(Levelek New Yorkból)

Húsz percet kaptam felfrissülni, és egy szavam sem lehet: ha ez alatt a húsz perc alatt barátom a sziget sorsát elintézi, nekem is el kell készülnöm. Onnan gondolom, hogy az egész sziget sorsa rajta függ, mert csak az alatt a rövid idő alatt, amióta találkoztunk annyian keresték telefonon, hogy annál sokkal többen nem is igen laknak eme bájos kis szárazföldön az óceán által körbebástyázva. És még csak nyafognom sem illenék, mert hajnalban kellett kelnem, és utaznom, hiszen Kokó előző két napon reggeltől hajnalig dolgozott, és nem tért addig nyugovóra, amíg a hajnali óceánban meg nem mártóztak a bajtársakkal.
– Nekem is élnem kell valamikor, nem? – csilingel be a kapun frissen, üdén, mint aki épp most akarja a világ tengelyét kibillenteni a helyéről, hogy máshol is érje a fény.
– Ha megnősülök és gyerekeim lesznek, nem bulizhatok. Ennyit…Akkor majd lecsendesedek.
Kérdem, hol számítana erre a lecsendesedésre, és szemrebbenés nélkül, egyszerű természetességgel mondja:

– Nem köt engem ide semmi. Csak ez a tíz év, amit lehúztam. Váradra inkább. De azt meg tudom, hogy családtervezésre Románia zsákutca… Nem tudom, valahol a kettő között majd megállapodom. De addig élnem kell. Napi két műszakban dolgozom, valamikor magamnak is kell adnom valamit.
És ad is. Egy perpetuum mobile. Nem is csodálom, hiszen már második éve csak azért felugrik New Yorkba egy napra, hogy rendesen lefussa a New York-i Marathont, majd becsavarogjuk a várost, és visszatér a minden szempontból békésebb szigetre. És máris egyértelművé teszi számomra, hogy nem tervez hosszabb lazsálást arra a huszonnégy órára sem, amit a szigeten töltök. Kilátásba helyezi meghitt társaságunk kibővítését egy ifjú házaspárral, akik magyarországiak, és a szigeten dolgozó rokonuktól, ajándékba kapták a mézeshetet Nantucketben. Már ha nem veszem zokon. S mondom, nem. Emberek közt lenni néha jó!

És este pedig európai buli lesz, azt sosem hagyom ki. Igazából bolgár buli az már, de jó…
Majd a bolgárok kapcsán kérdéseim akadtak, így egy kis demográfiai elemzés alá vetettük a szigetet.

– Amikor mi elkezdtünk ide kijárni dolgozni diákvízummal nyaranta a kétezres évek elején,még jobbára jamaikaiak voltak a többségi kisebbség Nantucketben. Egy időben azonban nekik megszigorították a munkavízumok kiadását, és már tőlünk is kevesebben érkeztek, nyáron pedig itt nagy munkaerő mennyiségre van szükség főszezonban. A sziget augusztusban pörög a leginkább, te most a csúcsát láthatod a szezonnak – magyarázza, miközben befordulunk a macsaköves főtérre, és leparkolunk. – Van egy óránk bejárni a várost. Ezen a helyen ennél többet nem szabad parkolni. A legközpontibb helyeken pedig tizenöt perc a legtöbb.
Egy, a XIX században alapított drogéria előtt állunk, és máris ízelítőt kapok a sziget történetéből, arról, hogy az alapítók milyen sokáig adták generációról generációra az üzletet, miközben egy bűbájos idős hölgy vonul el mellettünk fehér kötött szvetterben, kalapban, ráérősen bámészkodva, szelíd mosollyal az arcán. Kokó biccent mosolyogva:

– Miss Marge… – és felém fordul – Marjorie az Egyesült Államok brit nagykövetének, Susmannek a felesége. Lou és Margie házában tölti már harminc éve Amerika alelnöke a Hálaadást, de Obamáék is partiztak itt párszor.

Nyílt titok, hogy az Elnök jelen pillanatban is a szomszédos Martha’s Vineyard szigeten tölti pár napos nyári szabadságát golfozással, kerekezéssel.

– Szóval abban az időszakban, amikor sehonnan nem érkeztek nyári szezonmunkások a szigetre, a kelet-európaiak felé kezdtek nyitni, és egy szállót hoztak létre a vendégdiákoknak a nyár idejére, és mivel a szülők interneten láthatták, hová is megy és mit is csinál a gyermeke, könnyebben elengedték a fiatalokat Nantucketbe. Így kezdtek el csapatostól jönni a bolgárok.Ma már ők a többségi kisebbség itt. És sajnos nagyon rossz hírét keltik a kelet európaiaknak.

Már korábban meglepett, amikor láttam, hogy a vendégszállásomhoz sincs kulcs, csak egyszerűen benyitottunk, eljövetelkor pedig csak behúztuk az ajtót magunk mögött.

– Ezen a szigeten nem zárja senki a házát, pedig igazán nagy értékek vannak itt, itt senki nem zárja az autót, még az ablakait sem, csak ha esik…Jól megjártam én is. A tegnapi vihar idején bezúdult a víz az ablakomon, amig dolgozni voltam. Most nem az óceán felől jött, hanem Amerika felől. Itt a kontinentális országot csak úgy emlegetik, Amerika. Mintha itt nem is az lenne… Csak sajnos, elszaporodtak a lopások. Autókból loptak egyelőre ezt-azt ki, de az is elég baj már…

Egy filmből lopott patinás banképületbe lépünk be.
– Csak hogy belülről is megnézd, milyen csodaszép! – súgja oda – Helló, lányok, nem rabolunk, csak körbenézünk!…
Múlt századi film díszlete is lehetne, lehetett is valamikor, de nem merek fotózni, és Kokó ezt helyes megítélésként könyveli el, majd tovább vezet a kacskaringós kis utcán, ahol andalgó jómódú nyaralók jönnek-mennek, New York után, mintha lelassított felvételt néznénk. És mindenki mosolyog.

– Itt ez van. És tudod, mit? Ragályos. Nekünk is szokatlan volt, amikor idejöttünk. De ma már természetes, hogy mosolyogsz. Hisz az élet annyira szép!… Helló! – köszön jobbra is, balra is. Megállunk beszélgetni ezzel is, azzal is. És mindenki megtudja, hogy én honnan is vagyok, és hogy ez a nap, amikor Kokó ismét túristaként csavarog a szigeten, ami szemmel láthatólag nem mindennapi esemény azoknak sem, akikkel megállunk csevegni vagy értékes megállapításokat kicserélni.

A következő hely, ahová benézünk egy szálloda. Máris megtudom a történetét, és lépünk is be. A fekete hordárfiú és az idős portás is üdvözöl, Kokó int, hogy vele vagyok, és csak szétnézünk cseppet. Ismét időutazás, és kandallós, antik bútorokkal berendezett s mégsem dohos hangulatú szalon fogad. Bíztat, ne restelljek beülni a fotelbe, mert ő ott le is fényképez majd engem. És figyeljem csak meg, hogy odaát internetezik valaki, mert azért a legmodernebb dolgokkal is fel van szerelve ez a szálloda, nehogy azt higgye bárki is, hogy valóban megállt itt az idő. Ó, nem. Csak tisztelik az időt.

– Helló lányok! Máris két Kokó-kenyér rendel, mert éhesek vagyunk! – fordulunk be a jóillatú pékségbe a szálloda után, ahol kiderül, a kért cipók kora reggel elfogytak. – Na tessék! Elkapkodnak… Szétszednek! – tárja szét a karját Kokó, és máris lefoglal holnap reggelre egy pár Coco-bread-et a kávénk mellé.
Az italboltban az örökifjú helybéli fiúkkal a házasságról, feleségről és anyósról sütnek el poénokat, és ők is megtudják, mit is fed a Drakula sztori, és hogy nekem csak egy napom van a szigetre, és este még bolgár buli is van… A cukrászatnál citromszeletet kapok kóstolóba, és mindenki előugrik a pult mögül, hogy leparolázhasson Kokóval, aki fáradhatatlanul dicsekszik vendégével, megajándékoz mindenkit pár kedves szóval, majd a szuvenírboltban kötünk ki.
– Ő Jill. Mondd csak Jillian Arturnak, mi a családi neved? – mosolyog hamiskásan a barátom.
– Forgatsh…
– Biza. Forgács Andris barátom felesége Jill. Nagyon jófejek! A sziget hozta őket össze.
Az „Édes Inspirációk” névre igencsak találó módon keresztelt csokoládé kereskedésben Kokó miatt kóstolót is kaphatok az amúgy méregdrága, de annál kívánatosabb áfonyás csokoládédrazséból, amit itt helyben gyártanak, csomagolnak, és kínálnak a látogatóknak.

– Az áfonya hazája Massachusets. Nantucket meg kifejezetten a kék hortenziáké és a vörösáfonyáé. Az aszalt áfonyát öntik a házi készítésú tejcsokoládéba. De itt van Coco is, a bálna.
Természetesen, a csokiboltban is találunk olyasvalamit, ami tehát Kokó nevén osztozik. Elmenőben sóvárogva hagyom ott a kóstolópultot. De hát, barátom képéről sem akarom lehúzni a bőrt a torkosságommal…

A túristacentert is útba ejtjük, hogy térképet kaphassak a kezembe, amin majd nyomon követhetem, hol is járunk épp.
A városnézésre szánt időnk a nagy kör megtétele után le is járt. Mielőtt a fiatalokat magunkhozt vennénk, még rutinból beugrunk a Flowers-be – ha már úgyis arra jártunk, és Kokó örömmel mutatja meg a felsőbb szinteket is, az antik bútorokat, a szuveníreket és egy másik békésen dolgozgató kollégát, aki épp régi könyveket ajánl egy tanácstalan vásárló figyelmébe az én egész éves keresetemnek megfelelő árban, miközben siet nekem is elmondani, mi mindent érdemes megtekintenem a szigeten, ugyanakkor hozzáteszi, a legjobb kezekben vagyok, csak ez az egy nap… hát ez nagyon kevés Európából kijönni ide. Nem sok alkalmunk van tisztázni, hogy nem ennyire sarkított az itt létem, hanem inkább megígérem, minél többet igyekszem majd magamba szippantani, és igyekszem egy újabb látogatásnak szerét tenni a szeretett szigeten.

– Itt van fenn a szobám – mutat lelkesen Kokó a manzárd felé, s ha kérdem, jól értem-e, tehát itt lakik, mondja:
– Itt. Itt is. Nem mindig akarom, hogy itt legyek, mert kéznél vagyok akkor éjjel-nappal, bár munkába jönni innen kényelmes – kacagja el a helyzetet a lépőcsőn lefelé menet. – A szobában, ahol te laksz most, ott is szoktam lenni, meg még van egy hely. Na az ázott be… Mindenem ki van téve száradni!… Mindenhol lakom. Úgyis csak aludni járok haza. – meséli vidáman, miközben kilépünk az üzletből, és a tágabb értelemben vett sziget felfedezésére indulunk el kis kerülővel.

(folyt. köv.)

New York, 2011. szeptember 4.

1. Rozek Enikô:
   2011. szeptember 5. 18:40

   Ismét én írok.Nem irigylésre méltó életet vázoltál fel,bár én ennek tudatában voltam mindig.Csak azt nem értem,hogy honnan ez a sok energia,mi az ,mi hajt,ûz benneteket az anyagiakon kívûl,hogy ilyen hosszú idôn keresztül is képesek vagytok elviselni a gyûrôdést.Nem túl nagy ár…?Te rongyos élet…
   Nem kerülte el a figyelmemet,a homokóra sem.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ