/Tudjuk, hogy egy kórház nem olyan szükségleteket elégít ki, mint egy kocsma./

Apám gégerákban halt meg. Sokat szenvedett, de ne rontsak ünnepet! Életútja utolsó szakaszának egy boldog pillanatáról fogok beszélni.

Megkapta már testvéreitől az ijesztően fájdalmas hangot produkáló beszélőgépet, ma is hallom szavát, mert a szava az övé maradt: „Kisfiam, Karcsikám – addig csak Anyu szólított meg így –, megtennél nekem egy szívességet?” „Mindent, Apu!” „Menj, és hozzál nekem egy üveg bort!” Beugrott kezelőorvosának furcsa, kissé cinikus, de szánakozó tekintete,
amikor az abban az időben divatos, a rákot gyógyító csodaszer felől kérdeztem, s amiből megtudtam, apám gyógyíthatatlan. „Megyek, megyek, Apu!” Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Csíkos pizsamája zsebéből elővette a pénzt. „Siess, kisfiam!” Siettem, hogyne siettem volna! Ő már várt. Arcomról leolvasta, sikerrel jártam. Szemembe nézett. Könnyes volt a szeme. Intett, s bementünk a WC-be. Felbontottam a bort. Ő előkészítette az elfogyasztásához nélkülözhetetlen eszközöket (nem haragszanak, hogy nem részletezem, mert még mindig fáj, miket), és megitta borát. Aztán a másik adagot is. Addig ivott, míg kiürült az üveg. Rám nézett. Szeme könnyes volt. „Köszönöm” – csak ennyit mondott.

/Tudom, a kórház nem kocsma, de remélem, ezzel a szöveggel (hozzá) méltó emlékművet
emeltem Apámnak./