Az író nem segít eligazodni, mi igaz és mi nem, kinek van igaza és kinek nincs, ki és mi a jó és mi a rossz – az összeesküvés-elméletek tengerébe mentőöv és világítótorony nélkül beleejtett gyanútlan olvasóra hagyja a döntést. Ha még úszni is tud… majd csak lesz valami.

Hasonló gondolatokat fogalmaztak meg Umberto Eco vatikáni és más világi kritikusai és gyanútlan, ámde fölcsigázott olvasói a tavaly ősztől, mikor is megjelent a „rózsás” író új könyve, A prágai temető. (Így emlegetem majd, nem eredetiben: Il cimitero di Praga – a magyar fordítás még csak készül, idén állítólag megjelenik, Barna Imre feltehetően megtartja a fentebb említett címet.) Annak ellenére, hogy csak kevesen olvashatták, elég sok ’reflexió’ született már a könyv kapcsán magyarul is – valószínűleg azok is ugyanilyen kompilációk, mint ez az enyém. Csupán azért mertem tollat (klaviatúrát) ragadni, mert jártam a prágai zsidó temetőben, melynek felemelő és nyomasztó emléke bennem él, még ha nem is találkoztam ott Sión/Cion bölcs – és a világ ellen összeesküvő – rabbijaival…

Eco – nyomasztó – könyve (Pavese-díj ide vagy oda) hatalmas vitát keltett Olaszország-szerte. A baloldal sommásan árulónak minősítette (aki ráadásul átpártolt az antiszemitákhoz), a jobboldal ugyanilyen sommásan olcsó sarlatánnak titulálta (aki azért továbbra is inkább a baloldallal kacérkodik). Az új Eco-mű akár a diszambiguitás és a hipokrízia, a kétértelműség és álszentség mintaképe is lehetne. Ha nem Eco könyve lenne. Az Eco-hívek szerint az Eco-olvasók tudják, mit akart mondani a Mester. Még ha meg is maradnak a kétségek az utolsó oldal után is: a jóérzésű olvasó nem lehet biztos benne, hogy a zsidók valóban nem akarják-e megszerezni az uralmat az egész világ fölött. A nem jóérzésűben semmi kétely nem marad: dehogynem akarják, lám, Eco mester is megmondta. Lelki szemeimmel akár egymás mellett láthatom a szélsőséges könyvkínálatot a világ különböző részein: a Mein Kampf Hitlertől, Cion bölcseinek jegyzőkönyvei ki tudja kitől, A prágai temető Ecótól – németül, angolul, arabul, oroszul, és persze magyarul is. Hiszen ’politikailag teljesen korrekt’ írásról van szó.

De annak az Econak a könyvéről van szó, aki Berlusconit Hitlerhez hasonlította. Ez az Eco nem lehet antiszemita. Ezt még hazai jobboldali (konzervatív, egyben – sikerei miatt – irigykedő) kritikusai sem állítják. Szerintük – a baloldallal kacérkodó, de igazából politikailag közömbös – Eco megint belecsapott a nulláslisztbe, és semmi újat nem alkotott, csak ismét mindenkit kiosztott, megint összehordott (ravaszul összelopott) hetet s havat, összekeverte a babot a lencsével és leöntötte az újra meg újra föltalált ál-szakmai spanyolviasszal, melynek szaga elbódítja a félanalfabéta olvasót, akinek úgy tűnik: a Maestro megint megmondta a tutit – pedig megint csupán semmitmondott – jó pénzért, mert honoráriumilag egyáltalán nem közömbös…

(Egyik) első hazai olvasóként (be kell vallanom: nagyon nehezen olvasható opus, nemcsak és nem első sorban – a naplóírás okán – kissé archaizáló, rozsdás nyelvezete, hanem a lexikonszerű töméntelen utalás miatt, bár a könyv végén a szerző igyekszik valami mankót adni a jobb megértéshez) magam is igazat adok az első olasz kritikusoknak és olvasóknak. Még azokkal is egyetértek, akik szerint unalmas. A szabadkőművesekről, a garibaldistákról, a Dreyfus-ügyről, az antiszemitákról és a zsidókról pletykaszinten is sok mindent megtud, aki elszánja magát a félezernél is több oldal átböngészésére – miközben lankadó figyelmét nem tartja éberen a rózsaneves regény enigmája és naturalizmusa. (Nem valószínű, hogy a filmgyártók ráharapnak erre a temetői regényre – bár Hollywood forgatókönyv-íróinak fantáziája kimeríthetetlen és kiismerhetetlen.)

Az olvasók érdeklődése is visszafogottabb lesz, mint ama másik könyv esetében. Még ha most is jól megírt, jól megszerkesztett, jól kitalált történetről van szó, melyben – a főhős (antihős) személyét kivéve – minden történés, minden szereplő valóságos (az író állítása szerint, és miért ne hinnénk neki), csak a napló – és minden más – fikció… Történés van bőven, az olasz egység megteremtésétől a francia egység dreyfusi kettétöréséig, a történelemből (az európai Ottocento történelméből) visszaköszönő személyek is egymás sarkára taposnak a nagy kavarodásban (olaszok-franciák-oroszok; papok és világiak; III. Napóleon és Zola meg persze Dreyfus, az utóbbihoz kapcsolódva a lecsúszott magyar arisztokrata, Esterházy; Viktor Emánuel és Garibaldi; ez utóbbi körül még magyarok is akadnak: Turr, meg Tuccory, de még Bem is említésre kerül; de fölbukkan Freud is – Froide ’ál-néven’, és még sokan mások).

Főszerephez azonban egy könyv, pontosabban megszületésének körülményei jutnak. Az opus később Cion bölcseinek jegyzőkönyveiként híresült el és vált hatalmas tömegek sokat forgatott bibliájává. A Nagy Zsidó Szabadkőműves Liberális Összeesküvés textus receptusává. (Pro memoria: Az ominózus műről Eco már írt korábban is, a Hat séta a fikció erdejében című kötetben, 1995-ben kiadta az Európa is.) A paratextus elemei azonban nem hagynak kétséget a felől, hogy valójában az újkori antiszemitizmus áll a könyv középpontjában. Az 1830 és 1898 között (egyben a leendő Olaszország és a már meglévő Franciaország között) játszódó regény „korválasztását” – a szerző szerint – az indokolja, hogy ez az időszak szerves prelúdiuma volt a XX. század nagy gyűlölködéseinek. Ahogy írja: akkor lett az (első sorban nemzeti) identitásérzet alapja a gyűlölet, méghozzá a nem identikusnak tartott gyűlölete. Ezt a gyűlöletet mintegy polgári szenvedélyként szították, a népek nagy barátainak tartottak lettek e szenvedély tárgyai: mindig kell valaki, akit gyűlölhetünk, hogy ezzel igazolható legyen önnön nyomorúságunk. Az őseredeti örök félelemből fakadó (s emiatt örök) gyűlölködés mozgatja a társadalmat ősidőktől fogva… A gyűlölet lép elő igazi elsődleges emberi szenvedéllyé – a szeretet és a szerelem válik anomáliává, mint ami eltér a normálistól; úgy tűnhet: a társadalmi mechanizmusok finom szerkezetében a „jó” csupán csikorgó homok. Ezeket persze Eco így explicite nem mondja ki A prágai temető-ben, mint ahogyan azt sem, hogy nem a ’rossz’, a ’gonosz’ önmagában, hanem a ’jó’-val, a ’szentségessel’ vívott örökös harcuk a társadalmi fejlődés igazi motorja. Könyve útmutató ugyan a tévelygőknek, de nem elemi iskolás szinten.

Egy párizsi kritikus szerint éppen az e könyv fő erénye, hogy bemutatja: miképpen működik a gyűlölet mechanizmusa. Odi, ergo sum: gyűlölök, tehát vagyok, ez az életelve a (boldogként, majd szentként tisztelt XV. századi trentói-tridenti vérvádas mártír, a kis Simon nevét kölcsönző) született gonosz főszereplőnek, Simonininak. A gyűlölködéshez nem szükséges gondolkozni – két évszázad múltán még Descartes is feledhető… Az ódium fiktív filozófusa, Simonini, a valósnak álcázott fiktív Jegyzőkönyvek kapcsán végig másokra – soha elő nem került forrásokra – hivatkozik, a szerzőséget (ál-)szerényen egy pillanatig sem vindikálja magának. Nem is lényeges, kinek (kiknek) a szellemi excrementuma ezt a förmedvény – kizárólag ürügyként volt és van rá szükség. Az említett gyermekszent kultusza (csakúgy, mint a többi „vérvád”, Solymosi Eszterrel sem lezárólag) a középkorban – és később is – jó ürügy volt az askenáz zsidóság elleni pogromokhoz – ugyanerre szolgált később, jóval nagyobb mértékben, a Jegyzőkönyv. Még a Mein Kampf is hivatkozik rá. A katolikus egyház pedig csak nagy késéssel és akkor sem teljességgel határolta el magát a zsidókat Krisztus-gyilkosnak (deicidium) bélyegző antijudaizmustól és a zsidók ellen elkövetett megszámlálhatatlan bűnöktől. (Miközben józan önkritika hangja mellett az egyházban is új erőre kapott az önmentő tagadásé is.)

A könyv egyik (olasz) kritikusa szerint Eco a lehetetlent kísértette: megpróbálta az antiszemiták szemszögéből kiindulva, mintegy az ő oldalukra állva elítélni az antiszemitizmust. Ugyanez a kritikus még értelmetlen plágiummal is megvádolja az írót: a Jegyzőkönyvekről Norman Cohn és mások már mindent megírtak, Eco csak (fölöslegesen) átírt egyes dolgokat. Ráadásul kívülálló kukkolóként (kibicként) tette ezt – anélkül, hogy elkötelezné magát pró vagy kontra, anélkül, hogy pozitív ellenszereplőt hozna létre, segítene meglelni az igaz utat a tévelygőknek. Ha az igazság ki is derül a könyvben (legalábbis fölsejlik a hamisság bebizonyosodásában), a mindent tisztázó és mindent megtisztító (ok)nyomozás katarzisa nélkül erőtlen igazság az. A könyv (és szerzője) akarva-akaratlanul is együtt ordít a mindent (a hamis vérvádakat, a zsidóellenes pogromokat, sőt a holokausztot is) tagadók falkájával. A felkészületlenül és kétségek között hagyott (kétségekbe kergetett) olvasóra hagyja és bízza döntést: kinek van (volt, lehet) igaza. Pedig a jó irodalomnak, a jó írónak kötelessége ráébreszteni a társadalmat, az olvasót az általa is fölismert és elfogadott igazságra.

A kritika főként az agnitiot hiányolja Eco új könyvéből: a meghökkenés, a beismerés, az önmagunk mindenestől való elfogadása, a magunkra (rá)ismerés, a rádöbbenés élményének megtermékenyítő erejű elmaradása nem teszi lehetővé, hogy egyértelművé válhasson: egyáltalán nem a saját korából önmagát kizárt aljas, hamis és gonosz Simonini a főhős, nem is a Jegyzőkönyvek – hanem maga az olvasó, aki a mai korban, XXI. századi (Auschwitz-utáni) rálátással olvassa A prágai temető-t. Bár Eco talán a világirodalom egyik legantipatikusabb, legutálatosabb alakját formázta meg Simoniniban, félő, hogy az átlagolvasó (nem csak a magyar) ezt nem így fogja fel. Hanem – a jólértesültek kacsintásával – inkább úgy véli majd: végre valaki megmondta az igazat…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ