A Magyar Rádió Sajtóarchívumában. Kolléganőmet, Csák Elemérné Nagy Erzsébetet (Zsike) kereste a leánya Ciprusból, hogy New Yorkban katasztrofális helyzet van. Gyorsan bekapcsoltam az MTI online adatbázisát, de már elérhetetlen volt. Az Interneten csakhamar láthattuk az ellenutopisztikus felvételeket. Este az ingyenújságokban rengeteg, egymástól eltérő, színes felvételt láthattunk a két becsapódás kerozin-robbanásáról. Az az érdekes, hogy valamennyi színes gomolygást Rorschach-tesztként értelmeztem, és mindegyik egy-egy turbános vagy burnuszos arab fejet képezett, olyanformán, mintha Allah szólna a hitetlenekhez…; mintha Aladin palackba zárt szelleme terebélyesedett volna akkorává mint a toronyházak: teste lenne a porzó, szilikózis-keltő törmelék, feje pedig a színes detonáció: sok tucat vétlen utas mennyország-autája; néhány merénylő örvénylő pokla. “Török világ Ámerikában”… — gondoltam (nem az alkalomhoz illő módon). Mindenki azt latolgatta, hogy vajon, mi lesz az ellenlépés.

Aznap — emlékszem — éppen körsablonokat vettem a naplómhoz. Egyik kollégámhoz, Szurkos Andráshoz voltam hivatalos, aki már régóta tervezte, hogy megmutatja nekem agglegénytanyára emlékeztető, padlásszobákból álló lakását. Vele tartottam. Bekapcsoltuk a televíziót. Hazai biztonsági szakértők nyilatkoztak általánosságokat, de láttam G. W. Busht is, aki, — noha őszült már — olyan volt, mint egy dühös kamasz, akitől elkobozták a bicskáját. Szeme vagy kialvatlanságról, vagy allergiáról árulkodott, és már ebben a percben megkezdődött a “terrorism” szó fonetikai devalvációja; ezen a napon szajkózták annyit ezt a műszót, hogy a későbbiek során elég volt valami “thörörsz’m”-szerű félhangcsoportot kibökni, már mindenki tudta, miről van szó.

2001-ben “pihenő módozatban költöttem”, tehát nem köteleztem magam napi lírai svédtornára. Ebben az időszakban kezdtem ellustulni: ráfeküdtem az ihletre, de az ihlet ritkán látogatott. A WTC elleni támadást követően, egy darabig többször éreztem versírási késztetést. Furcsa módon, ezt másoktól is hallottam. Például az egyik aluljárói virágárus asszonytól, aki elmondta, hogy azóta ő is olykor-olykor lejegyzi gondolatait.

Amikor Szurkos Andrástól eljöttem, észrevettem, hogy egy magas, kissé kapatos, koraötvenes férfi valamiféle bomlottsággal nyitja ki amerikai rendszámú gépkocsija ajtaját (2001. IX. 11-én este, a Margit-híd pesti hídfőjénél). Valamiféle “magyaros” “minden mindegy” életérzés áradt belőle; ilyen lehet egy jenki úr, mielőtt beleugrana egy lapos elektromos gitárba. Egy kicsit olyan volt, mint a megszégyenült Noszthy fiú — úgy a vége felé — , és elgondoltam, hogy lehet, hogy a szeptember 11-i amerikai veszteségtudat megszüli a jenki társadalmon belül is a maga “dzsentri” rétegét. Ugyebár dzsentri az, aki életformáját tekintve nemes, de vagyoni szempontból és jogilag nem az. Ennek USA-változata az lenne, hogy önismeretileg szabadságpárti polgár, ám gyakorlatilag konzervatív alattvaló, aki allergiás a szabadság bármely “veszélyes” tünetére.