A magyar szóalkotásnak van egy ritka eljárása, a szóelvonás. Engedtessék meg nékem, hogy nyelvészeti okoskodás helyett két példával éljek. Az egyik, a sportéletből: lóba, eredetije lóbál; a kocsmaéletből szürcs, eredetije szürcsöl. Ennyi. Egy mesteri nyelvészeti aktusból született meg Szürcs Alfréd. Nemzője világom egyik legjobb kőművese (nálunk csak hidegburkolást végzett, de fenntartom álláspontomat), Kopasz /alias Mirkovszki/ Tamás. Átadom a szót neki. „Mesterem, én nem vagyok olyan tudományos ember, mint te [ettől dagadozott a májam, s csupán a rossznyelvek mondják, hogy ez inkább az italoktól, különösen a boroktól lehetett], én egy agyatlan vagyok (jelzem egyet nem értésemet, de nem szólok, mert látom, a körülöttünk lévő asztaloknál többen bólogatnak).
Igen, én találtam ki, de hogy az Alfréd honnan jött, azt isten se tudja!” A válaszból kiolvasható, mit kérdeztem, s most megmondom, miért: sokszor elgondolkoztam, hogy nyelvünk ilyen gazdag, vagy kocsmatársaim ilyen tehetségesek? Még nem jutottam dűlőre.