Dancs Artur: Huszonnégy óra a szigeten / I.
(Levelek New Yorkból)
– Eszedbe ne jusson szálloda után nézni, szezon van, az most megfizethetetlen. És autót sem kell bérelned, felkaplak a reptérről reggel. Tudsz biciklizni? Mert ha van kedved, mehetünk kerékpárral is, be is szerzek neked egyet. Lemehetünk a tengerre is, természetesen , körbejárjuk a szigetet, és megmutatom neked a belvárost is. Kimegyünk a világítótoronyhoz is és a napnyugta az öbölben lesz… – ezeket Kokó utazásom előkészítésekor sorolta elém telefonon, mint egy ellentmondást nem tűrő programszervező menedzser és személyi titkár. És ha megpróbáltam udvariasan tiltakozni, hogy ne szervezze túl magát, csak legyintett:
– Egész nap ezt csinálom, eggyel több már nem számít. Várlak.
Ha életemnek akár Kokóval, akár a szigettel kapcsolatos előzményeit szeretném feltárni, sokkal messzebbre kellene időben visszanyúlnom, de úgy gondolom, egyszerűbb, ha hagyom, hogy úgy bontsa ki magát, ami fontos, ahogy ezt a pillanatot felelevenítem most.
A huszonnégy órás kalandtúrám onnan kezdte tekervényes útját, hogy lekéstem a kora reggeli gépet. Ezt már akkor sejtettem, hogy bekövetkezik, amikor még a buszon zötyögtem a JFK felé, és egy hirtelen fékezésnél az Ozone Parkban az egyik American Airlines pilóta poggyásza és a Delta utaskísérőjének utazótáskája közösen saját életre kelt, ezzel némi életet vitt a hajnali busz életébe, mikor rádőlt a békésen szendergő indiai származású hordárra az elülső széken, persze mindenféle faji megkülönböztetés nélkül, csak spontán, és ugyanakkor néhány másodperc elhallgatásra késztette a nagyhangú spanyolajkú kiszolgáló személyzetet, akik napszaktól függetlenül harsányak és hangosak minden körülmények között. Akkor jutottam akkora mozgástérhez, hogy az órát megnézzem, s belássam, felesleges aggódnom: semmiképp nem érem el a gépet. Életemben nem fordult elő velem, hogy repülőt lekéssek, de most örültem is, mert legalább került időm reggelizni és élvezni a szabadnapos szemével a reptér szolgáltatásait. Azonnal jeleztem is Kokónak, akiről tudtam, hogy késő éjszaka még egy partiban tartott ügyeletet. Ő pedig szemrebbenés nélkül vette az üzenetet – bár nem emlékszem, képes voltam-e valaha is Kokónak bármi olyat mondani, ami kihozná a sodrából. Ha nem akarok túlozni, úgy fogalmazok, Kokó kifejezetten örömét fejezte ki amiatt, hogy lekéstem a gépet. A következő gép két óra múlva indul, addig megold egy-két ügyet a szigeten. Ez legalább úgy hangzik, mintha Kokó fennhatalma alá tartozna Nantucket adminisztrálása, és mint később megviláglik előttem, ez nem is áll olyan távol a valóságtól.
– Nincsenek hozzászokva, hogy szabadnapom legyen. Szabadnapom van. Talánegyszer, amikor New Yorkban voltam vagy Ági barátunknál két éve, akkor voltam szabadnapos. Ezek tíz éve tudják, ha a szigeten vagyok, akkor itt vagyok, és dolgozom. – magyarázta Kokó már az autóban, amikor a reptéren felkapott, és percenként legalább kétszer csörrent meg a telefonja.
Nantucket olyan volt, mint amilyenre számítottam. Egy sótlan rántotta, némi túlpörkölt Dunkin’ kávé és szőlődzsem okozta reggeli után a szűk egy órás repülőút annyira feldobott, hogy amint a gép kerekei behúzódtak, és az utaskísérő kiosztotta a kék csipszeket, el is aludtam, s már csak arra ébredtem, hogy a térképről és fotókról jólismert vitorlás csónak alakú sziget ott csillog a reggeli napsütésben a végtelenül kék óceánban fehér szegéllyel, mintha fodrot hordana a zöld, barnafoltos ruháján. 1671 óta jegyzik településként, és külsőségekben nem is nagyon sokat változtattak rajta, sőt, amint felkészült idegenvezetőmtől megtudhattam, szigorú szabályok védik a sziget arculatát.
– A sziget korszerű, teljesen megfelel az évezred elvárásainak, de az épületek külsejét nem szabad módosítani.
Épp egy kékre festett ház mellett haladunk el, és Kokó folytatja a gondolatot:
– Ez az egyik ritka kivétel. Ugyanis a szigeten törvény szerint minden házon meg kell hagyni az eredeti faburkolat színét. A tulajdonos, ha talál okirtaot, ami bizonyítékként szolgál arra, hogy legalább száz évvel ezelőtt más színe is volt az építménynek, talán akkor megengedi neki a város, hogy átfesse, mint ezt is.
Menetközben elnézést kér a rázós macskakövekért, de mint kiderült, az utat egyszer leaszfaltozták, majd a város úgy döntött, nem az autóké az elsőbbség, hanem a hagyományé, és felszedték az aszfaltot, és visszahelyezték a macskaköveket a belvárosban, addig sem száguldoznak az ideérkező gazdagok, akik az autóik nélkül nem bírják a létet elképzelni még e falatnyi földdarabon sem…
Nantucketben minden a hagyományokról szól, épp ezért nagyon kevés jel enged a globalizációba fulladt Amerikára emlékezni itt.
– Itt hiába is keresnéd, nincsenek multik, nincsenek gyorséttermek… Egy szupermarket van, de annak a létezését is alaposan megszabályozták. Itt elsősorban a kis helyi – és sok esetben hosszú tradíciókon alapuló – családi kisvállalkozásokat akarják élni hagyni.
Az egész évben itt élő emberek nem gazdagok, legfennebb is csak egy erős középréteghez tartoznak, ami amúgy a világban kihalófélben van a mindenféle válsághullámok következtében. Azok azonban, akik idejárnak nyaralni és ideiglenes rezidenciákat tartanak itt fenn, azok igen.
Szabadnap ide vagy oda, Kokó első útja a Flowershez vezet, ami egy patinás kis 3 szintes virágbolt, antikvárium és ajándékkereskedés. Már első pillanatban egy sor mosolygós embernek kell bemutatkoznom, miután Kokó lelkesen ismételgeti, hogy íme, az ő hazájából van itt valaki, és ma nagy feladat vár rám, ugyanis meg kell ismernem a szigetet. Mindenki elismerően bólint, és jelzi, a legjobb kezekben vagyok, csak bírjam az iramot, amit vendéglátóm diktál… S ami igaz, az igaz, mindig tudtam Kokóról, hogy minden végén égeti a gyertyát, és úgy éli életének minden napját, mintha az a legutolsó lenne, és aztán vége szakadna minden gyönyörnek, ami a világot jelenti. A szezon utáni téli hónapokat odahaza, Európában tölti. Minden alkalommal máshonnan jelentkezett be egy-egy meredek fotósorozat erejéig… Hol Skóciából, hol Belgiumból, vagy a Tátrából illetve a Nyugati havasokból kaptam közelképet arról, hogy sziklán csüng, búvárkodik, skanzeneket látogat, barlangokban bújkál, bulizik vagy épp egy torony tetején integet. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberek zöme egy életen át nem él annyit, mint amennyi élményről Kokó pár hónap alatt összegyűjtött fotókollekciója tanuskodik.Ha a szigeten van, már kora tavasztól zajlik a szezonnal együtt, és két műszakban intézi a virágüzlet mindenféle dolgait illetve a partiszervíz mindennapjait. A szigeten, ahol egy-egy lakodalomra vagy egyéb haccacáréra akár milliókat is fordítanak, számára mindig akad munka, és büszkén kapja elő az üzlet polcáról az óriási albumot, amely „néhány” jelentősebb munkáját mutatja be képekben.
– Leszervezem, megbeszélem, egyeztetek, megcsinálom, felszereljük, és noha nem én vagyok hivatalosan a fotós, de ezeket mind én fotóztam… Mindent meg kell tudni csinálni.
S amikor azt kérdem, hol tanulta a virágkötészetet, meg ezt az összes egyéb hasznos dolgot, ami immár kitölti minden idejét, csak kacag:
– Elloptam. Ebben a szakmában nincs iskola, lopni kell. A munkatársaktól. Meg magadtól felfedezni új dolgokat. Én szeretek kísérletezni.
Pár perc múlva ismét a repülőtér felé robogunk, és miközben mindenkinek integetünk és dudálunk, és miközben mindenki integet nekünk és átkiabál: „Hi, Coco!” , „Hello, Coco!” , „How’s it going Coco?”, megnyugtat, nem azért megyünk vissza, hogy hazaküldjön a következő géppel, hanem virágszállítmány érkezett. És ugyan szabadnapja van, de ezt a virágok nem tudták előre, és egy helyi legény társaságában felsorakoztak a reptéri raktárban.
– Most pedig hazaviszlek a szállásodra, előtte megreggelizhetünk, éhes vagy? És amig én elrendezem a virágokat, te elrendezkedsz, és mienk a nap! A főnököm házában fogsz lakni, ő hétfőn Bostonban van mindig. Megfelel? – nyitja az ajtót a pazar rezidenciához. Lényegtelen, mit habogok, máris magamra hagy az otthonos kúriában, és ígéretet tesz arra, hogy reggelire majd Kokó-kenyeret eszünk:
– Van biza, kenyér, amit rólam neveztek el a szigeten, majd meglátod! – mondja büszkén.
Én meg csak azon csodálkozom zuhanyzás közben, vajon a szigetet miért nem keresztelték még át Kokó nevére. Biztos, hogy csak adminisztratív akadályai vannak ennek is…
A szerző fotói
(folyt.köv)
New York, 2011. szeptember 1.
Pusztai Péter rajza
2011. szeptember 2. 13:46
Azon gondolkodtam,hogy megkérdezhetem-e azt,hogy a barátod neve Kokó,honnan ered,mivel gondolom,hogy becenév.Lehet,hogy erre amúgy is kitértél volna a késôbbiekben,de ha mégsem,akkor én szeretném tudni.Csak úgy,kiváncsiságból.Tudod,mi nôk…:)