatlan kinézete van, hogy mindenkit megtéveszt. Legnagyobb húzása a plüssállatok forgalmazása volt, valami olyan bélést talált ki, amin nem hatolnak át a röntgensugarak, és konténerszám hordta át a határokon az export-import tevékenységét. Bármit át tudott vinni bármely határon, amíg egy üzlettársa le nem buktatta. Soha nem volt büntetve, és a világ minden vámhivatala és rendőri szerve feni rá a fogát.
Itt ül köztünk Piszkos Fred, és játssza a házigazdát. Jó és szép, hogy megmentett, kihúzott a csávából, de a hálának is vannak határai. Rögtön kizsebelt, visszavette azt a kis pénzt, amit becsületes munkával kerestem. De a nagy gyémántról a vén szenilis megfeledkezett, az még mindig nálam van. Most töltöget mindenkinek, kínálgatja a földi jókat az asztalról, közben a szaga a régi, mindenki húzódik el a közeléből.
Csak John Lennon tud megmaradni a közelében, két nagy fülhallgató a fülén, el van merülve a zene világában, láthatóan se lát, se hall, se szagol. Most egyenruhába öltözött, sárga stráfos nadrág, lila kabát, tele rendjelekkel és kitüntetésekkel. Azt mondja, ez a Bors Őrmester Magányos Szívek Klubja Zenekarának egyenruhája.
Wágner úr a kék szakállával. Ez valami mánia nála. Azt híreszteli, hogy egyszer, miközben azt énekelte, hogy az asszony ingatag, beleesett egy medencényi kék zománcfestékbe, és azóta kék a szakálla. De ez se stimmel, mert amióta ismerem, már régen lenőtt volna. Erre azt mondta, hogy a balettirodalom klasszikusainak tiszteletére kék a szakálla. Akkor éppen józan volt, ezért nem hiszek neki. Meg a balett se tartozik az irodalomba, szerintem.
Meg Senki Alfonz a maga spanyolos eleganciájában, kendőt köt a fejére, frissen van mindig borotválva, de a borosta mint árnyék jelenik meg arcán, olyan, mint egy nyújtózó ragadozó, bármikor villámgyors reakcióba vált a lustának tűnő kényelmes üléséből. És nagyon tetszik a nőknek ezzel a kikent-kifent buta eleganciájával. Volt már néhány heves afférunk nőügyekből kifolyóan, mert a hölgyek igenis fogékonyak a kiművelt lelki szépségekre, és amikor már kellőképpen megpuhulnának némi érzelmi élet abszolválására, akkor megjelenik a Senki, és kiderül, hogy a sármos mosoly még többet nyom a latban. Az ilyen ügyek általában heves pofozkodásba torkollnak. A nőt meg elviszi egy harmadik, kevésbé kék-zöld egyén.
Így, testvérek között párszáz év kiszabott, le nem töltött szabadságvesztés, válogatott csirkefogó banda vagyunk, és igazán kíváncsian várjuk, mi lesz az a nagyszabású disznóság, amire itt összegyűltünk. Egy biztos, unatkozni nem fogunk.
A Tuskónak van egy személyi titkárja, aki öltönyös hivatalnok kinézetű fiatal ember, velem letetetik a könyvet, Lennonnal a fülhallgatót, és a titkár fölolvassa Bill Gates végrendeletét. Hozzá kell tennem, hogy legalább huszonnégy órával előbb, mint azt a közjegyző nagy média-érdeklődés mellett hivatalosan megteszi. Tuskó büszkén élvezi, lám, mire képes az ő titokszolgálata. Piszkos Fred közben nagykéssel almát eszik, nagyokat cuppog, nem tudni, a gyümölcsöt élvezi, vagy a szöveget. Inkább mindkettőt. Imádja a piszkos zsiványságokat.
A beállt csendben Lennonnak van kérdése:
– Mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
– Hülye vagy! – mondja Piszkos – Majd mi lenyúljuk ezt a kis pénzt, erről van szó.
– Nem egészen, de majdnem. – mondta teljes titoktiszt mivoltában Tuskó, és megpróbálta elmagyarázni, nem teljes sikerrel. – Ti mind ismertek kártyajátékokat, ugye? – bólogattunk, ő folytatta – Most képzeljetek el egy partit olyanok között, ahol mind a három játékos cinkelt lapokkal játszik, és mi fogadást kötünk nagy összeggel az egyikre. Értitek, pupákok? Benne vagyunk a partiban, és mégse, és közben nyerni fogunk. Különben renonsz.
Nem igazán értettük, Tuskó sosem volt a szavak embere, de ő a főnök ebben a buliban, ez már egyértelmű. A titkár vette át a szót, és körvonalazta a helyzetet.
– A Mr. Hopkins által előadottakat kiegészíteném néhány momentummal. Azt ugyebár önök is tudják, hogy a demokrácia egy lassú intézmény, amelyben a kormányozó erők csak nagyon lassan tudják megvalósítani a terveiket, és az ellenzék meg folyamatosan támadja őket, nekik meg ez a dolguk. De vannak olyan helyzetek, amikor rendkívül gyorsan kell cselekedni, nem tűrnek pillanatnyi halasztást sem az ügyek. Erre való a mi titkos szolgálatunk, amelynek általános sikerességét Mr. Hopkinsnak köszönhetjük. Ő nagyon határozottan átvágja a gordiusi csomókat…
– Átvágásokra emlékszem, de ez a gordius ez nem ugrik be. – vakargatta a tarkóját a köpcös – Nekem fejlövésem van, és mellőzzük a dicsérgetést.
– Egyszóval, ezekhez a feladatokhoz olyan emberekre van szükség, akik egy sötét sikátorban nem rendőrért kiáltanak, ha szembejön valaki, illetve nem lakatost hívnak, ha szembetalálják magukat egy zárt ajtóval.
– Ez színigaz. – erősítettem meg tudásában a titkárt, ő meg folytatta.
– Remélem, nem kell részleteznem miért, de mi abban vagyunk érdekeltek, hogy az a bizonyos örökség a valódi örökösök kezébe kerüljön, ne a börtönviselt csőcselék kapjon általa esélyt a visszatérésre.
– Nem tudom, mi a baja a fiatal úrnak a börtönviseltekkel? – szólt közbe Piszkos Fred. – Egészen rendes emberek is vannak közöttük, meg, persze, gyanús gondolkodású, felfújt, beképzelt alakok is. – és jelentőségteljesen felém pislogott.
Még össze se állt a csapat, és az öreg máris ki akar túrni! Pedig mindeddig én vagyok az egyetlen, aki érti, miről van szó, és értelmesen hozzászóltam. Nagyon kiosztottam volna neki néhány pofont, de moderáltam magam. A titkár meg folytatta:
– Operatív csapatunknak van huszonnégy óra előnye. Keresik gőzerővel azt a három nevet a dokumentumtárakban, akik szóba jöhetnek örökösként, és figyeljük a maffiavezéreket, akik vélhetően szintén megszerezték az információkat, és ők is keresik azokat, akiket el kell tenni láb alól.
– Tudunk már valamit? – kérdezte Lennon.
– Egy név és cím relatíve biztos.
– Ez mit jelent?
– Van New Yorkban egy címünk, ott él az a személy, aki még maga sem tudja a dolgot.
– És miért nem megy ki a rendőrség, veszi védő őrizet alá, vagy viszi be a dutyiba arra a tíz napra?
– Olyan nagy a tét, hogy senkit nem tekinthetünk még a rendőrség berkein belül sem megbízhatónak. Csak felhívnánk a bűnözők figyelmét az illetőre, ha még nem szerezték meg az információt. És holnaptól az összes média figyelmének a középpontjába kerül az ügy, rávetik magukat az összes lehetőségre. Akkor van valóságsó, ha hajsza, üldözés, versenyfutás alakul ki. Éppen ezért nekünk csendben el kell indulni, és elrejteni azt az embert tíz napra. Közben az operatív csoport keresi a másik kettőt. Világos az alternatíva?
– Azt hiszem. – mondta Tuskó mint parancsnok.
Még én szóltam hozzá:
– A világ megmentése, legalábbis az erkölcsi világrend megóvása, azt hiszem, megfelelő kihívás és nemes cél alkalmi csapatunk számára, de van egy kis bökkenő. Nem mintha akadékoskodni akarnék…
– Mi az, bökd ki. – mondta Senki.
– Arról van szó, hogy egy regényben mindennek következetesen össze kell függni egymással. Ha a főszereplő az első fejezetben magas, szőke, kékszemű, akkor a másodikban nem lehet alacsony, kopasz, dagadt. Vagy ha igen, akkor nagyon meg kell magyarázni. Ilyen is van, de nem jellemző. Na most, ha Európa víz alatt van, és meg vannak emelkedve az óceánok vízszintileg, akkor New York egyszerűen nincs, vagy víz alatt van. Ha következetesek vagyunk ehhez a fikcionális valósághoz. Akkor hogyan mehetünk mi New Yorkba?
– Ez egy hülye Sztrovacsek! – mondta Wágner úr.
És a Sárga tengeralattjáró elindult New York irányába.
Következik a TIZENHATODIK fejezet, a
Marsbéli krónika
Pusztai Péter rajza