A múltkori írásomat egyesek túl szomorúnak, lehangolónak találták. Az is. Hogy miért? Legyen az én titkom. Mindenestre elhatároztam, hogy a következő – ezen – írás az ellentettje lesz az apasiratónak, ennek megértéséhez viszont némi háttér-információ szükségeltetik. A mi kocsmánkban van külön férfi és női WC (nem hímsovinizmus, nem udvariatlanság miatt a sorrend, hanem a vendégek nemének gyakorisága kötelez). A nőinek kulcsa is van. És most átadom a szót Andinak.

„Valamelyik nap bejött egy középkorú, nem, olyan öregecske férfi, és a női WC kulcsát kérte. Sokatmondóan nézhettem rá, mert, elvörösödött arccal mondta, a feleségének lesz, aki kint áll a bejárat előtt. Megkérdeztem tőle, miért nem a felesége jött ide. – Őt is be kellett volna hívnom? Alig tudtam megállni nevetés nélkül. Sajnáltam szegényt, s csak annyit kérdeztem: – Miért, egyébként nem jött volna be?”
Én nem álltam meg nevetés nélkül, s kimondtam ezt a közhelyet: „Bizony, nagy az isten állatkertje!” Andi bólintott.