HUSZONKETTEDIK fejezet
New York határán állunk a vártán

Láttak már tizenkét emeletes közlekedési csomópontot? Ha nem, akkor remélem el tudják képzelni.

Vagy harminc irányból a város szélén összefutnak az utak, le-, fel-, oda- és visszakanyarodó sávok, felül- és aluljáró útcsíkok, mintha tizenkét darab elnyújtott nyolcast kiterítenének a térben szeszélyesen egymásba kapcsolva. Nyomunkban a vijjogó rendőrautókkal egy ilyenbe hajtottunk bele, Senki ördöngős sebességgel tekergeti a volánt, csikorognak a kerekek, sivítanak a fékek, a motor fölbőg, befordulunk balra egy meredek fordulóra, és még beletapos a gázba, hogy szinte a szabadesés sebességére gyorsítunk rá, belepréselődünk az ülésekbe, aztán hatalmasat fékez, száznyolcvan fokban megpördülünk, és ugyanezen a meredeken fölfelé kapaszkodunk. Közben lőnek ránk a rendőrök, akik hol előttünk, hol mögöttünk, hol a fölöttünk lévő sztrádacsíkon suhannak hasonló sebességgel.

A hajózásból tudom fölhozni a történelmi példát, azt jól ismerem. A tengeri csaták mindig az ágyúk és a páncélzat küzdelmét jelentették. Az ágyuk lőereje ellen kifejlesztették a páncélos hajót, amelyik védve volt. Akkor növelték az ágyuk átütő erejét, és azok átütötték a páncélt. A páncélgyártók erre még erősebb páncélzatot gyártottak, és így tovább. Hát így tessék elképzelni ezt a lövöldözést. Nekünk a legmodernebb védelemmel ellátott páncélautónk van, a rendőröknek a legmodernebb tűzfegyverük. Most az fog győzni, aki előrébb jár a fejlesztésben. A kocsink még bírja, elnyeli a becsapódó lövedékeket, de némelyik találat után szinte egy méterrel is arrább sodródik az autó. Senki derekasan vezet, de a végtelenségig nem játszhatjuk ezt a fogócskát itt a kereszteződésben. És a rendőrautók száma növekedik.

Senki egy gyors jobb-jobb-bal kanyarkombinációval kirepíti az autót a kereszteződésből, és ugyanekkor vagy húsz lövedék csapódik bele a karosszériába, ez már sok nekünk, az utolsó kanyarban sodródni kezdünk, nekivágódunk a szegélynek, hármat bukfencezik a gépünk, és landolunk az út mellett a homokban.

– Kifelé az autóból! – kiáltja Senki Alfonz, és a golyózáporban mint szegek fekszünk a hideg homokban az autó mögött.
Rengeteg a rendőr, viszonozzuk a tüzet, hogy legalább távol tartsuk őket.

Hatalmas tűzharc alakul ki, sorra érkeznek az újabb rendőrautók. Mi aránylag védett helyen vagyunk, előttünk a tizennégykarátos autó az oldalára borulva, fogja a golyókat, mögöttünk egy szelektív hulladékgyűjtő állomás konténerei. Hősiesen és derekasan kitartunk. Abszolút kilátástalan a küzdelmünk, legalább százszoros a túlerő, de nem olyan fából faragtak bennünket, akik fönnakadnak ilyen kicsinységeken. Csak növeli mindez bennünk az elszántságot és a harci kedvet.

Hogy mennyire komoly a helyzet, csak egyetlen adalék: megjelentek a Drakula Caritas árnyai körülöttünk. Hallottak már róluk? Sokan csak legendának tartják a létezésüket. Itt vannak. Ott vannak mindenütt, ahol halálos áldozatokra lehet számítani. Mint az árny suhannak, a kamerák nem is látják őket, speciális ruhájuk van, csak sokszoros lassításnál észrevehető a felvételeken, hogy valami átsuhan. Eltéríti a fényt a ruházatuk, és annyira jól álcázódnak, hogy mindenféle geometriai alakzatokat vesznek fel, még véletlenül sem emlékeztetnek emberalakra. És ha valaki elesik, akkor a legnagyobb golyózáporban odakúsznak hozzá, megállapítják a halál beálltát, lecsapolják a vérét, kiveszik a szívét, máját, veséit, használható belső szerveit teljes szakszerűséggel, meg mindazt, amit az orvosi technika manapság fel tud használni. És a hozzátartozók számára ottmarad egy széttrancsírozott maradvány. Pár órával később egy speciális hűtőtáskában valaki lerakja a használható szerveket egy kórház portáján. Állítólag így harcolnak a maradi szemlélet ellen, amely egyben akarja eltemetni az elhunytakat. Még soha, egyetlen egyet nem kaptak el közülük. Irtózatos információs hálózatuk van, szerencsétlenségekhez, közlekedési balesetekhez rendre előbb kiérnek, mint a mentők és a rendőrség.

Csak végignézek hősi csapatunkon, és szívembe beleköltözik a nagyszerűség érzése. Ahogy mi összetartunk, és egységesen tudunk cselekedni! Pedig hányfélék is vagyunk!

Senki Alfonz talán spanyol vagy portugál vagy dél-amerikai, forróvérű, indulatos macsó.

Wagner állítólag orosz, de gyanús, mert valaki azt mondta egyszer, hogy az orosz ábécében nincsen dupla vé, és akkor hogyan lehetne ő orosz?

Róbert Gida minden gyermeklelkűségével egyetemben igazi angolszász, aki mindig megadja az ellenfélnek az egyenlő, fair esélyt, és csak akkor fogad, ha nem biztos a győzelmében, egy gyermeklelkű gentleman. Most újratölt, és gyermeki ártatlan mosollyal golyózáport zúdít a rendőrökre.

Piszkos Fred esetében még a rassz sem biztos, az eredeti bőrszíne a rárakódott rétegek alatt megállapíthatatlan, keskeny vágású a szeme, a haja pedig lehet göndör, de a kosztól is összeállhatott, ha meg fehér ember, akkor mindent megtesz ennek elfedésére. Egy régi vágású forgópisztollyal ad le célzott lövéseket, és láthatóan elemében érzi magát.

Tuskó Hopkins, a köpcös, azt hiszem, északi származású, a fajtájára jellemző szálfatermet nélkül, de embert még nem láttam, aki így bírja az alkoholt. Egy géppuskát kattogtat, zárótüzet lő olyan ötven-hatvan méterre előttünk, nem is mernek kibújni a rendőrök a kocsik fedezékéből.

És végül szerényen, itt vagyok én egy lángszóróval, és sorra megmelegítem a rendőrautókat, ha már a lövedékek nem bántják őket, akkor legyenek jó forrók, csak úgy pattognak ki a bennülők. Én meg nemzettelen vagyok, ha van ilyen, szülőföld nélküli. Ugyanis anyámra egy csónakban törtek rá a fájások, s apám is, anyám is a környező összes kikötőben nemkívánatos elemnek minősült, és nem engedték be a csónakot.

Ezernyelvű, egyszívű csapat vagyunk. Nem kell tanácskoznunk, nem kell haditervet készítenünk, mindenki tudja a dolgát, mindenki teszi, amit tennie kell. És ha vannak is kisebb nézeteltérések, pofozkodások máskor közöttünk, itt a legteljesebb bajtársiasság működik.

Lennonról is szólnom kell, hiszen itt van közöttünk, mind halljuk a hangját a fülünkön, éppen arról tudósít, hogy nincs áldozata egyelőre a lövöldözésnek, pufogtatunk, lyukasztgatjuk a levegőt mind a két oldalon derekasan. Valóban, mi nem akarjuk bántani a rendőröket, semmi bajunk velük, csak éppen akadályoznak a célunk elérésében. Eszünk ágában sincs egyiknek is akár sebesülést okozni, nem tehetnek arról, hogy nem tudják, egy oldalon állunk. Hogy ők miért nem lőnek szét bennünket? Ennek is megvan a magyarázata. Tuskó Hopkins. A magasrangú titkosszolga, aki, bizonyára így gondolják, be van épülve a bűnözői elemek közé rangrejtve, aztán nehogy valami károsodást okozzanak pont a saját emberükben. De biztosra vehető, hogy törik a fejüket valamiben, addig is lőnek veszettül, hogy körül se tudunk igazán nézni, mi is készül körülöttünk.

Sugárhajtású helikopter száll fölénk hangtalanul és baljósan.

Hatalmas tölcsér ereszkedik belőle alá lassan.

Be akarnak zárni egy harangba?
Csak nézünk egymásra, egyikünk se érti.
És akkor pokoli forróvá válik a helyzet.
55 celsius fok pontosan.

A rendőrök gyújtólövedékeket vetettek be, és lángol mögöttünk az egész hulladékgyűjtő. A helikopter csak a környezetvédelmi előírások miatt szállt fölénk, a rendőrség nem sérthet törvényt, a műanyag hulladékgyűjtő edények égésével jelentős mennyiségű rákkeltő anyag kerülhetne a levegőbe, ezért meg kellett várniuk a hatalmas szagelszívót a fejünk fölé.

Kibírhatatlan a forróság. Ha nem akarunk elevenen megfőni, akkor szépen feladjuk, és föltartott kézzel kisétálunk a rendőrök karjaiba.

De minket nem ilyen fából faragtak.

Következik a HUSZONHARMADIK fejezet,
amelyben megismerkedünk a yetikkel

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ