Át­ko­zott egy két hét!

Ko­loz­svá­ron or­vo­si jegy­ző­könyv húz­za meg a csí­kot: hat hó­nap­tól há­rom évig ter­je­dő csí­kos egyen­ru­hát ka­pok, ha va­la­ki­re át­ru­há­zom a kéj sa­lét­ro­mát. A nép­te­len gyógy­szer­tár­ban ba­ba­ar­cú édes­ke re­beg­te­ti szem­pil­lá­ját a báj­mo­so­lyú kény­szer-szép­fi­úra. Szí­ven ütő ta­lál­ko­zás. Kár, hogy a re­cept meg­áll a le­ve­gő­ben. Vir­gonc tá­mo­gat ha­za a ló­adag­nyi fe­né­ken lö­vé­se­kről, a szo­bát a kö­zel­ben al­bér­lő Edit ím­mel-ám­mal áll szó­ba ud­var­ló bun­kó­sá­gom­mal, ki­nek el­ső dol­gom ki­nyúl­ni az ágyán. Ezen­köz­ben a Diák­ház­ban Já­ték a bol­dog­ság­gal cím alatt fő­pró­bá­lok le­zse­ren hó­dí­tó, hó­dí­tó­an le­zser len­ni. Mind­ket­tő si­ke­rül. Kel­le­mes kis elő­adás ke­re­ke­dett, Zsó­ka hoz­ta a szo­kott bá­ját, ezút­tal a hun­cut in­csel­ke­dé­sét is, se­gí­tett le­vet­kőz­nöm gát­lá­saim­nak le­ga­lább a fel­ső­ré­szét. A Nyár és füst­ben tég­lá­nak hasz­nál­tam a gör­cse­i­met, épít­kez­tem be­lő­lük, most bon­ta­nom, bon­ta­koz­nom kel­lett. Ezt a sze­rep­kört tu­laj­don­kép­pen nem sze­re­tem, esz­köz­sze­gény, iz­gal­mat­lan, ar­ra jó, hogy a még irány­tűt­len bak­fi­sok só­haj­toz­za­nak a né­ző­té­ren, éj­sza­kán­ként oly­as­mi­ket ál­mod­ja­nak, ami­lyes­mik­re még az anyáik is éret­le­nek. Az eb­ben a ska­tu­lyá­ban gú­nár­ko­dó szí­né­szek os­to­bább­ja a lí­ceu­mi bér­let­nek ját­szik ak­kor is, ha ép­pen az öre­gek há­za la­kó­it jó­té­kony­kod­ták a né­ző­tér­re. Ezt pró­bál­tam el­tit­kol­ni A fá­tyol tit­kai­ban, mely­ben ugyan­csak Dál­noky  Zsó­ká­val tit­ko­lóz­tam, még­pe­dig a fi­lo­ló­gia ég­isze alatt. A fa­kul­tás klub­ját is ket­ten avat­tuk fel, Zsó­ka an­go­lul sza­valt, én nem vol­tam koz­mo­po­li­ta. Sza­valt ő ma­gya­rul is, de olyan bot­rá­nyo­san, hogy me­ne­kül­nünk kel­lett. Ren­dez­vény­sor­ozat volt a Diák­ház­ban, mi faj­sú­lyos ver­sössze­ál­lí­tás­sal dom­bo­rí­tot­tunk a szí­nen, ami­kor mio­ri­ti­ku­sok faj-sú­lyo­san be­ron­tot­tak né­ző­te­ret és szín­pa­dot, sík- és hegy­vi­dé­ket boz­gor­ta­la­ní­ta­ni, még­pe­dig Zsó­ka vég­sza­vá­ra: „Most azon mu­száj el­me­reng­nem…” A hon­fog­la­ló be­tör­ést mi is ko­mo­lyan vet­tük, és a szín­pad alat­ti já­rá­so­kon-ösvé­nye­ken Ázsia fe­lé vet­tük az utun­kat. A Krok­kó­ban kö­töt­tünk ki, ahol mu­száj volt el­me­reng­nünk. Ak­ko­ri­ban tör­zsasz­ta­lunk gyu­lá­ja Pé­terffy Gyu­la szí­nész volt, aki a vers­mű­sort és A fá­tyol tit­kait ren­dez­te. Má­sod­na­po­san is nap­sze­mü­ve­ges jól­fé­sül­ten jött a pró­bá­kra, és pró­bált en­gem női már­vány­ka­csók, csó­kí­zű lá­nyil­la­tok, il­la­nó szív­han­gu­la­tok után re­pes­tet­ni, lágy han­gon han­gol­ni rá Han­gai­ra. És volt még benn­em annyi mu­ja­ság, annyi lel­ki da­do­gós­ság szok­nyaügy­ben, amennyit ha nem le­ple­zek ne­kem job­ban fá­jó otrom­ba­ság­gal, si­mo­gat­ha­tó ro­man­ti­kát ró­zsa­szí­nell. Nagy kár, hogy eszem­be sem ju­tott ön­pa­ró­diám­má ne­me­sed­nem.

Aki ezu­tán kö­vet­ke­zett, már if­jú­ko­rá­ban ki­köp­te a szi­ru­pot: ifj. Nagy. Zsó­ka már vég­zett, Papp Éva ke­rült a he­lyé­re, ő ját­szta a ta­ní­tó­nőt. Megint ke­mé­nyen, szin­te ön­sa­nyar­ga­tó­an dol­goz­tunk Pé­ter­rel, cen­ti­ről cen­ti­re ara­szol­gat­va, a Krok­kó­ban kö­nyö­köl­ve ko­nya­kol­va is őt hall­gat­tuk.

A Nyár és füst John-ja után is­mét egy sze­rep, amely mé­lyen meg­érin­tett, ki­bil­len­tett le­foj­tott lel­ki nya­valy­gá­saim­ból, új­ra ki­tom­bol­hat­tam ma­gam a te­he­tet­len­ség­től. „Kő kö­vön nem ma­rad, min­den vér­be és bor­ba fog fúl­ni, ha ma­ga nem lesz az enyém!” – ez már Edit­nek szólt (le), ami­vel tu­laj­don­kép­pen nem ve­le, ha­nem ma­gam­mal pár­ba­joz­tam. Ami­kor a ta­ní­tó­nő vég­képp le­lép­te­tett, el­kap­tam egy li­ter bort, és úgy húz­tam le egy száj­tar­tás­sal, hogy min­den­ki el­tá­tot­ta a szá­ját. Hadd ért­sen a gesz­tus­ból is a le­en­dő ta­nár­nő.

A Macs­ka a for­ró bá­dog­te­tőn-ben nem le-, ha­nem fel­haj­tot­tam a whiskyt, te­hát nem üveg­ből, ha­nem po­hár­ból és nem whiskyt, ha­nem te­át. Brick vol­tam, Papp Éva a fe­le­sé­gem, Vir­gonc az apám. Is­mét a nya­va­lyás lel­ki­nya­va­lyák! Bol­do­gan ké­szí­tet­tem ki ma­gam min­den pró­bán és elő­adá­son. Az apa és fia egy­mást le­tag­ló­zó je­le­ne­té­ben meg­állt a por­szem a le­ve­gő­ben, és por­szem­nek érez­te ma­gát.

Volt sze­ren­csém nemrég két vál­to­zat­ban is lát­ni a da­ra­bot: kisszín­ház­ban an­go­lul és nagy­színházban né­me­tül (mind­két­szer ér­tet­tem). A kis­szín­pa­di bon­vi­ván Brick az­zal volt el­fog­lal­va, mi­ként mu­to­gat­hat­ja a len­ge há­zi­ka­bát alat­ti fe­szes ga­tyá­ját az el­ső sor­ban cin­co­gó csit­rik­nek, a nagy­színházbeli vál­to­zat­ban az­zal fo­koz­ták a fe­szült­sé­get (le), hogy ret­te­ne­tes vi­hart ma­si­né­ri­áz­tak, vil­lá­mol­tak, dö­rög­tek, csap­kod­tat­tak ajtót, ab­la­kot, fúj­ták be a ren­ge­teg fa­le­ve­let. Ne­künk, ugye­bár, nem tel­lett vol­na annyi lap­ira, min­dent be­lül­ről ol­dot­tunk meg. A külsőség a mus­kát­li volt. Mus­kát­li a színpadon – ezt a cí­met ad­ta egy év­fo­lyam­tár­sam a Ta­ní­tő­nő­ről írt kri­ti­ká­já­nak. Oda lát­ta. Te­hát meg­moz­gat­tuk a lel­ki sze­mét. Pe­dig nem vol­tunk szem­for­ga­tók. És diák­szín­ját­szók sem, csak szín­ját­szó diá­kok. A diák­szín­ját­szók az ab­szur­dra, az ab­szur­do­i­dra es­küd­tek: pás­kán­do­i­dok vol­tak. Lá­za­doz­tak, mást, újat akar­tak, za­var­ba hoz­ták a cen­zú­rát – jól tet­ték. Öt­le­te­ket és ba­ki­kat hal­moz­tak, fel­emel­tek és le­dön­göl­tek, fel­emel­ked­tek és ha­son csúsz­tak, ádá­zul ke­res­ték ön­ma­gu­kat és né­ha meg is ta­lál­ták. El­ké­pesz­tet­tek, sok­kol­tak, puk­kasz­tot­tak, ki­puk­kad­tak, le­kö­töt­tek és né­ha még a szö­ve­get is ér­tet­tük. A ta­ní­tó­nőt meg se csó­kol­ták vol­na, se nyár­ban, se füst­ben, se já­ték­ból a bol­dog­ság­gal, se fá­tyol mö­gött, ti­tok­ban, a macs­kát le­rúg­va köp­tek vol­na a for­ró bá­dog­te­tő­re. Iri­gyel­tem őket me­rész­sé­gü­kért, a ma­guk­biz­tos­sá­gá­ért, az el­len­zé­kis­ke­dé­sü­kért, hogy né­me­lyi­kük tri­kó­ban, me­zít­láb im­pri­vi­zált örök hű­sé­get tár­sá­nak a fel­szen­te­le­tlen pa­ponc előtt. Nem hív­tak, nem is je­lent­kez­tem kö­zé­jük, nem vol­tam olyan va­gány, in­kább ma­gá­nyos ba­rát ba­rát­nő el­le­né­re, zár­kó­zott, mint mi­mó­za vár­kis­asszony. Jár­tam hát a ma­gam ko­loz­svá­ri út­ját – Ma­ros­vá­sár­he­lyig. Kö­ze­le­dett az ál­lam­vizs­ga, nem­so­ká­ra vé­ge a bol­dog szín­há­zas­di­nak, gon­dol­tam hát egy nagy-na­gyot, el­utaz­tam a szín­mű­vé­sze­ti­re, s mi­vel ott már jól is­mer­tek, elin­téz­tem, hogy fel­lép­hes­sünk a Stú­dió­ban. Gon­dol­tam, ne tegye­nek majd úgy ama desz­ká­ba, hogy éle­tem­ben egy­szer se ju­tott ki ne­kem eme desz­ka. Ki­ju­tott. Telt ház­zal. Si­ker­rel. És Ko­vács Györggyel a tan­szé­kve­ze­tői pro­to­koll­szék­ben.

(Folytatjuk)