Bemutattak egy rokonszenvesen mosolygó cigány srácnak. Idősebb lévén én mondtam meg a teljes nevemet, ő lezseren csak ennyit: ”Dolfi vagyok”. Kezet fogtunk. Sokáig tartott, mire rábírtam, hogy tegezzen. („Tudja… tudod, a mi családunkban ez nem volt szokás!”) Megittuk a pertut. Egy bizonyos idő után mertem feltenni a kérdést” „Nem volt, nincs problémád a neveddel? A náci Hitlert meg Eichmannt hívták Adolfnak!” Felnevetett. „Fényes Adolfról még nem hallottál? Ő nem volt nemzetiszocialista, és ő is magyar volt! Sőt…” (Az is szónak nyomatékot adott.)  Persze, hogy ismertem Fényes Adolfot, de nem ezt tartottam fontosnak: „Hogyan lettél Adolf?” „Hogyan? Hát apámról. Ő is az. Tudja… tudod, mi nagyon hagyományőrző család vagyunk.”  Van e kocsmában egy másik ember. Az édesanyja magyar volt, az édesapja cigány. Öreg már, rokkant is, de ő a megtestesült életöröm. Ignácnak hívják. (Nácinak becézzük!)