„Hosszú, nehéz napom volt. Úgy gondoltam, nem ülök buszra, kiszellőztetem az agyam. Az sem zavart, hogy szemerkélt az eső. Tíz óra lehetett, mert zártak a kocsmák, szállingóztak, tántorogtak ki a vendégek. Az egyikük éppen előttem imbolygott. Énekelt: „Amerre én járok…”. Nem tudta befejezni, beleesett az árokba, amit a kábelesek ástak ki. Nem vagyok kárörvendő, de ezt az abszurd helyzetet nem lehetett megállni nevetés nélkül. Nevettem. Aztán – mert emberek volnánk – bemásztam utána. Együtt énekeltük: „Hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre…” Karcsikám, ennyire szabadnak és lebegőnek ritkán éreztem magam. Egy árok fenekén.”

Ezt minap (kábé tizenöt éve) egy volt kollégám mesélte, s benne a huszonegyedik századot jellemezte.