Újsághírből:

A gyakran „magyar Szolzsenyicinnek”  is nevezett író, Gulag-kutató Kolozsváron, a Gyimesekben, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Baróton és Gyergyószentmiklóson tesz látogatást a napokban; vasárnap a csíksomlyói kegytemplomba látogat, majd felkeresi Gyimesbükköt, hétfőn a csíkszeredai polgármesteri hivatal vendége.

Költészet kőlapok, igazság kőtömbök alatt

… Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy – magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint.
Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az izületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?… Minket, oroszokat akar megérteni!
– Személyes balsorsom teljesen elszürkült, amikor megismerkedtem itt az emberekkel. Rendkívül csodálkoztam rajtuk. Hiszen ők igazán szerették a saját népüket – és ezért mégis kényszermunkát érdemeltek. De én úgy gondolom, bizonyára csak olyan háborús félreértés volt az egész, ugye?
( És ezt 1951-ben kérdezi! Hát ha csakugyan mind ez ideig tisztázatlan háborús félreértésről van szó, – akkor az talán egészen az első világháborútól tart szünet nélkül idáig?…)
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona).
– Nekem eddig még nem volt módomban se jót, se rosszat tennem az embereknek, – mondja mosolyogva. – Belőlem nem volt még senkinek se haszna, se kára.
János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Néha a ruszinok között akadtak, de nagyon rossz tolmácsok. János 16 oldalas jegyzőkönyvet írt alá úgy, hogy nem is értette, miről van benne szó. És éppen úgy, amikor egy ismeretlen katonatiszt egy papírlapról felolvasott előtte valamit, sokáig nem értette, hogy ez az OSZO ítélete volt.
(Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: „… még
gondolkodóba esnek, miért kell az nekem? Igaz is, valójában ez már nem is olyan nagyon szükséges… ” Megértette a mi gondolkodásmódunkat: valóban – miért lehet most arra szüksége, hogy megtudja?… )
Ezután Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba.
Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, – most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa. De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe.
( Magyarázza meg nekem valaki: ez a viselkedés melyik ideológiába illik bele? – Hasonlítsák össze Djakov kommunista egészségügyi intézményével: „mi az, fájnak a fogaid, a fene a benderovec pofádba!”)

Rózsás János portréja

Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét – a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis – megszerette.
János azok közül való, amilyenek mind ritkábban születnek évszázadunkban: aki gyermekkorában nem ismert más szenvedélyt, mint az olvasást. Ezzel a hajlammal vált felnőtté, sőt ilyen maradt még a lágerekben is. Sem az északi
lágerekben, sem a mostani, az ekibasztuzi különleges fogolytáborban nem mulasztotta el egyetlen új könyv megszerzésének és elolvasásának a lehetőségét sem.
Megismerkedésünk idejében már ismerte és szerette Puskint, Nyekraszovot, Gogolt és magam pedig beszéltem neki Gribojedovról, és mindegyiknél, sőt talán még Petőfinél és Aranynál is jobban megszerette Lermontovot, akitől először a fogságban olvasott, nemsokkal előbb.
( A külföldiektől nem egyszer hallottam, hogy számukra a többi orosz költőnél jóval kedveltebb Lermontov. Azt mondják: Puskin mégis csak meg tudta írni „Oroszország rágalmazóihoz” című költeményét. Lermontov viszont egyetlen rézgarast sem szolgált meg az önkényuralom előtt.)
János különösen „Mcyri” sorsát élte át – aki éppen olyan fogoly, éppen olyan fiatal és éppen olyan pusztulásra ítélt volt, mint ő maga. Sok részletet tudott kívülről abból a verses elbeszélésből, és éveken át, hátrakulcsolt kézzel menetelve az idegen országbéliek sorai között, idegen földön, a másajkúak nyelvén suttogta maga elé:
„És felsajdult bennem a felismerés, Hogy szülőhazám földjére lépnem – Többé soha nem engedik meg nékem!”
Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember – ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre – óvatosan csak a legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni, – aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt:
– Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat?
És soha semmiért nem panaszkodott.”

(Forrás: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin – Gulag szigetvilág /III. kötet, 5. Fejezet/)