(Levelek New Yorkból)

Nantucket szigetét 1602-ben fedezte fel Gosnold kapitány az amerikai partok felé tartva, és alig pár évtized múlva a bálnavadászat központja lett az óceánba burkolózott sziget, sőt 1800-ban a bálnászat világfővárosa lett. Mindezek ismeretében, és a Kokóról eddig elmondottak tükrében cseppet sem lepődtem meg, amikor a hetekben egy olyan fotót kaptam barátomtól, amelyiken épp egy partravetett cethal hátát mássza. Ha az ember böngészi az ismerősei fotóit, jobbára arról kap közelképet, hogyan pisilt bilikébe először a kislyányuk, hogy nézett ki Karcsi, amikor berúgott és kifestették a képét vagy mit ettek a vendéglőben a múltkor, amikor Arankáékkal voltak együtt Bivalybasznádon. A másik kategória, aki önmagát fotózza, lehetőleg rossz minőségben és telefonnal. Jobbára semmi egyéb sem látszik a képen, csak önmaga eltorzult és homályos képe, de a képaláírás bármi lehet, mert elhisszük, hogy az a kép a Champs Elysées-n készült, Horvátországban vagy épp a Szigeten. Úgysem látszik semmi rajta. De régi ismeretségünk okán és margóján bizalmat szavazunk neki, és elhisszük. Kokóval nem kell ilyen kompromisszumot kötnöm, mert ha bálnával van lefotózva, akkor bálnával volt valóban, ha a hétfejű sárkánnyal kardozik, akkor az biztos legalább hétfejű volt, és biztos, hogy kardoztak. Kérdem tőle az autóban, hogy mégis, hogyan lehet azt megoldani, hogy az ember ott legyen, ha egy bálna valahol felbukkan a parton.

– Adva volt a dolog – mondja végtelen természetességgel, mintha az emberek zömének a kert végében sziesztáznának a bálnák – kisodorta az óceán a partra, nem tudott már visszamenni. Este fél tíz volt – teszi hozzá, és számomra még mindig nem világos, hogyan esett a dolog. Már hogy ki az, aki amint egy cethal Nantucketben a partra vetődik, este fél tízkor el is szalajtja a hírmondót, akárhonnan is, a föld alól is keresse fel Kokót, és tudassa vele, hogy a parton egy bálna fetreng. Meggyőződésem, hogy még a polgármester és a tűzoltók is csak jóval Kokó után kaphattak értesítést a bálnáról.
– Kimentem, fotózgattunk egy párat, mert aztán fogta magát és felrobbant – meséli könnyed egyszerűséggel, miközben megérkezünk a helyre, ahol a frissen házasodott fiatalokat vesszük be társaságunkba útban a sziget felfedezését megejteni.

Kata és Karcsi – nem az, akinek az arcát részegen összerajzolták a fentebbi történetben – nagy örömmel csatlakozik hozzánk, hogy feltételek nélkül átadják ők is testüket-lelküket Kokó-mester sziget-túrájának. Kérésemre első állomásunk a Kokó rezidencia, amit a kontinens felől, s kivételesen, nem az óceán felől érkező felhőszakadás kissé átmosott. Ettől függetlenül ez még helyi nevezetességnek számít, hisz mégiscsak Kokó (egyik) életteréről van szó. Kata máris ujjongva jelzi, mennyire örül, hogy ezúttal úgy látogat ide, hogy Kokó is itthon van. Mint mondja, legutóbb is ide indultak, és útközben találkoztak a házigazdával, akinek jelezték, hogy ide igyekszenek, s amaz a tőle megszokott szeretettel üdvözölte ezt a remek ötletet, és hozzátette:

– Az nagyszerű, menjetek csak. Én nem vagyok most úgysem otthon!

Az udvaron száradó cuccok között besorakozunk a lakásba, ami ezzel meg is telik. És Kokó máris egy lexikont vesz elő egy gondosan magasra helyezett polcról.

– Tessék. Üsd csak fel ezt az amerikai lexikont a Várad szónál. Vagy az Oradeanál. Benne van! Nem azért mondom, de ezek az amerikaiak tudnak valamit…Ha az én Váradom benne van az amerikai lexikonban, akkor az már valami.
Szatmár hiába keresem, az nincs a könyvben. De Kokó megnyugtat, ez semmit sem jelent, és emiatt ne legyek módfelett elkeseredve, mert előfordulhat, hogy a lexikon munkálataiban részt vett egy úriember, akinek köze volt Váradhoz, és az csúsztatta be a szócikket. Ne szomorkodjak most emiatt. És bevallotta nekem, hogy nagy dologra készül. Van ugyanis Nantucket főutcáján egy szélrózsa, ahol jelzi, mekkora távolságra van innen New York, az Északi Sark vagy Kalkutta. És ő azt tervezi, oda be fogja vésni Nagyváradot is.

– Bár lehet, hamar kiderítenék, ki tette, mert mindenki tudja, honnan vagyok, és már csak én vagyok itt a váradiak közül… – majd hozzáteszi, hogy rendkívül jó, baráti viszonyt ápol a hatóságnak számító rendőrökkel is a szigeten, akik nem büntetnek, csak rászólnak az emberre, ha helytelenkednek. Legfennebb, ha a jó szó nem hat, akkor van irgumburgum, de egyéb durvaság csak legvégső esetekben.
– Mint például, amikor éjszaka kimentünk fürdeni a partra és jöttek szólni, hogy ne hangoskodjunk, mert nem illik, de mi csak hangoskodtunk, és akkor megint szóltak, hogy elhajtanak, ha így folytatjuk. De mivel csak nem hagytuk abba, elküldtek. Ha azonban rendesen viselkedsz, semmi bajod nem lehet.

Az éjszakai fürdőzésre az óceánban még sokszor kitértünk, nem mintha nem írnám alá, hogy nagyszerű dolog, de Kokó azt is elmesélte, hogy a világító medúzák miatt is érdemes megejteni egy-két éjszakai fürdést az óceánban, de az sem baj, ha van emellé pár üveg sör is és sok jóbarát. Mert a medúzák világítanak a sötétben.

– Ezt pedig, sajnos, nem lehet fotózni. Ehhez ott kell lenned! Úgyhogy ma este, a bolgár buli után…

Ez a bolgár buli Damoklész kardjaként lebegett egész nap a fejünk felett, mint a színpadi fegyver, ami azért van ott, hogy egyszer elsüljön.

A Kokó-rezidencia után a sziget második legfontosabb látnivalóját kerítjük sorra, a jó öreg világítótornyot. A Brant Point Lighthouse jelentőségét nem csak építésének éve, 1746 adja, hanem az is, hogy amerika mindenkori második világítótornya volt építésekor. A szigeten három torony van, amiből vendéglátónk legalább kettőt helyezett kilátásba megtekinteni a délután során. Amíg mi az épületet csodáltuk, Kokó egy túristával osztott meg fontos elméleteket a polárszűrőkről és a tájfotózás rejtelmeiről. Én még mindezen felül pluszban azon is gondolkodtam, milyen lenne, ha New Yorkban vagy akár Szatmáron is a strand bejáratánál kibújnék a lábbelimből, s ott hagynám. Mert a szigeten így jártunk el. Az autóból kiszállva, a járdaszélen hagytuk a lábbelit és úgy mentünk le az öbölbe. A toronynál tett villámlátogatásunk során egy ukrán túristával is összefutottunk, pontosabban beleestek a fotónkba párjával, és megállapítottuk, hogy ha nem ukrán lenne, akkor teljesen bizonyosak lennénk benne, hogy ő Kiszel Tünde. Odébb pedig egy jamaikai pajtás örömében osztoztunk, aki éppen az estebédre valót fogta ki az egy luxusóceánjáró által felhullámzott vízből. Ezzel a sok örömmel a lelkünkben folytattuk utunkat Siasconset felé, ahol a várva várt fürdőzésnek járhattunk utána, ami ebben a kánikulában talán a legvonzóbb tengerparti program. Talán a régi malom, a szintén 1746-ban épített s ma is működő fa szélmalom az egyetlen dolog, ami miatt lelkesen ugráltunk ki az autóból a York Street sarkán. A malom őröl is és múzeum is, így nem tudom pontosan, a molnár vagy a múzeumőr volt az, aki kikandikált az ajtón jöttünkre, bár jóllehet, mindkettő. Vidáman körbeszökdécseltük a malmot, valószínüleg nyugtázta, hogy újabb bolondok bukkantak fel a malom évszázadokba bújtatott csendjében, majd Sconsetig meg sem álltunk.

Siasconset a kicsi sziget másik apró települése a keleti végeken. Kérdem, miért Sconsetnek nevezik, ha egyszer Siasconset, és Kokó elmagyarázza, hogy, mert ez így van és kész. Sconset kissé félreesik a túristaútvonaltól, így ide csak azok jutnak el, akik bírnak negyedórát kerékpározni vagy netán egy hosszat sétálni. Ebből van talán a legkevesebb ebben az országban. A szigeten még ennél is kevesebb. Így aztán Sconset a nyugalom otthona. Nem mintha Nantucket veszett ritmusban dübörögne, itt azonban még a házra futtatott rózsalugasok kapaszkodását is hallani. Ha jól számolom, két és fél utcája van. A harmadik utca ugyanis már fél lábbal az óceánban van.

– Maholnap az következik, azt is elviszi az óceán – magyarázza Kokó – Sorra nyeli el az utcákat, telkestől, házastól. Ez az egyetlen, amivel nem lehet szembeszegülni.
Hosszan elmélkednénk még Sconset emígyen megpecsételt sorsán, azonban vezérünk megsürgeti a tengerpartozást, és szilárd ígéretben rögzíti, hogy a fürdőzés után majd jóleső fáradsággal, s már kissé hűvösebb délutáni szellőben csatangoljuk be a környéket. Hiszen Sankaty és a másik világítótorony még vár ránk. Hogy a többit ne is említsem.

New York, 2011. szeptember 7.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ