(Levelek New Yorkból)

Kokó programigazgatói terelgetései úgy hatottak ránk, hogy perceken belül sipogva sírültünk le a tengerpartra, mint a tavaszi lehetetlen színű kiskacsák – ezt vendéglátónk és helyi felügyelőnk békésen és elégedetten nyugtázta. A lábbeliket valahol az országúton elhagytuk, a ruháinkat és a takarót útközben lehajigáltuk, és nemsokára egészséges ütemben csattogtattuk magunkat a – még a New York-inál is nyíltabb – végeláthatatlan óceán nagy hullámai által. Ennek a nagy csattogtatásnak betudható esedékes orvosi vizitem a napokban, de erre odébb kitérek. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy fóka sündörgött a part körül és a magukat csattogtató vendégsereg körül egykedvűen. Meséli Kokó, hogy meglehetősen elszaporodtak, de ami ennél talán fontosabb: elszemtelenedtek a dagadt vadállatok. Mivel tisztában vannak vele, hogy halászok mindig is lesznek, a sziget környékén ők felhagytak eme emberformáló és nemes foglalatossággal – sport gyanánt meg nem is űzték soha – és teljesen átengedik a halászat örömét ezeknek a lelkes szigetlakóknak. Majd pedig, ha horogra akad egy-egy szép példány, odavonszolják magukat, és lefalatozzák a zsákmányt. Természetesen ez nem gerjeszti a halászok végtelen szimpátiáját a dundi pofátlanok iránt, és csak azért nem kerülnek zsírolvasztó üstbe, mert védettek. És talán utánaolvastak – de ezzel ők nagy vonalakban tisztában is vannak. Hát ezért úszkálhat olyan végtelen nyugalommal a zsíros a hullámtarajon. Néha még hanyatt is fordul, hogy a nap mindenütt érje, amikor épp felszínen van.

– Nézd, Kata! Kandics rák.
– Mit csináljak? Kandítsak?

Ilyen, és ehhez fogható magasröptű párbeszédek vidám társaságában múlattuk a délutánt, amelynek során barátainkat is közelebbről igyekeztünk felfedezni. Kokó a riporter szerepét vállalva, nemsokára Karcsi karrierjét helyezte reflektorfénybe, a katonaélet, mint hivatás és egy afganisztáni kiküldetés tükrében. Katánk ezenközben már a közelgő hazaútra készülve kagylókat és kavicsokat gyűjtögetett serényen a sekély vízben, noha igyekeztünk segíteni számára szem előtt tartani a huszonhárom kilós poggyászsúly-limitet, ami alól még ilyen drága és fiatal házasok esetén sem tesz kivételt az American Airlines. Éppen aranyásókra emlékeztető tempóban rostáltuk Katával a homokot a partmenti bokáig érő sekély vízben, amikor egy fókányi távolságban egy tőlem is magasabb hullám kerekedett ki, majd tornyosult fölénk. A tengernek háttal hajladozó kincskeresőt figyelmeztettem is tekintettel törékeny kis testére, hogy ez biza, húha!…ez biza nem lesz jó!…
Ennyire emlékszem. Aztán, hogy Kata hogyan csinálta, nem tudom, de én kisvártatva magam alá gyűrve kaptam magam arccal a homokban és sok egészséges sós víz társaságában. És csak egyet tudtam, hogy mozdulni sem bírok, és a jobb oldalam elzsibbadt – ami mentségére legyen mondva teljességel érthető. Ha százhúsz kilókat hajigál az ember szerencsétlen jobb karjára tvisztbe csavarodva egy hullám szenvedélyes ölelésében, az a minimum, hogy aztán percekig nem is érzi annak jelenlétét. Hogy ez hetekre kihúzódik, akkor még nem is sejtettem. Sokkal jobban foglalkoztatott útban a Sankaty, a keleti partot jelző világítótorony felé baktatva a korábban felemlegetett gondja a szigetnek: az erózió. Az óceán olyan lekes odaadással szedeget vissza magának a szárazföldből a keleti oldalon – minden valószínűség szerint az erős áramlatoknak tulajdoníthatóan – hogy abba már belepusztult egy utca- és házsor. Egy ilyen helyen pedig, ahol dollármilliókban mérik a telkek négyzetlábját, igencsak sok tengerbe csúszott pénzt jelent ez. De egyebet sem sokat tehet ezzel szemben senki sem, minthogy beletörődik vagy odébviszi a házát. Kokó ezt is csak úgy vázolta fel, mint ahogy a lakótársam rendszeresen háromhetente átrámolja a szobáját, csak hogy változatosság legyen. Igaz, nem jódolgukban, de a helybéliek is igyekszenek menteni, amit lehet, és beljebb taszítják a házaikat a szárazföldön. Mert fantasztikus lehet ugyan a napkelte a tornácról, de igen kellemetlenül érintheti a napkeltevadászt, amennyiben eme meghitt idill közepette a tornác a spájzzal és a konyhakredenccel egyetemben beleduvad az alant toronyháznyi mélyen hánykolódó tengerbe. S hogy mennyire nem a pénzen múlik ez sem itt a szigeten, Kokó éppen Soros György példáját hozza fel, akinek a házsora előtt elhaladunk, s amely éppen úgy a veszélyeztetett zónában van, bármikor nekiindulhat lefelé, ha az óceán egyszercsak úgy dönt.
– Márpedig Gyuri bácsi biztos, hogy szánna kétmilliót arra a hullámtörő gátrendszerre, ami lelassíthatná a pusztulást, de a természetvédőkkel a pénz sem veszi fel a harcot a szigeten, a gát pedig a faunát tönkretenné.
Így hát kompromisszum nincs, aki akar, odébb taszíthatja a tulajdonát, de a természetet nem szabad zargatni.
Egyebekben sem ismernek kompromisszumot, világosít fel idegenvezető barátunk a világítótorony dombjához közelítve, ahol elénk tárul a kies zöld táj, alant a völgyben kiterjedt területű kifogástalan golfpályákkal.

– Itt csak klubtag játszhat. Clinton elnöksége idején hiába akart golfozni, amikor itt nyaralt. A szabály alól az Elnők sem lehet kivétel…

Sankaty tornyának ünnepélyes körbetáncikálása után feladatul kapom, hogy a nantucketi naplemente pontos időpontját kiguglizzam, mialatt útba ejtjük a híres áfonyaföldeket is. Nantucket a vörösáfonya hazája, s ha már bálnákban főváros volt, hamar hozzácsatolom ezt az infót is, mivel a világ legnagyobb vörösáfonya-földje is a szigeten volt. Akkor még csak vadon, ma már korszerű eszközökkel elősegítve és fenntartva azt. A naplemente idejére meg azért van szükség, hogy a sziget nyugati oldalába jussunk, miközben a fiatalokat letesszük, hogy ígéretükhöz híven vacsorával várjanak vissza a későbbiekben, és mialatt Maggie-t vesszük magunkhoz, aki abban a házban lakik, ahol én jelenleg szállóvendégként vagyok számontartva, és akinek van ugyan saját gazdija, igazából Kokó a lelki társa és egész nep elkíséri mindenfelé kiszállításhoz, beszállításhoz, sőt szerintem bulikba is eljár barátunkkal. Maggie bűbájos négylábú, jámbor birka is lehetne, ha a fehér bunda rajta gyapjú lenne, de így megmarad ebnek, akit nem kötnek soha karóhoz, ennél sokkal függetlenebb a kutyasors is itt, a szigeten. Mint megtudtam, Maggie a zárórán túl is a virágüzletben vár ránk. Elméletileg zárás előtt kellett volna őt magunkhoz vennünk, de Kokó szerint a hölgynek nincs időérzéke, és akkor fog örülni neki, amikor épp odaérünk. És így is volt, csepp jele nem mutatkozott depressziónak Maggie pofáján, sőt lelkesen megnyalt mindannyiunkat, majd felpattant a dzsipp hátsó ülésére, és jelezte, indulhatunk, ő készen áll az éjszakára.

– Mikor indul a géped? – érdeklődött Kokó, amikor három perc híján lemaradtunk a naplementéről, s amikor mondom, hogy délben, akkor meg is születik a döntés, egy újabb programpont a teleírkált huszonnégyórás határidőnaplónkba:
– Akkor reggel a napkeltére megyünk ki! Ez a jó egy szigetben, minden van, kelte-nyugta…

Ismét kapok húsz percet fésülködésre és egyéb renoválási tevékenységekre, amig Maggie kerül előtérbe vendéglátóm életében, de előtte még felvázolja előttem, az est hátralevő kötelező és opcionális tevékenységi ütemterveit: vacsora Katáékkal, ahol más szeretnivaló embereket fogok megismerni, ezalatt ő tiszteletét teszi egy házassági évfordulón, részt vesz egy születésnapon, és ha mindez kész, akkor irány a bolgár buli, amit hajnalig tartó fürdőzés követ majd a tengerparton, ugye a világító medúzák okán, ja és a napkeltét guglizzuk ki hamar…

– 4.57… akkor negyed ötkor szedem össze a társaságot a napkeltére, függetlenül attól, hogy jöttök-e vagy sem a bolgár buliba, rendben?…

Lehet-e erre vonakodni? Inkább arra összpontosítok, hogy fájdalommentesen tudjak zuhanyozni és inget cserélni, bár így is nyöszörgésbe és szisszenős feljajdulásokba fulladt az este a tengerrel való megméretkezésem nyomán. Ennek ellenére frissen pattantam be a kocsiba Kokó mellé, aki szintén friss volt, elegáns, és rám bízta az ajándék védelmét Maggie-vel szemben, amit én meggondolatlanul el is vállaltam. Helyenként élveztem is, ahogyan ez a napjait jobbára virágboltban, drága virágkötészeti remekek társaságában tengető eb milyen lelkesedéssel szimatolja be a hortenziadíszt a hátsó ülésen meg az ajándékba szánt koszorút. Azt , hogy a csodás virágdísz egy tortát rejt, csak később tudtam meg, amikor a házassági évfordulóról visszatérő Kokó elújságolta nekem, hogy nem vigyáztam Maggie nyelvére eléggé, ugyanis a torta közepén egy egészséges nyalás ékeskedett, de szerencsére, ezt akkor csak mi tudtuk, és Maggie-nek megígértük, hogy tőlünk nem fogja senki sem megneszelni.

… Egy kora délelőtti gépen New York felé repülve és belefeledkezve a fodros, szigetcsipkézte tájba, hihetetlennek tűnik, hogy csupán huszonnégy órát töltöttem Nantucketben. Egy pihentető vakációval ér fel, még akkor is, ha pontban negyed ötkor ébredni kellett, nehogy a napkeltét lekéssük. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor hajnalban nem vállalom ezt be, és nem bízom magam Kokó gondos programtervére.

Ő ugyan – velem ellentétben – elment a bolgár buliba (és most tisztában vagyok vele, mekkorát esik e pillanatban olvasottságom emiatt), de a rendkívül emelkedett hangulatú és gazdag vacsora közben a megígért jóravaló emberek társaságában is csak arra az egyre acsarkodó fájdalomra tudtam összpontosítani, amit a dulakodásom okozott a világóceánnal, no meg a gondolatra, amely folyton a számomra Kokó által gondosan megvetett ágynál lyukadt ki. A jóravaló pajtásoktól aztán a napkelte ígéretével váltunk el, és amig nyugovóra tértem, Kokó még egy rend szennyest is lerendezett. Eztán magunkra hagyott a kúriában Maggie-vel, és jelezte, Maggie, ha itthon van, csendes, és elalszik majd hamar. Én ezt nem tapasztaltam meg, mert – legalábbis, amíg én mély álomba nem zuhantam – Maggie kitartóan csaholt és vonított, így a legvalószínűbb, hogy a Gesztenye utca nem annyira fáradt lakói csak hosszas vívódás után szenderedtek álomra akkor este. Nem sokkal később, hajnali négykor Kokót a mosókonyhában találtam. Üde volt, friss, mint a napi harmat, és igyekezett, hogy a napkelte előtt egy rend szennyes még ki legyen pipálva.

– Valamikor ezt is meg kell csinálni. Ugye, ha az ember állandóan dolgozik…

A bolgár buli mélyen elhallgatott részletein túl megtudom, hogy a világító medúzák sem maradtak felügyelet nélül az éjszakai órákban, mert kisebb társasággal kiadós feredőzésnek jártak utána. Kedélyesen arról is csacsog nekem, hogy enyhe bonyodalmakba ütközött Kata és Karcsi ébresztése, ugyanis nekik nincs telefonjuk, ezért a ház többi népét kellett Kokónak pirkadatkor mozgósítania, tudakolnák meg, a fiatalok készen állnak-e a természet ily csodás megnyilvánulásának befogadására eme barátságos órán, amit Isten is erre teremtett. Kokónál csak Maggie volt frissebb, aki Sconsetbe tartva az úton éberre nyalt mindenkit.
4.58-kor értünk oda, amikor a nap felső pereme megpendítette a tenger kerek szélét, és kibújt a csillogó takarója alól.

– Na, ezt majdnem lekéstük! – csóválta a fejét Kokó, de aztán sokkal inkább a gyorsan tűnő jelennek adtuk át magunkat s annak leírhatatlan pompájának. Egy farönkön gunnyasztva, mint elkábított gosztáti csirkék bambultunk a pirosló korongba, amíg bírtunk. Egyedül Maggie-t nem kötötte le a látvány, számára egy arra őgyelgő rák jelentette a középpontot, és ennek hangot is adott, ezzel pedig teleugattuk a környék összes koránkelőjének napkeltéjét. Meg hajnali álmát is alkalmasint. Amikor már nem bírtunk farkasszemet nézni a nappal, felsorakoztunk a partról az országútra. Akkor a fókánk is előjött elköszönni.

„Az elveszett cipőket kérjük visszarakni” felirattal egy lap díszelgett a feljárón.

– Ez a bolgároknak szól. Valószínüleg pár jobb cipőt a szezon alatt ősszeszedtek… – magyarázza Kokó a szarkasztikus iromány valószerű eredetét. A fiatalokat aztán hagyjuk visszatérni néhány rend további szundításhoz, mi pedig a pékségben magunkhoz vehettük a friss Kokó-kenyereket. A vajban sült jamaikai finomság a kávé mellé rendkívüli élményt nyújtott, miközben kitanyáztunk a mólóra a jachtok és vitorlások csendes huppogásába, s ahogy ilynekor lenni szokott, életünk nagy dolgairól, barátságról és sorsokról elmélkedtünk. Ahogy reggeledett, úgy kapott életre a hétköznap, és Kokó is mind izgágább lett. Azt már nem lehet, hogy két nap egymás után is kimaradjon. Mi is lenne a sziget sorsával, ha felelőtlenül nekiállna ma is lebzselni. Mindenféle szempontból elérkezettnek láttam az időt tovább(sz)állni egy korai járattal, de erről egy korábbi levélben már beszámoltam kellő részletességgel.
Mint mindig mindennek, Kokó ennek is képes volt örülni, ezúttal azért, mert a későbbi géphez nem vihetett volna személyesen ki. Intenzív búcsúzkodás és kézszorongatások közepette nyújtotta át az „Édes Inspirációk” emblémájú pakkot, amiben Nantucket térképe, utikalauz és egy csomag kimért vörösáfonyás drazsé csörgött finom celofántasakban.

– Te, ez egészen jól sikerült – mondta vidáman – Örülök, hogy kijöttél a szigetre!

Erről én sem nyilatkozom másképp.

New York, 2011. szeptember 10.

1. Rozek Enikô:
   2011. szeptember 14. 13:08

   Azt írod,hogy:”Ismét kapok húsz percet fésülködésre és egyéb renoválási tevékenységekre…”,és akarva-akaratlanúl is eszembe jut amikor anno, színházba készülvén , a rádióban is hasonló szavak hagyták el a szád.:)
   Biztos mondták már neked,hogy:” Artúr,te pályát tévesztettél.”:)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ