Válogatás a Súrlott Grádics irodalmi kör antológiájából

NAGY ATTILA
Donkihot

A megnyugvás ösvényén
Poroszkál egy szamár
Mellette gyalog-Donkihot
Fegyvertelen és sima arccal
Követi őket cimbalmos batár
A batáron Dulcínea
Piszmog egy csipkén s énekel
Pattog a hangszer elhalkulóban
Megbékél minden már az Úrban
Így szállnak hosszú évek el
A szélmalom ma
Áramot termel
Mosolyog mélyen Donkihot
Vigasztalja Dulcíneája
A sok haragért mit kihord
Nyugszik a Nap
S a teltképű Hold
Bevonzza létük csillagait
Dulcínea is arra kémlel
Hol fűszer ontja már illatait

KOMÁN JÁNOS
Ahol

Ahol legenda lett a meggyfa,
meséje van a diófának,
emlékeznek a málnabokrok,
ahol az ajtók tárva várnak,
ahol egy kapu ismer engem,
köszönt a kilincs kézfogása,
ismert melegség hangja szólít,
léptem szívét hallja a járda,
magához köt a hűség lánca,
tárgyak, emlékek kikötője,
ahol illata van a csendnek,
s a csend múltja sötéten reszket,
ahol csak ijesztéssel vertek,
és álmaimban átöleltek,
ott – annak a lakatlan háznak
a lelkére – kutyák vigyáznak.

HADNAGY JÓZSEF
Rábeszélő Ádám-monológ

Gyönyörű októberi délután,
pár órányi sziget az északnyugati
anticiklon hullámain,
s a szigeten hegyek: vulkanikus
pillanatok eget faggató tornyai,
és a hegyeken ritka fák: elhullatott
s már azt hittem, elvesztett magok
zöldhajós templomai,
és térdeplő, el nem mondott imákat
rebegő bokrok…
Magamban vagyok. Bort iszom:
a dicsői dombok gyomrában lakozó
Sauvignon- és aszúistenek ajándékát,
s kenyeret török:
lehullt láncok csöndjét, és rád gondolok,
rád és magamra, a szigetre, amelyen
úgy eszméltem reád, mint Ádám
Évára a bordái közt sereglő állatok között.
Magadhoz szelídítettél. Nehéz álmú éjszakáimra
mosolyod a hajnal, bársonyos mozdulataid
öltöztetik állati ösztönöm,
rituálisan doromboló
szeretlek-hangod fölöttem a nap,
s az én szeretlek-hangom a fény,
mellyel mámorba törlek;
úgy ébredünk mi ketten, mint két hajótörött
egy lakatlan földön…
S van holdunk is, a köldök,
mely a boldog-boldogtalan méhben
életben tart évezredek óta.
Te elvágnád máris,azt mondod: Isten,
én folyton mondogatom: ne,
ne vétkezz! ezek a szép hangú fák
túl e tiltott szigeten mind kígyófészekké válnak,
átültetett fákról származik
minden ördöge a világnak,
nézd, hogy elnyel mindent
istent utánzó sokarcú örvény…
Tudom, tekinteted nem sirályok akrobatikus
röptét csodálja a horizonton… Látsz a paradicsomban
Isten villámai, mennydörgései, esői között,
s tudom, kíváncsi vagy, milyen lehetek
oldaladon az emberek előtt…
Magasra szöktél bennem,
mint ez a borral és kenyérrel
megszentelt őszi délután.
Templomom vagy, el nem mondott imám,
s Isten válasza is talán,
te közelebb vagy az éghez,
és közelebb a földhöz is…

KUTI CSONGOR
Fado

mily nyugodt vagy, ó távoli tenger
mily törékeny habjaid csöndje
s a kék mellyel bevonod az eget
de ím lábaim előtt dühödten hull szét
koszos, bűzölgő, szürke tajtékra
a megszelídített végtelen
apró szigetek sodródnak messze
titkos vizeken zöld narancssárga
piros kék összekevert színeken
sózott hal, citrusok, aranyhomok
szívlüktetéshez igazodó
ismerős idegen ritmusok
kicsiny országim az ég tükrében
kietlen földön hontalan vagyok
szemeim hasztalan fúrom távol
lengedő csalárd délibáb-ködbe
a sziklákon őrjöngve széttörő
hullámoknál tovább nem jutok
utoljára jövök minden este:
arcmásom az apállyal küldöm
és sohasem hoz választ a dagály
a kék, mellyel bevonod a tengert
s habjaid csöndje, mily törékenyek
vigyél el szerelmem: várnak rám messze.

BÖGÖZI ATTILA
csendélet hóval

a csend végtelenbe úszó jégtábláin
fókahomlokú tél higanyszürke havát
nyeli mohón a hold zúzmarás fényéből
akárha elkésett jégkorszak pótolná
torkig felgyülemlett mély mulasztásait
eszkimószakállat ereszt a néma fagy
és semmi perc alatt ajkamra hallgatás
fjordjait fodrozzák rejtőzködő szavak
mélyükön harsány hársak hűs harsonája
hangol hajnalt a tollpihés félhomályra
az égbolt lehámló kékjére akasztott
öreg hangszer húrjain sápadt fényt penget
a szél félelem-fehér kételyek metszik
arcomra a vágy makacs lázadásait
vajon minden rejtezkedés csak halotti
maszk mely mögött csecsemőajkán az örök
semminek céltalan kicsordul a tejút
és lassan szétfolyik a csend végtelenbe
úszó jégtábláin hol fókahomlokú
tél higanyszürke havától fullad a hold
mellékdal
béklyóba mosta a hólé
a fegyelmezetlen eróziót
csillagjászolból elkötött szavaim
időüllőkön üresen nyerítenek
s mi vagyunk béklyó nélkül
bűnben fogant hitnek
rozsdaidő

NAGY JÓZSEF LEVENTE
A Mester felriad

egy fehér lóról álmodtam –
vágtázott míg hozzám ért
és szétrúgta álmomat
mely arról szólt hogy egy fehér ló
a múltkor az a pillangó
most meg
sajog minden csontom
veszélyes már nekem a te korodban
Siegmund
ah
a dolgok igy meg tudnak
valtozni – dünnyögött Csuang-ce
a hátát nekem vetette
s magára húzta a takarót

RÁDULY JÁNOS
Adóbevallás

A remény lábai előtt
– mindig –
megbabonázottan álltam.
Elfajzott hitnek kaput
sose
tártam.
Nevemet nem adtam
másnak cserébe.
Megmaradtam önmagamnak
gyönyörű
menedéke.

SZÉKELY BENCZÉDI ENDRE
Kapufélfán alom

Miként, és miért hagyott annyi nyomot anyám,
apám, s a ködbement ismerősök lába? Miért
lett nyomasztó a nyomhagyók hiánya?
Alig áll a kapu, ahol ki-bejártak, ahol
annyira kopott a küszöb, hogy nem állt ég felé
a szálka. Nem szúrt szemet semmi, ami ott
volt: a mezőről hozott sáros szalmaszálak,
az elhullt virágszirmok, s a kapufélfán
a vasárnapi illat. Oda támasztották az álmot
estefelé, mert nem fért a házba. Bent csak
imádkoztak, hogy reggel épen leljék.

BAKÓ ZOLTÁN
Súrlott Grádics

Battyogok lefele a vásárhelyi Széll Kálmán utcán, a macskaköveken, aztán a kereszteződésnél megtorpanok. A Németváros felől kifordul a Hunyadi János utcába egy bőszen klattyogó fiáker, a bakon álmos, keménykalapos atyafi, erre aztán lesirülök a Klastrom utcába, a fal mellé húzódok, hogy helyet adjak az ócska konflisnak. Utána szaporázok elfele, a vár irányába, de még mielőtt elérném az első bástyát, ami egy kőművesköpésnyire van a Bem József utca elejétől, beugrom a Súrlott Grádicsba. Termetes asszonyság tehetetlenkedik és tehénkedik a pult mögött. Leülök. Odajön. Naná hogy odajön, majd én megyek oda hozzá, hát a rosseb, az menjen, szóval odajön, hogy mi kéne. Egy flekken kéne, egy fatányéros, angyalom, mondom neki, az kéne, mert nagyon korog a gyomrom, szóval hát hozzon egy fatányérost, olyan jó kövérkéset, és sok-sok kovászos uborkát hozzá. – Fatányérost? – mondja; – fatányérost, ugye, na, hát az nincs! De van finom Skandi vodkánk, van Napóleon… Hagyjon már, asszonyság, nem kell nekem semmi kandi, kandikáljon maga a Napolejonyja után, engem hagyjon, nem harcolni, enni akarok, mert éhes vagyok, érti? Éééhes, korog a gyomrom. Étel az nincs, punktum, dörren rám a söntés éber őre, de ha uraságod esetleg egy jó hideg Bergenbiert óhajtana… Bergenfrászt! Jó nekem a Bürger, illetve hát jó lenne a Bürger, egy jó nagy kriglivel, de csak a flekken után, ha meg nincs flekken, ha nincs kovászos uborka, akkor igya meg a kandi napoleanyját maga! – fut fel bennem az ágaskodó gutaütés, s kifordulok azokon a felsikált hágcsókon. Át a Fazekas utcán a Szent Miklós utcába, onnan le a Nagyközön, de még mielőtt befordulnék, ott a patika a Régi Baromvásár utca sarkán, ide még bekukkintok, hátha adnak valamit erre a nyomor gyomorkorgásra, valami cseppet, vagy kanalas orvosságot, addig is, amíg valami ehetőt kitalálnak nekem. Nahát neeem, itt sincs semmi, se keserűsó, se karlsbadi só, se semmilyen só nincs. Majd lesz koporsó, kedélyeskedik a patikus, jó kemény fából, ha nem jó nekem a Lucullin, a Colebil, a Triferment. Hát nem jó, a kéngyértyáját, nem jó, s különben is az ilyen triferment, vagy mi az ánti, trifertály eszement patikusokkal tele van már a kamáslim. Sántikálok lefele a Nagyközön, amikor megcsap a finoman sercegő hús illata. Tudják, milyen az, úgy birizgálja az embernek a heftjét, elcsorran a nyálad, mint kutyának, amikor koncot szaglant. Különben is, Flekkenburgan élünk, vagy mi a fészkes fene… Akkor hát ezt még megpróbálom, ide még betérek, hogy hát… hátha… Na lássuk csak, szag az van, mint a vásári mészárosok sátrainál, hát lehet próbálkozni. Benn magas székek, még magasabb asztalok. Úgy látszik, errefele mindenki mélynövésű. Ette fene, ezen ne múljon. Mondom a piros fityulás kisnaccsádnak…, mecsoda ízlés, piros fejkendő, alatta meg a szép kék…, na igen, kék a szeme… na meg az alja is, a szemének az alja, ne tessék már viccelődni. Biztos odavágott neki a góré, mert túl lassan pucoválta a pityókát, szóval mondom neki, hogy adjon már egy adag kofapecsenyét. Mire aztán kikel a szép piros képiből. Hogy mit képzelek én, micsoda kofa, hogy kofa magának az édes jó keresztanyukája, én becsületes angazsált vagyok, nem kofa, még a somerkönyvet sem vette el a patron… Mondom, ne tessék má’ izélni kisnaccsád, nekem csak egy kofapecsenye kéne, teccik tudni, olyan jó kövér, hogy csöpögjön a zsír róla, bele a kovászos uborkába. Hogy ő nem tudja, mi az a kofaizé, de ha enni akar a kedves vendég – ez én volnék –, tud szolgálni jó finom kebabbal… Na jó, ne is mondja tovább, a babot… érdekes, nemrég még fuszulykának mondták…, szóval a babot én már zsenge gyermekkoromban is utáltam. Szellentésileg. Mire ő újból próbálkozik. Hogy akkor tessék talán inkább scsebabcsicsát rendelni… Elfut a pulyka meg a méreg. Mondtam már, hogy bab nem kell, se bab, se csiccsel, se anélkül. Meg különben is, miféle csiccsel?! Na tudja, hagyjuk az ilyen tisztességtelen ajánlatokat, én egy becsületben megőszült családapa…, na halljanak oda, még hogy csiccsel… Szabódik a leányzó, hogy az tulajdonképpen mititej, ne szarjam a bokrot, nem akart ő tőlem semmit, csak a piccset ajánlotta… Még hogy a piccset! Meg hogy én, a bokrot! Na, tisztulás ebből a bűnbarlangból!
Végigrohanok a Hajós közön, a Tyúkszeren (nem szar, szer, ne tessék már megint izélni), az ív Béla úton, na jó, negyedik Béla, a Lajos király utcán, vissza a Nagy Szentkirály utcán, a Pintyi közön, meg a Szentgyörgyi utcán, Kis Szurdék, Nagy Szurdék, fel a Kövecsesen, át a Cigánymezőn.
Fel a Rákóczi, Bercsényi, József nádor utcán, na, hol vagy, Tyukodi pajtás, a Bethlen Gábor sétányon, s már ott is vagyok, ahonnan indultam. A Hunyadi János utca sarkán. Ahol aztán vészesen csöngetni kezd egy villamos. Ennek fele sem tréfa, irány visszafele, minél előbb el innen, ahol az ember életére törnek az ilyen csilingelő omnibuszokkal. Lerohanok az Antonescu sétányon, a Babeş utcán, a Bujoruluion, az Andrei Şagunán, az Avram Iancun, a Republiciin, aztán a Revoluţiei után betérek a Călăraşilorba, a Cloşcába, a Cuza Vodába, át a Baladeien, az Enescun, a Trandafiriloron, Kogalniceanun, a Mihai Viteazulon, s pihegve állok meg a Verii sarkánál. De az a rohadt villamos még mindig csenget, zakatol, itt van a nyomomban, ez már tisztára vásárhelyi elmebaj, itt csörög a fülemben, zakatol az agyamban… De várjunk csak! Hol van Vásárhelyen villamos?! Milyen villamos? Hát az, amelyik úgy csenget, zakatol itt a fülem mellett. Hogy is van ez? Azannyát!, de hát ez a vekker! Hogy azt a négy lábon járó, dohánytermelő, nádvágó, szakramentumos herkópáterét a kékre festett, búvalbélelt, szentharangos…

BÖLÖNI DOMOKOS
Mézvirágillat

A filozófia akkor igazán az, amikor még nem gondunk sem az élet, sem a halál. Azt hiszem, Pascal gondolata. Az eszmélés akkor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál. Ki ne mondd, egy kicsit Ő is voltál. Miközben egy életen át kerested a nyugalmat, csöndszeleteket illesztgettél össze abba a puzzle-ba, amely végül magad lettél, mikor már nem vagy.
Járkáltam s körülöttem is történültek apróbb s nagyobb tragédiák, úgy járt hozzánk a bánat, mint portára a csorda, ha leszentül a nap. Megrázott, mint kíváncsi gyereket a kerékpár dinamója. Átgyúrt a jaj, maga képére, hasonlatosságára. Zord hegyek alatt, a Teremtőre sandító, villámra hegyzett tornyok tövében, muzsikáló dombhajlatokban megbúvó temetők hallgatásában nőttem fel, ahol olyan mély a táj, hogy valahányszor átléptem, napokig kerestek. Nem kerültem elő, mert magához ölelt és játszott velem. Megtámadtak földikutyák, ijedtemben felkapaszkodtam egy fénynyalábra, ami a Rez fölött lógott éppen, s a vicsorgó csahosok csalódottan vonultak el. Akkor tanultam meg, a tájban úgy kell lélegezni, hogy a fűszál se hajoljon el. A csipkebokor ne gyulladjon ki. Hogy tovább cirpeljenek a tücskök, surrogjanak a bogarak, hahotázzanak a manók. Mikor a manók nevetnek, piros púpja sül a lágy kenyérnek.
A cinteremben volt egy angyal. Sokáig nem volt színe. Valahogy nem akart rápillantani az Isten. Lehet, hogy a bűntudat formálta olyan pompásra. Ott játszottunk a közelében, mind beleszerettünk, titokban azt kívántuk: bárcsak megelevenedne és leszállna közénk, választana magának királyfit, akivel majd felszáll az égbe.
Lehet, hogy a vétek sugárhatása dolgozott benne. Azt mesélték, aki állíttatta, dúsgazdag amerikás, megölte a vetélytársát, s magával hurcolta annak szerelmét, egy szegény földműves lányát, az Újvilágba. De ott sem volt nyugodalma, mert a halott visszajárt, legboldogabb óráikat zúzta porrá, éjjel közéjük furakodott az ágyba, és nyögött keservesen, mint mikor a lelkét kilehelte. Az asszony nem fogant gyereket, elsorvadt, elvitte a kor betegsége: a rák. A gyilkosban pedig, mint kalapácsmalom, zakatolt a rossz lelkiismeret. Elment a legjobb szobrászhoz, és megrendelte ezt az Angyalt, hogy a halott is, ő is meglelje végre lelki nyugalmát.
Olyan szépre kellett faragni, mint az a lány volt. Karcsú, mint a tengerszem partján cseperedő nádszál, és lebegő, mint a Nyárád fölött csapongó szitakötő.
Azt mondják, eredetileg fehér volt, de amikor felszentelte a pap, megsötétedett a szobor.
Mindig a temetőkertben játszottunk, ide nem hatolt fel a világ vadsága, ökörnyáltól csillogott alattunk a völgy, pirulva kandikált be az út széléről a rózsabogyó. A jövevény balról, az erdő felől érkezett, rongyos katonaruhában, kormos arcából kivilágoltak dühös szemei. Szétriadtunk, a kapu melletti terebélyes bokorból lestük, mit akar. Megállt az Angyal előtt, felnézett, rálőtt a szemével, de az meg se rebbent. Mániákusan mondott valami átokigéket, nem ért el hozzánk motyogása… Hirtelen leemelte válláról a puskát, csőre töltött, célzott, és bumm. Aztán csak megperdült, majd eldőlt, mint akit eltalált az ellenség.
Oda temették, nem messzire az Angyaltól. Az áldozat öccse volt, bosszúból vette célba a síremléket, de az, lám, visszaütött. A gellert kapott golyó a támadót ölte meg.
Vége volt a nagy háborúnak. Az Angyal is koromfekete.
Templomok harangjait hallom, bátorsággal lüktet ereimben a nyugalom. Megtanultam örülni annak, hogy vagyok. A lét egyetemessége adta ezt a teljességérzést: ihlet morzsáiból összerakni a tehetséget, és hosszú, kitartó munkával fejleszteni veretes mesterséggé. Tizennégy éves koromtól már készítettem olyan munkákat, amikért pénzt adtak. A művet nem lehet megfizetni, a tehetséget azonban honorálni kell.
A tájban járva-kelve mindig belekomponálok valamit, ami eredetileg nincsen ott, és az Isten egyszer sem ütött a kezemre miatta. Inkább segített megtalálnom a magam pászmáját, óvott a korai pusztulástól. Harmadéves teológus voltam, átvirrasztott éjszaka és sok tépelődés után felmentem a rektor úrhoz, és bejelentettem, hogy nem maradok tovább, mert nem érzek elég hivatástudatot a papsághoz. Nincs elég hitem. Ezt ő megértette, s mondta, hogy jó. „Isten adott neked tehetséget a látásban, s ebből meg fogsz élni.”
Két hét múlva letartóztatták diáktársaimat. Az „ötvenhatosokat”. Következtek a kirakatperek, a szamosújvári, nagyenyedi börtönök, a deltai raboskodás.
Ha bent találnak, talán én is oda kerülök.
Szalay Lajos mondta: az ember úgy született, hogy filozófiai megfogalmazások nélkül örüljön a tiszta létezésnek. Ebben az örülni tudás a fontos. Azt tanulni, gyakorolni kell. Közben surrog az agy. Mezőkön, réteken, erdőkön, templomok és katedrálisok között csatangolok, s meditálok. Magamba szívom a környezet lüktető nyugalmát. Akkor jók a képeim, ha betölt a pompásan pulzáló csend, ha elönti szívemet az erdélyi domborzat kedves méltósága. A folyamatosan megújuló, pusztuló és újjáéledő világ eltökéltsége: kristályos tisztaság.
A patakból kiugró pisztráng, amint elszáll a Bekecs felett.
Eltörpül minden tanultság, szakmai tudás; magától értetődően egyesül tudatosság és elhivatottság, ihlet és műfogás.
Quid superbit pulvis et cinis? Mondom lótó-futó, talmi dolgokért buzgólkodó véreimnek suttogva. „Mit kevélködöl, por és hamu?”
Most, hogy a hetvenet is már elrúgtam, vonalak és színek rajoznak a levegőben. Éveim eledele: jóleső mohósággal táplálkozom – mint ahogy delelő kaszás a mogyoróbokor árnyékába heverve falja kenyerét-szalonnáját-vereshagymáját. S issza rá a csorgó kristályhideg vizét.
Kékekből, sárgákból, zöldekből, őszvörösekből fellobbanó márványfelhőtömböket álmodok, rézsútos rétegzettségükben ott szikrázik a világegyetem végtelensége és az emberiség időpillanat-parányisága. Isten vésőjének és ecsetjének nyomait fedezem fel újra és újra az élet befoghatatlan freskóiban, óvatos duhaj, az álompanoráma világra tárt angyalszárnyainak védelmében.
Folytatásos álmokat látok, tudom, ez az alkotás kegyelme. Napról napra közelebb visz az örökkévalóság tükörkapujához. Amit átlépve végleg ott maradunk az Isten képében.
Akkor visszanyeri fehérségét a márvány. És az Angyal saját fehér kezével írja a kép bal alsó sarkára, amit egyelőre még magam, vékony, karcsú betűkkel: Fekete Zsolt.
A világ Isten kegyelme.
Érzem mézvirágillatát.

ELEKES FERENC
Az eltérített felvonó
(Részlet)

Mint álmos mozdony a kocsárdi állomáson, kit most ébresztettek föl egy félreeső vakvágányon, úgy gördül be tolókocsim a tágas, kórházi felvonóba. Komótosan. Szemüvege fölött reámnéz a liftkezelő asszony. Szorgos teremtés, egyszerre három gombot is megnyom, s míg egyik emeletről a másikig érnénk, néhány öltéssel megtoldja a készülő piciny sapkát. Ma sem értem, hogy tudtam beleszólni a munkájába. Megjegyeztem halkan: egy sima, egy nádli. Erre azt mondja, majdnem suttogón, s bizalmasan: az unokámnak lesz, a szép, kicsi unokámnak…
Istenem, milyen jó helyen vagyok, gondolom magamban, nem is lehet jobb hely a világon annál, mint ahol épp most kötnek hófehér sapkát egy szép, kicsi unokának. Semmi görcs a gyomrom táján, semmi idegesség. Kísérőm ismerős zenei taktust kopogtat a nikkeles fogantyún. Suhanunk az ismeretlen magasságba, ahol bizonyosan tárt karokkal várnak. Néhány másodperc telik el így el, képzeletemben végigpereg életem talán legszebb kalandja. Izland fölött repülök épp, szikrázón süt a nap, alattam gomolygó felhők, bárányok frissen világló gyapja. Konyakot kérek a légikisasszonytól, s míg azt ringó lépésekkel hozza, jószagú, pufók párnák jutnak eszembe, amelyeket lefekvésem előtt, finom női kezek alaposan megpaskoltak.
Durván csapkodják kívülről a lift ajtaját. Megremeg a tolószék alattam, villan a sapkát kötő asszony szemüvege is. Cérnát az ujjai közt tartva megnyom egy lentebb világító gombot, azt mondja, vissza kell mennie néhány emeletet, különben is üres ez a lift, egy beteg az semmi, hát mi egy beteg, nem igaz? Szó nélkül ezt sem tudom megállani, mondom, persze, hogy egy beteg, az semmi, mennyire igaza van. Különben manapság hozzá kell szokni, hogy mindent eltérítenek. Még a liftet is. Én például valósággal imádom, ha eltérítenek… Kísérőm abbahagyja az ismerős zenei taktus dobogtatását, megjegyzi, magának ma jó hangulata van. Lehet, eléggé nem is beteg…
Erre már nem szólok semmit. Egy most születő görcs fészkelődik a köldököm táján, próbálok nem figyelni oda. Frissen műtött asszonyt tolnak be egy gördülő ágyon, fölötte palackot tartanak. Valósággal nekinyomnak a felvonó falának. A tolókocsim vezetője azt próbálgatja, miképpen tudna minél kisebb helyet elfoglalni, valósággal fölém hajol, érzem a szuszogását. Ezt éreztem akkor is, amikor legutóbbi műtétem előtt borotváltak. Megszökni szerettem volna, jól emlékszem, megszökni, félig borotváltan.

NAGY MIKLÓS KUND
Júlia örök
Anna is az, persze, Juhász Gyula Annája. A magyar költő tette közismertté a verscímmé nemesített szótársítást. Most azonban Shakespeare tragikus sorsú, halhatatlan hősnőjéről szeretnék beszélni. A közelmúltban eljutottam a  „szerelmesek városába”, Veronába, s mint bizonyára mindenki, aki ott megfordul, magam is felkerestem Júlia erkélyes házát. Naponta ezrek zarándokolnak oda. Hiába jelzik az útikönyvek, prospektusok, hogy azt az épületet minden bizonnyal csupán kinevezték Capuleték otthonává, a turisták hinni szeretnék, hogy a nagy Will megénekelte csodálatos szerelem és az abból fakadó tragédia nem írói fikció, hanem valóság, mindazzal, ami a drámában hozzá kapcsolódik. A városatyák jó érzékkel ki is használták ezt, olyan körülményeket teremtettek, hogy minden hihető, sokan úgy fürkészik a balkont, mintha a Romeójára váró törékeny Giulietta bármelyik pillanatban megjelenhetne az emeletnyi magasban. A középkori házat 1907-ben vásárolta meg a város, a híres erkélyt 1935-ben illesztették az épülethez.
A nagy találkozás reményében egész évben rengeteg náció képviseletében árasztják el az érdeklődők a boltíves kapualjat és zsúfolódnak az udvarra, nyáron még jóval tömöttebb a tömeg. Vakuk villannak, kamerák működnek, lökdösődve fotóznak, filmeznek, hogy magukkal vihessék a világ minden tájáról évtizedek óta folyamatosan Júliának címzett sok tízezernyi levél látványát, így elmentve valamit az ott uralkodó különleges hangulatból. Tényleg bizarr kép az, ahogyan az egymásra ragasztott számtalan levél elborítja az ódon falakat. És még inkább az, hogy nyilvános telefonok is sorjáznak a bejáratnál. A levelekre a Club di Giulietta önkéntesei már hosszú ideje válaszolnak is, huszonkét nyelven folyik a levelezés, aki pedig egy eurót áldoz, és beleszól a telefonba, beszélgethet is Júliával. A „hősnő” egyelőre négy nyelven beszél. Rengeteg aláírás, falfirka is színesíti a bevezető folyosót, összefonódott lakaterdő is vonzza a tekintetet. Hogy ez mit jelképez valójában, azt nem tudtam kideríteni. De a legnagyobb sor Júlia kecses bronzszobránál kígyózik. Ahhoz legenda fűződik. Aki megsimogatja a szobormás jobb mellét, szerencsés lehet a szerelemben. Van valaki, akiben ne égne ez a vágy? Tény, hogy a bronzszobor jobb mellét fényesre, világosabbra finomították a tenyerek. És mindenki meg akarja örökíteni a megismételhetetlen pillanatot.
A szebbik nem itt is előjogokat élvez, ne értsék félre, nem a mellsimogatásban. Hanem abban, hogy Júlia sokkal ösztönzőbben indítja el a romantikusok fantáziáját. Alig pár utcával arrébb található a Montecchi (Montague) család otthona, vagyis Rómeó háza, annak azonban közelről sincs akkora kultusza, mint a Capuletékének. A Casa di Romeo nagyon rég megérett a felújításra, lényegesen kevesebben látogatják, sokan észre sem veszik a falon az emléktáblát. Júlia sírhelyét viszont a jóval félreesőbb temetőben nem hagyják ki a szervezett turistacsoportok programjából. Hiába, a világ így megyen.
Különben Verona tényleg Itália egyik legszebb, leghangulatosabb települése. Van ott látnivaló bőven. Nem véletlenül érdemelte ki a „kis Róma” illetve az „észak Firenzéje” elnevezést. Római kori, középkori, reneszánsz, barokk emlékekben is dúskál. A 22.000 nézőt befogadó hatalmas Aréna a világ harmadik legnagyobb római amfiteátruma. A nyári hónapokban óriási vonzerejű nemzetközi operafesztiválok színhelye. Az idén a Turandot, az Aida, a Pillangókisasszony, a Carmen és a Trubadúr uralja a programot. Bent lenyűgöző a díszlet, a látvány, az ének, a muzsika, a jegypénztárnál döbbenetesek a belépőárak. A közönség mégsem hiányzik. De esténként azért többen vannak azon a tágas, barátságos Bra téren, amelynek felső felén impozánsan terül el a monumentális Aréna, akik megelégednek a kiáramló hangélménnyel is.
A kultúra egyébként lépten-nyomon meghatározó. A pompás Piazza delle Erbe és a velencei hatást is megkapóan felmutató Piazza dei Signori palotái is gazdagon kínálnak ilyesmit. Az utóbbi tér közepén a költő Dante bronzalakja magasodik elénk, száműzetése idején Veronában is otthonra talált. A gótikus lépcsősoros, megújuló belső udvarok pedig többfunkciós művészeti központokká alakulnak. Ottjártunkkor az egyik ilyen magas épületek övezte, bájos udvaron hatalmas nyitott színpad és megannyi széksor várta az érdeklődőket az esti előadásra. Shakespeare maiasított drámáját készültek előadni, a társulat néhány tagja még civilben próbált és tökéletesítette a hangosítást. Megannyi ilyen jelenség ragadja meg, marasztalja a járókelőt. Aki teheti, kóstoljon bele Verona turistacsalogató valóságába.

******************************************************
Az eltérített felvonó. A marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája,2005–2010.Válogatta Bölöni Domokos, szerkesztette Bözödi Attila. A borítón Kedei Zoltán rajza. Kriterion Könyvkiadó, 2011

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ