TIZENNYOLCADIK fejezet
A jellemábrázolás elviselhetetlen könnyűsége

Végre volt időm nyugodt körülmények között dolgozni, elmélyülni a regényemben, miközben a Sárga tengeralattjáró hihetetlen sebességgel közeledett New York felé.

Nem várt vagy váratlan fordulat, hogy valamelyik a hét mesterlövész közül megtalálta a kézirataimat, nem átallotta elolvasni, majd a többieknek is felolvasni. Csak azt hallom a szomszédos könyvtárszobából, hogy hatalmasakat röhögnek, szinte alig tartva szüneteket közte. Benyitok, hát a Wágner fölolvassa a fejezeteimet, olvas egy-két mondatot, aztán bruhaha, röhögnek, mintha a kabaréban ülnének. Mind óriási tahó (és ezt a mondatot juszt sem fogom kihúzni!), semmi érzékük a magasabb művészet szférái iránt, csak egymáson röhögnek. Mindig egy kivételével, akinek paprikavörösre változik a színe, és erősen ökölbe szorul a keze. Azon röhögnek, amit róluk írtam.

Ezek mind meg akarnak verni, láttam át rögtön a helyzetet. Na, állok elébe, egy-két pofon majd a műértés irányába tereli őket. Az érték megküzd a silánysággal. Állok elébe a nagy társadalombíráló írók megszokásos tortúrájának. Na csakhogy! Most egy kicsit más a helyzet. Nem egy álmodozó, papírzabáló nyizgével álltok szemben, mint a történelemben annyiszor!

Először az öreg Piszkos jött, aki mindig kever, biztosra veszem, ő van a korai és a szerző akarata elleni publikáció mögött mint eszmei felbujtó. Nem tud megbocsátani.

Hogyan írod te aztat, Jimmy, hogy én tizenhat órát voltam bezárva a kábel-alagútba?! He?! Három perc múlva kinn voltam. Csak hogy tuggyad. Sose hallottál Houdiniről? Ugye?

Maga eztet nem érti. Én írom a regényt. Nem pedig maga, aki a nevét se tudja leírni. Az én tudatomon szűrődik át minden esemény. És én abban a hitben voltam, hogy maga még tizenhat óra után is oda volt bezárva. Nem az igazat írom, hanem, amit én úgy tudok.

Ja. – mondta az öreg – Aztán semmit se tudsz. És leírod. Meg lopsz is, és aztat is leírod… Hol van a gyémántom? Na?!
Az csak a kamat. Jogosan vettem el magától, mer maga is kizsebelt engem. Nem akarok gyönge öregemberekkel verekedni. Ezt maga úgyse érti…

Még John Lennonnal volt a legkönnyebb dolgom, aznap főpapnak öltözött, fehér, földig érő hálóing volt rajta, a haja vállig leeresztve (hogy csinálja, tegnap kopaszon világított a feje?), megáldott, kétoldalról megcsókolt, és azt mondta:
Népszerűbb vagyok, mint a Jézus Krisztus. Gyakorolni kell a megbocsátást, nem pedig szónokolni róla. Mindegy, hogy jót vagy rosszat írnak rólad, csak te légy a téma. Különben hamar elfelejtenek.

Keményebb dió volt Róbert Gida.

Én csak egy korlátolt elmebeli képességű medvebocs általános nézeteit tudom megfogalmazni a magam egyszerű módján. És az a véleményem, hogy nagyon nem szép dolog az egyik csempésznek megírnia a nyilvánosság számára a másiknak a módszereit.

– Értsd meg, Gida, itt nem egy csempész beszél a másikról. Ez egy fikció. Nem is én beszélek a regényben, hanem egy általam teremtett alak, aki természetesen nagyon hasonlít rám. De nem én vagyok. Az író némiképp idealizál, és némiképp sematizál, amikor megteremti az elbeszélő ént, meg megalkotja a szereplőket. Ez nem te vagy, aki a regényemben szerepel, hanem egy általam teremtett alak, akit történetesen ugyanúgy hívnak, mint téged, ugyanazzal foglalkozik, mint te, és a jellemvonásaiban meg a külsejében is hasonlít csak hozzád…
– Akkor mi a különbség?
– Mondok egy metaforát: nem a valóság, annak égi mása.
– Az a metafora, az valami besúgás vagy feljelentés?
– Miből gondolod?
– A vámszervek és a hatóságok is tudnak olvasni. Elolvassák a könyvedet, és hipp-hopp lecsapnak rám. Följelentő: Fülig James a világhírű író. Megkapja a nemzetközi díjakat, Róbert Gidát meg bevarrják a sittre. Ezt mifelénk téglának meg besúgásnak nevezik.

Ennek a beszélgetésnek az lett a következménye, hogy egy egész fejezetet ki kellett húznom a regényből, pedig finom lélektani eszközökkel fölépítettem egy jellemrajzot Róbert Gida személyiségvonásaiból. És a szerkezeten is változtatásokat kell eszközölnöm.

Senki Alfonz, spanyol származású, kicsit rabiátus természetű, vele egészen másképp zajlott az esztétikai témájú elbeszélgetés az ő regénybeli ábrázolásának módszertanáról. Csak jött szembe a folyosón, és váratlanul behúzott egyet gyomorszájra, úgymond, remélem, Jimmy, tudod, miért kaptad. Csak ingattam a fejem, amíg lélegzethez jutottam kétrét görnyedve, hogy bizony nekem fogalmam se nincs. Hát, amiket irkáltál rólam, hogy beálltam a világcsendőrséghez, hogy földobjam a csempésztársaimat, akikkel addig jóban-rosszban együtt voltam. Most magyarázzam el ennek a különben értelmes, de művészeti kérdésekben süket alaknak a szüzsé lényegét? Hogy abban a kiélezett szituációban a mű logikája szerint nem gondolhattam másra? Reménytelen. Ebből a görnyedt testtartásból elindítottam egy bal csapottat fölfelé az állcsúcsa irányába, amikor kezdett belemelegedni az ő zsiványbecsületének a taglalásába. Röpült is hátrafelé vagy három métert, és beszakított egy kabinajtót. De máris talpon volt, és elhelyezett a még mindig sajgó gyomorszájamra egy újabb ütést. Erre már számítottam, és villámgyorsan viszonoztam, előbb jobbal ijesztve, majd a balt ismét eleresztve. Nem mondom, kaptam is közben rendesen. Kicsit átalakítottuk a Sárga tengeralattjáró berendezési tárgyait, miközben esztétika és erkölcs összefüggéséről vitatkoztunk. Én azon az állásponton vagyok, hogy ami szép, az igaz. Ő pedig makacsul az igazság elsőbbségét hirdeti. Régen verekedtem ilyen jót. Persze, ízlésről nehéz vitatkozni, vagy meggyőzni valakit.

Közben nagy médiaérdeklődés közepette felnyitották Bill Gates végrendeletét. Egyenes közvetítés, mindenki reménykedik valami osztogatásban. Egy percig nem kapott lélegzetet a világ.

Azután rögtön megszólaltak a szakértők, a világvallások vezetői, politikusok, jogászok, elemzők. Megoszlottak a vélemények, hogy finom maradjak. De jogilag korrekt a dolog. Mindenki bízik az emberiség jobbik énjében, a becsület győzelmében, a globális összefogás nagyszerűségében. A média pedig élesre tölti az összes tudósítóját.

Kriminológusok és a szervezett bűnözés megszólalni hajlandó, a nyilvánosságot vállaló perifériális figurái is megnyilatkoznak. Óvatos derűlátással arról beszélnek, hogy a perújrafelvétel lehetősége sok ártatlanul bebörtönzött ember számára nyújthat reményt. Nem az igazság és a kriminalitás harcának kell tekinteni a kérdést, az csak tévútra visz. A bűnözők nem mind gyilkosok és erőszakos vadállatok, általában családszerető, normális emberek, akiknek nem volt szerencséjük a gyermekkorukkal, a szocializációjukkal, összeütközésbe kerültek a törvénnyel…

Az igazi alvilág, nekünk onnan is vannak információink, nem igazán örül a dolognak. Be vannak állva egy helyzetre, föl vannak osztva a piacok, béke van. Most előkerülhet néhány nehézfiú, és bele akar szólni a játékba. Csak a Marsra száműzöttek az igazán érdekeltek, s nekik is megvannak a szervezett kapcsolataik a Földön.

És a szerkesztőségeket elárasztják az önjelölt rokonok, leszármazottak, örökösök, akik dokumentumokkal bizonyítják, hogy ők a nagy vagyon egyértelmű várományosai, és azonnal a közvélemény és a rendőrség védelmét kérik. Máris körülöttük ólálkodnak a bérgyilkosok. Beindult a médiacirkusz. New Yorkból is van legalább kétezer jelentkező. Lennon lefuttatja a keresőt, a mi emberünk nincs közöttük. De abban biztosak lehetünk, hogy ettől a pillanattól nincs előnyünk, a maffia is a legjobb profikat veti be a keresésben. Még két óra New Yorkig. És már a részleteket kell megtervezni, mert egy szeméthegy mégse úszhat be a kikötőbe. (Ha egyáltalán létezik New York, teszem hozzá.)

Tuskóval És Wágnerrel is volt még egy beszélgetésünk. Ez kedélyesebbre sikeredett, ők nem igazán sértődtek meg, talán föl sem tudják fogni, hogy a többiek mit sérelmeznek, csak ők sem akarnak kimaradni ebből a számonkérősdiből. Tuskó se hagy ki egy jó verekedést. Álltam elébük.

– Kedves Sztrovacsek barátom – így kezdte Wágner, mert delírium tremensében mindenkinek elfelejti a nevét, sokszor a leghétköznapibb szavak nem jutnak az eszébe, s ennek a hiátusnak a kitöltésére szolgál a Sztrovacsek hangsor -, te, ugye, nem iszol és nem dohányozol?
– Nem. De nehogy azt higgyétek, hogy én ezért megvetlek vagy lenézlek titeket. – látszik, hogy tanultam az eddigiekből? – Én csupán olyan szellemi vállalkozásba fogtam, amihez szükségem van minden agysejtemre, teljes szellemi vértezetre, tiszta tudatra, hogy célirányos bírjak maradni. Tinektek az a jó, hogy alkohollal maradtok kedélyes cimborák, szeretlek is titeket, megértem az álláspontotokat, nem kritikai az attitűdöm az emberi gyengeségek iránt, sőt megpróbálom elébük domborítani a jellem fontosabb vonásait. Cserébe csak annyit kérek, hogy ti is megértő szándékkal közelítsetek felém.
– Lehet, hogy mondtál valamit – vakargatta Tuskó a tarkóját -, én ebből nem sokat értek, csak azt látom, hogy túl nagy lett a pofád, és valakinek be kéne már vernie, hogy észhez térjél.
– Megverhetlek, ha ez a bánatod! – és kezdtem fölgyűrni az ingemet a karomon. Tuskó híres nagy verekedő, de én se most jöttem a nyolchúszassal vidékről.
– Édes Sztrovacsek barátaim! – fogta le mindkettőnk ökölbe szorított karját Wágner – Beszélgetünk. Verekedni ráérünk később. Messze még a záróra! És ebben a krimóban első osztályú a kiszolgálás! Szétveritek a berendezést, és akkor az ártatlan, csendes alkoholisták sem jutnak hozzá a napi beöntésükhöz. Te meg, Sztrovacsek – fordult hozzám – , te meg mitől tartod művésznek magadat? Na, mondd meg nekem, mi az, hogy művész?
– Az olyan, aki szórakoztatja meg neveli az embereket. – vágtam ki magam egy az ő szellemi színvonalához igazított közérthető, egyszerű válasszal.
– Tévedsz, arany csillagom. Kettőt mondtál, az egyik a tanító Sztrovacsek, a másik meg a bohóc. Érted? Én azt kérdeztem, ki a művész?
– Ha te ilyen okos vagy, akkor mondjad meg te! (az ilyenekkel nem érdemes vitatkozni.)
– Megmondom neked. Csak hogy ne halj meg bután. Én évekig dolgoztam a cári balettben Szentpéterváron. A világ első balettje, nekem elhiheted, hogy rengeteg művészt láttam ilyen közelről, mint te. Én tudom.
– Beszélsz hülyeségeket! – vágtam közbe – A huszadik század elején megszűnt a cár mint intézmény! Hogyan dolgozhattál te a cári balettben?!
– Úgy látszik, abbahagytad valahol a történelem tanulmányozását. Akkor valóban kiirtották a Sztrovacsek cári családot teljes mértékben, de utána következtek a bolseviki cárok, és így tovább. Az oroszok csak a cár uralma alatt tudnak élni. Innod kéne valami töményet…
– Ne a történelmet meséljed nekem, hanem válaszoljad meg a feltett kérdést: ki a művész?
– Tudod, voltak ott mindenfélék. Öltözködési mániások, buzik, őrültek, alkoholisták, kábítószeresek, mimózalelkek, cezaromániások, Sztrovacsekek meg mindenfélék. Ezek mind mellékes sztrovacsekségek. A művész az volt közülük, akit a többiek annak tartottak.

Következik a TIZENKILENCEDIK fejezet
Narratíva és valóság: New York

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ