(Levelek New Yorkból)

A szerző fotója

“Mint megannyi fiatal nő. Irén is elindult New Yorkba Karolinából remélve, hogy itt is akkora jelenség lesz, mint amott volt, ahhoz hogy ideérve meghunyászkodva tudomásul vegye, hol is a helye a New York-iakkal szemben…”
Ez a bölcsesség annyira jó, hogy akár én is mondhattam volna, de nem én mondtam, hanem a Facebookon olvastam az imént.
New York olyan város, amelyik nincs felkészülve sem földrengésre, sem hurrikánra, s mégis, egy héten belül mindkettő próbálkozott nála.
Nem vagyok jó keresztény, mert a jó keresztény ember nem utál senkit. De én utálom azokat, akik pánikot keltettek a természeti csapások körül. És utálom azokat is, akik az evakuálások ellenére a legalkalmasabb helynek a megvadult óceánpartot találták a kocogásra, főleg, ha televíziós forgatócsoport is járt arra, vagy akik a tiltás ellenére a viharban konflissal járták a Central Parkot.
És szeretem New Yorkot, mert olyan decensen menetelt végig ezen az egész mizérián.

Azt írja nekem az én Elekes Frici barátom:
„Huszonkilencedike van, éjfél után 2.30.
Direkt fölkeltem, hogy lássam, mi van Nevijorkban.
Szerintem nincs nagy baj. És nem is lesz. Mert elmegy a víz és elmegy a vihar, megrázza magát a város. És minden megy tovább,a maga útján.
És ha valami baj is lesz, összefog a pípöl és rendbejön minden.
Egyszer kérdeztem egy rég kivándorolt embertől, pont Nevijorkban, mit szeret ezen az Amerikán. Azt felelte, a pípölt szeretem uram, a pípölt!”

Amire én vissza is válaszoltam:
“Ez mind így igaz Frici. Irén meghajolt New York előtt. S ma hajnalban,
amikor ideért, szépen lábat törölt, bekopogott, és leegyszerűsödve
tett-vett, majd odébbállt. A kellős közepén tartottunk, amikor felragyogott
a nap. Párhuzamosan néztem a műholdképet a gépemen, s nem hittem, ami
történik. pedig csak az történt, hogy akkor vonult át rajtunk a szeme. A
szem pedig átengedte a napfényt, mint egy kacsintást. aztán feltolta a
fellegeket New Englandbe, és kis huzattal elkotródott.
Anyám szegény ottani hajnali 3-ig nem akart az istennek sem lefeküdni, hiába
mondtam neki a messengeren, hogy nem lesz nagy baj, s ha lesz is… attól
neki kell aludnia. Mert én is fogok, amikor itt annyi lesz az idő.”

Hanem, amikor kicsit csendesebb lett a szél, és nem csapott annyira az eső, kimentem, hogy nyílt terepen nézzünk egymással szembe. Ha már hivatlanul ugyan, de vendégségbe jött hozzánk. El lehet-e ítélni? Ki ne akarna vendégségbe jönni New Yorkba, nem? Drága nagyanyám házába is annyian mind jöttek bejelentés nélkül, és senkit nem hajigált ki – csak egyszer a szektoristát, de az egy más mese. Mindig azt mondta:
– Nem vagyunk mink urak, hogy csak bejelentíssel lehessík bennünket megvizitálni.
Nem is tudom, ebben a mai világban hogyan boldogulna el…
Ott álltam hát a reggel óta még mindig visszafelé folydogáló East River partján, szemben a várossal, s körötte Irén lebernyege.
Elmosolyodott. Én lefotóztam.
Azt szokta mondani egy barátom, azért szeret belefeledkezni a képeimbe, mert mindenben a szépet találom meg. Nos, ez a mai szép, az Iréné abban a mosolyban volt.

New York, 2011. augusztus 28.

1. Rozek Enikô:
   2011. augusztus 29. 13:33

   Nagyon örülök,hogy minden rendben,és annak is,hogy mindennek ellenére optimista ember maradtál.Szeretném ha én is mindig ilyen lehetnék,valamint azt is,hogy mindenhol mindenkiben csak a jót, a szépet láthatnám.De ez nem mindig sikerül.Ettôl vagy te különleges ember.Az pedig,hogy ki a jó keresztény,és ki nem,vagy mitôl az ,vagy nem,az már egy másik kérdés.Tulajdonképpen a keresztény ember is ,vérbôl és húsból van.Tehát,ugyanúgy szeret,és gyûlôl idônként,mint bárki,csak az emberek esnek abba a tévedésbe,hogy egy Angyal, vagy egy Szent.Én egyik sem vagyok.