TIZENHATODIK fejezet
Marsbéli krónika

Lebegek a végtelen sugarak remegő áramán. Maradéktalanul kitöltöm a végtelent. Nincs semmi rajtam kívül. Mozdulatlan mozgató, alfa és ómega, kezdet és vég. Nem érzek, nem változom, nem irányulok. Vagyok. Időtlen idő és távolságok nélküli tér.

Vagyok, aki vagyok. Örök körforgás, a visszatérés ígérete, nyugalom a változóban, állandó a mélységek fölött. Körülölel, magába zár a semmi. Mégis: vagyok. Nincs erő, hatalom, nincs hatás, nincs ok és következmény. Levitáció az origóban. Anyagtalan halmaz, álomkapu, tükörkép tükrözött nélkül.

Semmi, semmi, semmi.

Belém merül egy akarat.

Vászka vagyok. Nagyon akarom annak a két embernek a halálát. Csak annyi, mint eltaposni egy bogarat. Nekem ez most fontos, de váratlan nehézségek merültek fel. Ellenállnak. Fegyverük van. Ez dühít, erősíti bennem az elszántságot. Vizük, levegőjük, élelmük van. Ez már kiderült. Ők tudták, mi fog következni, készleteket halmoztak fel, elrejtették a bányában. Számomra meg itt a teljes technika, az összes bányarobot, a követő rendszer, rájuk tudom omlasztani az egészet. Ezt kell ügyesen megcsinálni.

A pusztulás és pusztítás – bár képszerűen látom – idegen tőlem. Csillagok, naprendszerek omlanak össze. A nagy bumm és a nagy reccs között kitágul a pillanat. Nyúlik végtelenné. Vászka is el fog pusztulni? Igen. Az ember halandó. Vászka ember. Akarata erő.

Alan vagyok. Üldözött, fenyegetett élőlény. Teremtmény. Program. Kód. Menekülök. Az élet, az életem a legfontosabb. Csupa érzékelés vagyok. Vannak izmaim, fáradtak és időnként görcsbe rándulnak, akkor nem tudok tovább menni, vannak belső szerveim, összevissza jeleznek, háborognak, föl akarják mondani a szolgálatot, van tudatom és akaratom. Túl akarom élni ezt a támadást. Törékeny pillanat vagyok. Élni akarok, fiatal vagyok, nem adhatom fel. Náluk a teljes bányatechnika, robotokkal üldöznek.

Idegen tőlem az elmúlás. Az anyag megmarad, a képlet, ami Alan, nem akar szétesni, amíg tudata van. Az idő körül forog. Idő. El fog múlni. Addig menekül.

Vanek úr vagyok. Célom és feladatom van. Ki vagyok rá képezve. Még bírom a ránk nehezedő nyomást. Bírnom kell. Három lépéssel előrébb gondolkozom. Tudom, mi fog következni. Föl vagyok készülve. Minél idegesebb az ellenfél, én annál nyugodtabb vagyok. Alan, úgy tűnik, összeomlott. Lelket kell vernem belé. Ketten visszaverünk minden támadást. Egyedül nehéz lesz. Fáradok.

Nem érdekel halál és elmúlás. Minden véges. Feszültség, egymás kioltására koncentráló energiák. Egyensúlytalanság. Kényszer.

Fal vagyok. Tömör nehézfém. Áthatolhatatlan. Az ércek koncentrálódnak bennem hirtelen. Egyik oldalon a két menekülő, másikon a bányagépek marnak belém kopásra ítélt fogakkal.

Most nyugalom van. A végtelen áramok sugara harmóniába rendeződött. Vagyok.

Beavatkoztam. Múlt idő. Időtlenség a térben.

Vagyok, és vannak bennem ők. Nyugalom és nyughatatlan. Bomlásnak indult állandóság. Vannak ők a bomló testek. Egymást pusztítók. Vagyok bennük. Akaratuk én vagyok. Magam ellen.

Következik a
TIZENHETEDIK fejezet
Egy médiahacker virágvasárnapja

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ