Gyerekkorom egyik legnagyobb, gazdasági szempontból a legkifizetődőbb egyházi ünnepe a húsvét volt. Mentünk, mentünk apámmal rokonokhoz, ismerősökhöz. Én a férfikerékpár vázán ültem. Le-leszálltam, amikor kellett. Tartott ez mindaddig, amíg apám kezdte érezni az italok hatását, és még volt a tudatában annyi, hogy megkérjen egy, a bisztróhoz közel lakó rokont, hogy holnapig vigyázzon a biciklire. Közös húsvétolásaink végállomása mindig ez volt. A bisztró. Apám előre küldött:
„Nekem el kell menjek pipilni, addig kérjél Józsi bácsitól két kismálnát. Mondjad, hogy az egyik apunak lesz! Ezt el ne felejtsd!” Nem. Soha. Már az gyanús lehetett volna, hogy a csapos összekacsint néhány vendéggel és barackot nyom a fejemre. Nem volt gyanús. Hálás voltam apámnak, hogy rám bíz egy ilyen felnőttes feladatot, és büszke, hogy én fizethetek neki. Igen, büszke voltam, ám meghallva, mennyit kell fizetnem, elfogott a düh és a kétségbeesett kiszolgáltatottság érzése. Kiabáltam, hogy én nem, nem fizetek ilyen sokat! Gyűlöltem a felnőtteket, a csapost, gyűlöltem apámat. „Ne dühöngjél, kisfiam! Itt ez a szokás, a pálinkát kismálnának nevezték el, igaz, Józsikám?” Nem részletezem. Kifizettem. Miközben segítettem apámnak viszonylag egyenesen járni, megjegyeztem: „De azért engem be tetszett csapni! Miért?”

Ma már tudom.