Az Új Magyar Szó Színkép május 14-i mellékletében Sike Lajos emlékezik a negyven esztendővel ezelőtti „nagyvízre”. Ami meg- és felrázta annak idején egész Romániát. Sike Szatmárnémetiben élte át, sajtótudósítóként a drámai eseményeket, s írja meg azt, amit akkoriban csak az egymás közötti kommunikációban mondhatott el – ha merte – az ember.

1970 tavaszán, akik már éltek akkor, emlékezhetnek,  május 13. és június 10-e között, amikor a szűnni nem akaró, bő esőzések folytán jelenkori emberemlékezetünk első nagy kollektív árvizére sor került Romániában, s Marosvásárhely, Dés, Segesvár, Déva, Arad, Szatmárnémeti és társai voltak az életmentés és az összefogás előretolt bástyái, a lapok heteken át tele voltak a veszteségek lajstromával és a segítségnyújtás megannyi látható jelével. Riporterek, írók, költők egész hada járta az élet sűrűjét, s hamarosan megszületett számos alkalmi kiadvány, összefoglaló, krónika, amelyek ma is gazdagon adatolják az akkori történéseket, a döbbenetről szóló tanulságos reflexiókat.

Sike közeli tanúként számol be arról, hogy a helyi vezetők, a gátakon állva, pontosan sejthették, tudták, hogy bekövetkezik a gátszakadás.

„Egy-két tétova utalástól eltekintve mégsem szóltak: emberek, gyorsan szedelőzködni, és biztonságosabb helyre, lehetőleg a legközelebbi többemeletes betonházakba menekülni! Nem szóltak, mert kötötte őket a pártfegyelem és ideológia: semmi pánik, vészhelyzetben is úgy kell viselkedni, mintha csuda jól mennének a dolgok. A pártfegyelemmel magyarázható az is, hogy később sem kértek bocsánatot a lakosságtól a közel háromezer megsemmisült házért és a megfulladt, illetve eltűnt ötszáz emberért. A helyi sajtó épp az öntözést sürgette…”

Magam is emlékszem arra a mozzanatra, ami Sike vallomásában is felbukkan: „Özönlött a segély. Hoppá! Valakinek a pártközpontban eszébe jutott, hogy ezen a tragédián még keresni is lehet, s a sajtónak megparancsolták: drámai hangon írjunk, minél többet siránkozzunk, lehetőleg megrázó fotókkal illusztrálva, cukkoljuk fel a károkkal kapcsolatos adatokat.”

Könyvek is jelentek meg akkoriban, a szokásoshoz képest villámgyorsan és terven kívül. Akkor azt mondták, az utánuk járó teljes bevételt a károsultak javára fordítják. De szinte egészen biztos, hogy a felfokozott panaszkodás kórusát erősítették.

Magyar nyelven a Kriterion Könyvkiadó jelentetett meg Árvízkönyv címmel emlékalbumot, amelynek előhangját Domokos Géza jegyezte, s amelyben kronológiák, riportok, írói jegyzetek és fotóriportok őrzik azóta is – helyenként az ideológiai sallangtól és a hatalomnak kijáró bókoktól sem mentesen – az akkori történések szöveges-képes krónikáját. A könyv nem szerepelt a kiadói tervben, mint ahogy maga az árvíz sem volt előrelátható (bár a máig felhalmozott tapasztalatunk alapján ilyesmit nehezen lehet állítani), s rekordidő alatt, pár hónap elteltével már a könyvpiacon volt, az utána inkasszált teljes bevételt a kiadó a károsultak megsegítésére ajánlotta fel.

Képzelem, hogy a vékonyka, fűzött album után nem túl sok haszon gyűlt be, s az is úgy eltűnt az országos költségvetés feneketlen zsákjában, mint tengerben a vízcsepp. De akkor, akik részt vettünk e szolidaritási munkában, úgy érezhettük, hogy tettünk valamit, bármily keveset. Így éltünk akkoriban: illúziótól illúzióig, pontosabban: látástól vakulásig…

*

Illusztráció: korabeli riportfotó az Árvízkönyvből: Szatmár utcáján elosztó csapokból vizet osztanak. A kép mellett Varró Ilona írónő vallomásából vett idézet: „…ez volt a legelképesztőbb. A Nagy Víz napjaiban – nem volt vizünk.”